a Dohnányi, a Rajkó Zenekar és a Budapest Táncegyüttes előadásában
a papiruszportal.hu archívumából [2007]
Szerző: Lehotka Ildikó
Az utóbbi években egyre gyakrabban közelítik a különböző művészeti ágakat, illetve maguk a műfajok keresik az utat egymás felé. A színművészet, a balett és az opera évszázadok óta léteznek, sikeresen ötvöztek több ágat. A komolyzenében ez a népzene bevonásával történt, a 19. században általánossá vált a népdalok, népi táncok feldolgozása, az előbb említettek önállósodása a karakterdarabokban. A nagy áttörés az Afrikából Amerikába került dzsessz vérforraló ritmikájának, az európaiak számára felfedezésszámba menő egzotikus hangzásnak a komolyzenébe való beépülése volt.
Talán a komolyzenei koncertekre járó egyre szűkebb közönséget növeli, ha nemcsak a sokak számára megközelíthetetlen, elfogadhatatlan zenét kínálják a hangversenyek, hanem újat is tartogatnak. Néhány szólóhangszeres (nevek említése nélkül) a komolyzenét kínálja – persze jóval könnyedebb változatban – a mai zenéket kedvelőknek, sokszor extrém átalakítással. Szimfonikus zenekarok lépnek fel ismert rockegyüttesekkel vagy népzenét játszó zenekarokkal, Bartók népdalfeldolgozásait népi énekes énekelte zongorakísérettel, a hegedűduókat hegedűművész és népi hegedűs tolmácsolta, vagy bábelőadást láthatunk élő zenei aláfestéssel.
Az Aspektusok címet viselő koncert is közelíteni próbálta a művészeti ágakat, méghozzá több szempontból is. A fellépők sora tanúskodik erről: a Budafoki Dohnányi Zenekar, a Rajkó Zenekar és a Budapest Táncegyüttes; a karmester Hollerung Gábor, a koreográfus Zsuráfszky Zoltán volt. A művek előtt Hollerung Gábor lebilincselően ismertette a koncepciót a Jövő Háza (Millenáris) Teátrumban megjelent közönségnek. Elsőként a Rajkó Zenekar játszotta Liszt Ferenc II. magyar rapszódiáját. A cigányzene a romantikus zeneszerzőket, nem csak magyarokat megihlette, s a legismertebb feldolgozás nem is magyar, hanem francia művész tollából született, a Rákóczi-indulóról van szó, amit Liszt is sikerre vitt (szintén az egyik rapszódiájában). De Brahms magyar táncai, Schubert dallamfordulatai vagy a klasszikus korszak mindhárom nagy képviselője is kedvelte a különleges skálájú, verbunkos ritmusú dallamokat.
A Rajkó Zenekar a II. magyar rapszódiát a maga sajátos kifejezésmódjával játszotta. Úgy, ahogyan azt Liszt is gondolta, hiszen a zeneszerző nagyon szerette ezt a fajta zenét, sőt azt hitte, hogy ez a magyar népzene. A (nem rajkó korú) zenekar igazán ízesen tolmácsolta a rapszódiát, különleges zenei fegyvertáruk a darab javára vált. A próbálkozás – komolyzenei művet cigányzenekar játszik – a lehető legnagyobb sikert vívta ki a közönség körében. Hogy miért is követendő ez a példa? Mert egy romazenekar úgy játssza a saját vagy sajátnak érzett dallamot, ahogy azt évszázadok óta teszi. Legyen bármilyen nagyszerű egy szimfonikus zenekar, nem képes így előadni, ahogy ezt hallhattuk a koncerten, és a cigányzenében felnőtt zenekar sem tudná a szimfonikus műveket az évszázados hagyományok szerint előadni.
Kodály egyik legismertebb darabját, a Galántai táncokat is új megközelítésben élvezhettük. A Dohányi Zenekar és a Rajkó Zenekar adta elő a táncokat, úgy, hogy a népi dallamokat a Rajkó együttes, a többféle hangszercsoportot kívánó részeket pedig a szimfonikus zenekar. A táncoknak csak a javára vált ez az aspektus, hiszen ki tudná jobban játszani az autentikus részeket, mint egy ízig-vérig ezen nevelkedett együttes. A klarinét- és cimbalomszólók tanúskodtak erről a legbeszédesebben.
A szünet utánra tartogatták a legizgalmasabb kísérletet: Bartók Béla Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című csodálatos művét láthattuk-hallhattuk. A Makrokozmosz címet viselő, Bartók Mikrokozmosza előtt tisztelgő (hatfüzetnyi, zongorára készült művek sorozata, nem titkoltan pedagógiai céllal, melyekben a harmóniai, ritmikai sajátosságokat és stíluskorszakokat megidéző darabok egyedi megvilágításban tárulnak a zenét még csak tanulóknak és a képzett zenészeknek) táncköltemény igazi csemege volt. A Bartók zenéjére oly jellemző magyar népzenei intonáció a tánccal még eredetibbé vált, a táncot kedvelők közelebb juthattak a zeneszerző műveihez. A zenét a Budapest Táncegyüttes tette plasztikusabbá a jobbára magyar néptáncelemeket tartalmazó koreográfiával. Maga a Zene útkereső, vívódó kezdésének (Káosz?) táncba öntése tűnt a legkifejezőbbnek, de a táncos karakterek, csoportok, párosok, férfi-nő viszonya is érdekes volt. A táncosok mindegyik tételnél más ruhát viseltek, ezzel is elhatárolva a nagyobb zenei egységeket. A nagyérdemű nem tudta, hogy a (nem szerencsés ülésrendben elhelyezett, szólamokat megosztó, ezáltal kevesebb intenzitású hangokat játszó) zenekart vagy a táncosokat figyelje (esetleg a sertepertélő tévéseket, fejükön fejhallgatóval, mely zöld fényt bocsátott ki).
Hollerung Gábor irányítása, mozdulatai serkentették a fiatal zenekart a minél kifejezőbb megszólalásra. A pálca nélkül vezénylő karmester minden energiáját beleadta. Bár voltak megingások, de szép szólókat hallhattunk. Az Aspektusokat a Duna Tv felvette – akár a Fából faragottat az NFZ-vel –, igazolva, hogy van létjogosultsága az ilyen kísérleteknek.
Jövő Háza Teátrum, 2007. január 7.
