Lackfi János költő, műfordító életről, írásról, szerkesztésről
a papiruszportal.hu archívumából [2004]
Szerző: Mika Róbert
Lackfi Jánost költészete jellemzi leginkább. A tiszta, barátságos, nyílt sorok, melyek szinte klasszikusnak hatnak. Elfoglalt ember, aki mégis fontosnak tartja, hogy szoros kapcsolatot tartson olvasóival, mert ez költészetének a lényege. Átadni valami fontosat, legyen az apró, ellesett életkép vagy érzés. Mindezt úgy teszi, hogy mindenki felfogja, megértse és elgondolkozzon rajta. Mesterien bánik a szavakkal, mondatokkal, sorokkal, világosan és egyértelműen fogalmaz.
– Hogyan lesz valakiből költő? Honnan meríted azokat a „lackfis” gondolatokat, sorokat, melyek oly jellemzőek rád? Gyakran vállalsz nyilvános szereplést is, találkozol az olvasóiddal. Ezt kínos kötelességként éled meg, vagy olyan élményforrásként, ami segít az alkotásban?
– Azt mondják, költőnek születni kell, s nyilván van is valamiféle rejtett erő, amely az embert óhatatlanul hivatása felé tereli. Én bár irodalmár családba születtem, tenoristának készültem, s lám, mégis itt vagyok harmincéves fejjel mint író, költő, műfordító, szerkesztő, tanár, vagyis menthetetlenül irodalmi ember. Jóllehet a költészet szakma, költő és nem költő közt mégsem lehet éles határvonalat megvonni. Tudjuk, hogy Weöres feltalálta az egyszavas verset, Kányádi Sándor azonban még tovább ment, azt írta, van némavers is, mely csak legbelül jelenik meg, de ott néha igen nagy példányszámban. Vagyis: ha valaki egy pillanatra minden érdek nélkül, „csak úgy” belefeledkezik a világ szemléletébe, az illető tulajdonképpen költőnek tekinthető. Nem feltétlenül a világ csodálatára gondolok, a közismert képekre, egy harmatos virág vagy egy zümmögő méhike líraiságára, bár minden sznob szájhúzogatás ellenére az ilyesmi is nyilvánvalóan szép, evidens, megindító dolog lehet. A valódi szépség viszont sokszor ennél egyszerűbb és váratlanabb: valami olyasmi, amit nem lehet kiszámítani. A minap például a villamoson egy lány ült szemben velem rövidnadrágban, ölében fonott háncsszatyor. A szatyor sötét rózsaszín búzakalászmintákat nyomtatott a combjára. Szófiában láttam egy másik lányt, aki barátját várta a vendéglőben, s unalmában a vendéglői kés pengéjét tükörnek használva ellenőrizte a sminkjét. Az ilyesmit tekintem én költészetcsírának. Aki időről időre ilyen különös jeleket és egyezéseket vesz észre a világban, az latensen költő. Más kérdés, hogy a költészettel ott kezdődnek a gondok, amikor papírra kerül. Ha valaki nem tud bánni a szóval, lehetnek bár a legjobb ötletei, gondolatai, nézhet a világra olyan elfogulatlan szemmel (így írta Rilke), mint az első ember: kipereg a keze közül minden.
Kamaszkoromban szívesen farigcsáltam, s körülbelül egy éve újrakezdtem ezt a hobbit. Fakanalakat, vajazó késeket, dobozkákat, polcokat fabrikálok nagy kedvvel. És amit fafaragás közben tapasztalok, csak megerősít költői elképzeléseimben. Nevezetesen: az anyagnak nemcsak lelke van, amit meg kell keresni, hanem állaga, formálhatósága, ellenállása és textúrája is. Egy átlagos munkadarab elkészítéséhez selejtek sokaságán, nyomorék, többé-kevésbé sikerült formák során visz az út. Főként, ha ösztönösen lát neki az ember, ha nem tanulja iskolában az adott tárgyat. Márpedig költőiskola nincs. Ezt a szakmát sehol nem lehet tanulni, legfeljebb ha egy-egy olyan mestert talál az ember, aki nemcsak bátorítja, de segíti is, visszanyesi vadhajtásait, felhívja a figyelmét trükkökre, „eljárásokra”. A belső költőnek „külsőleg” is költővé kell válnia, persze úgy, hogy belül is megmaradjon annak, s a rutin ne ölje ki belőle a kezdeti szikrát.
A meglátás és megformálás fázisa után még van az írói-költői munkának egy kikerülhetetlen állomása, mégpedig az, hogy a kész művel valamely – szűkebb vagy tágabb – nyilvánosság elé kell lépni. Vagyis mai szóval fogalmazva egyfajta PR-tevékenység is jár az irodalommal. Ennek vannak különböző fórumai: más rangsort állít a szűken vett szakma, a kollégák sokasága, az ő elismerésüket a folyóiratokon keresztül lehet kivívni. Ha valaki széles palettán publikál (én például 20-30 lapban vagyok jelen több-kevesebb rendszerességgel), azt kezdik meg- és felismerni, figyelnek rá, jelenlétét tudomásul veszik, kritikák íródnak köteteiről.
Ugyanakkor azonban ott van a közönség rokonszenve is: ezt el lehet érni úgy, hogy pénzes kiadó sok-sok kemény magyar forintot öl bele a propagandába (többet, mint a könyv kiadásába), úgy, hogy valaki megjelenik a Nők Lapjában vagy az Elite magazinban, ám ez egyfajta (igaz, korántsem lenézendő) kötelező népszerűség, keveseknek is adatik meg. A közvéleménynek szüksége van egy-két (nem több) kiválasztott irodalmárra, mint ahogy állatidomárra, terepmotor-versenyzőre, tűznyelőre, dublőrre vagy volt hadifogolyra is. Ezek a kiemelt figurák, mikor beszámolnak szakmájuk mindennapjairól, kielégítik a sajtókíváncsiságot, s ettől fogva már teljesen mindegy, hogy nap mint nap több száz ember szelídít fenevadakat, nyüvi a krosszmotort, nyeli a tüzet vagy ugrik ki a tizedikről éppannyi szaktudással, mint szerencsésebb vagy ügyesebb kollégája.
Van azonban a nyilvánosság elérésének másik útja is, bár ez jóval fáradságosabb, s nem egy szaktársam rettenetesen le is nézi, fárasztónak, méltatlannak találja. Magam abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a tízévestől a nyugdíjasig, a rendőrszakiskolástól az egyetemistákig általában mindenféle hallgatósággal megpróbálok szót érteni, s a visszajelzésekből ítélve nem is sikertelenül. Nemrégiben egyik barátunk mesélte, hogy kilencéves kislánya egy könyvet dugdosott előle a párnája alá. Az illető végül rákérdezett, mi az, a kislány pedig az én verseskönyvemet szedte elő: úgy emelte el, nem tudta, szabad-e… Nyilvánvalóan közrejátszott a személyes ismeretség is, kis barátnémat ez tette kíváncsivá, ám azt hiszem, épp ezen a területen kellene többet tenni a céhbelieknek. A könyvesbolti terjesztés ugyanis igen kevéssé foglalkozik költészettel, mondván, kicsi a piac. Az olvasó viszont nem talál a boltban kedvére való választékot, így lemond a versekről, a kiadó pedig kénytelen csökkenteni a példányszámot: a kígyó ennfarkába harap. Vagyis a költőnek (nem mindenkinek, csak aki szívesen csinálja) járni kell az országot, megismertetni művét-műveit, s tapasztalatom szerint ilyenkor derül ki, hogy igenis van „fizetőképes kereslet”. Aki arisztokratikusan húzódozik ettől a feladattól, az nemcsak könyveit nem tudja eladni, de hihetetlen élményektől is fosztja meg magát, és továbbra is kénytelen savanyogni meg nyavalyogni, hogy „az embereket nem érdekli az irodalom, senki sem olvas ma jó könyveket”.
Életem legfantasztikusabb költői estje például Körmenden zajlott, tizenöt-húsz ember előtt, egy Monet Cafénak átkeresztelt helyi kocsma függönnyel leválasztott különszobájában, a szomszédban iddogáló törzsvendégek lármája mellett. A zömmel fiatal közönség előtt két és fél órát beszéltem, olvastam fel, válaszoltam kérdésekre, s éreztem (a tanári gyakorlat ebben sokat segít), hogy bírják és követik, „veszik az adást”. A két és fél óra után spontán beszélgetésbe mentünk át, kis csoportok képződtek, s az (akkor épp aktuális) jugoszláv háborútól kezdve a legkülönbözőbb dolgokat tárgyaltuk ki közösen, mindenféle kötelező feszélyezettség nélkül. Az est után beszélgettem egy kertész fiatalemberrel, akit felesége „rángatott el” az estre, mert ő, megvallja, jobban szereti a kézzelfogható, körülírható dolgokat, mint, mondjuk, egy vérbükk, amely a fajta tulajdonságainak megfelelően „működik”. Bár Petőfi volt az utolsó, akinek verseit az iskolában szerette, azt mondta, meglepetésére nagyon jól érezte magát az esten. Éjfélkor el kellett hagynunk a terepet, ekkor továbbvonultunk öt-hat fiatallal – köztük egy Nietzsche-specialista benzinkutas sráccal és egy az Opel-gyárban betanított munkásként dolgozó, de a kortárs magyar irodalmat töviről hegyire ismerő fiúval –, és remekül elbeszélgettünk háromig. Amikor is egy éppen bezárni készülő diszkóba ballagtunk át, mert az ott csaposként dolgozó fiatal grafikus vendéglátóm lelkére kötötte, hogy bár őt munkája helyhez köti az est ideje alatt, mindenképpen vigyen el hozzá, hadd váltsunk pár szót. A beszélgetéshez egy újabb helybeli ifjú csatlakozott, aki sajnálta, hogy lemaradt az egészről – végül futnunk kellett, hogy elérjük a hajnali 5.20-as pesti vonatot… Egyszóval nagyon sokat jelent nekem neves és kitűnő irodalmárok barátsága, figyelme, de éppennyire megindítanak az efféle „külső” érdeklődés jelei. Az irodalom, mégha műhelymagányban készül is, nem laboratóriumba való, ki kell vinni a szabad levegőre, a bármiféle rendű-rangú érdeklődők közé.
– Az idei esztendő is számos sikert hozott a számodra. Összefoglalnád olvasóinknak, mit tartasz a legfontosabbnak?
– Tíz-tizenkét éves nyilvános irodalmi működés után most, harmincévesen úgy érzem, az ülepedés időszakát élem. Idén megjelent, mintegy három év termését egybegereblyéző verseskötetem, az i . Nem egy utat tűzök ki és járok végig benne, hanem többet egyszerre: szonettkoszorú és óda, mikrorealista miniatűr és stílusimitáció egyaránt van a könyvben. A versek túlnyomó része persze egyfajta „beszédhangra” alapozó, talán bluesosnak mondható, mesélős darab. Mintha egy asztal s talán egy pohár bor mellett ülve számolnék be valakinek apró-cseprő dolgokról, amelyek mitikussá növekednek, ha megfelelő pillantást vetünk rájuk. Egy csirkeszárnyban, egy mazsolaszemben, öt pár kínai zokniban, egy marok szotyolában vagy egy csepp borban keresem életünk lényegét, s meg vagyok győződve, hogy ezekbe a pici képekbe minden (vagy legalábbis sok minden) belesűrűsödik. A látszólag jelentéktelen dolgok kultusza mindig is jellemzett, ehhez most legfeljebb még több közvetlenség, még több mesélési szándék adódott hozzá. Szeretném megosztani az olvasókkal, amim van, ami nekem jutott, pontosabban azt, ami mindünknek nap mint nap kijut, csak esetleg megfeledkezünk róla, nem figyelünk rá. A kötetnyitó vers, a Bűvésznek lenni hasonlatát felhasználva bűvész szeretnék lenni, aki egészen köznapi dolgok (galambok, zsebkendők, labdák, kesztyűk, egyebek) segítségével mutat be meglepő trükköket. Sokan elvágynak, kifelé vágynak az életükből, talán a Dallasba, talán egy cannes-i díjkiosztóra, egy afrikai szafarira vagy egy királynői fogadásra. Pedig köztudott, hogy az állandó flancolás unalma is igencsak gyilkos tud lenni. Én így fogalmaztam meg szerénytelen igényemet egy helyütt: „Nincs más vágyam, csupáncsak / lenni épp akkorának, / amekkora vagyok”. Vörösmartyval szólva, „kinek virág kell, nem hord rózsaberket”. Vegyük inkább birtokba szerény, de saját életünket a maga teljességében, a pontos és hibátlan tárgyak, az álmok, a fantáziaképek, a tükröződések, e hétköznapi mikrocsodák tömkelegével együtt!
Mindig szerettem sokfélét olvasni, sok mindent befogadni, kortárs magyar irodalmunk nagyon jó, s így kellemes időtöltés végigböngészni akár tíz-húsz folyóiratot is. A protokoll azonban egyre kevésbé érdekel, nem hatnak meg a profi, de üres írások, a magabiztosan őrlő nagyképűség. Fontos a vers vagy a próza emberi közelsége, megszólalása, megszólítása. Lehet egy szöveg rendkívül virtuóz, akrobatikázhat a fejem felett, ha nincs benne némi testmeleg, akkor tökéletesen hidegen hagy. Van egy, ha nem is csalhatatlan, de meggondolkodtató próbám: közreműködtem több magyar költő verseinek franciára fordításában, van tehát benne gyakorlatom, hogy elképzeljem, milyen lenne az adott írás idegen nyelven. És számos esetben, ha lemállik a modor, ha eltűnik a mai magyar irodalmi közhangulat belterjes fészekpuhasága, amely körbepárnázza a divatos műveket, ezzel egyszersmind a szövegek érdekessége is megszűnik. Persze ahogy említettem, korántsem csalhatatlan próba ez, hiszen mondjuk Határ Győző vagy Weöres Sándor más okokból, de ugyanígy lefordíthatatlan.
Szerencsés helyzetben vagyok, amiért világom (legalább) két-kijáratú: gyakorló fordítóként és a Nagyvilág szerkesztőjeként tudok kívülről nézni a honi irodalomra, s viszont: magyar szerzőként könnyebb nem „bedőlnöm” a francia, belga vagy egyéb rangsoroknak: egyedül az adott mű engem megérintő s egy feltételezett közönségre hatni tudó érvényessége számít. Tudom persze, hogy ez a kritérium éppoly esetleges és törékeny, mint sok másik, hiszen az általam kedvelt szerzőket esetleg már holnap vagy holnapután elfelejtik. Ha viszont az ember nem kockáztat, nem is nyer soha, márpedig én személyesen nagyon sokat kaptam a (hírnévtől függetlenül) fordított szerzők műveitől, s mások, olvasó emberek is ezt jelezték. Mondok egy konkrét példát: a Nagyvilág kiadónál a tavaszi könyvszalonra napvilágot lát a kortárs belga-francia irodalomból összeállított reprezentatív vers-, illetve prózaantológiám. Hatvan és harminc év közötti szerzők műveiből tallóztam, s bizony kimaradt nem egy odakinn megkerülhetetlen bálvány, bekerültek jóformán névtelenek. Nem provokációból válogattam így, hanem mert bizonyos dolgok magyarra áttéve elolvadnak a papíron, más szerzők pedig esetleg csak az irodalmi simulás hiánya miatt nem tudnak hazájukban hírnévre vergődni, holott igen jó dolgokat csinálnak. Kihasználtam hát külső nézőpontomat, és „igazságot tettem”: ez az igazság természetesen nem lehet objektív. Mindenekelőtt az olvasó kedvét keresem így: ne kelljen a tekintélyelv miatt „lenyelnie” érdektelen szerzőket, s megfosztatnia izgalmasabbaktól, csak mert nem annyira ismertek.
– Min dolgozol éppen? Beszélj a terveidről?
– Az idei, lassan lepergő év fordulópont több szempontból is, például megírtam végre két nagyon régen dédelgetett kisregényemet – jövő tavasszal jelennek meg az Ister kiadónál Két csavart szaltó címmel. A regénykéket a Hajnóczy Péter-ösztöndíjnak köszönhetően tudtam végre papírra vetni, s remélem, hogy hosszabb prózai út első szakasza lesznek. A két történet egyike egy olyan fiatalemberről szól, akinek szinte a semmiből kell felépítenie a saját múltját, életét, jellemét. Egyfajta beavatási regény ez, a világ rendjébe való beilleszkedést kíséri nyomon. A másik történet főszereplője egy zeneszerző, aki tragikus körülmények közt meghalt fia emlékére ír, pontosabban eltulajdonít egy művet. Ez az ember az őszinte gyásztól eljut odáig, hogy tőkét kovácsol a fia halálából, egy másik, korábban elhunyt komponista tehetségét megrabolva. A történetet azonban egyes szám első személyben írtam meg, nem ítélkezni próbáltam, hanem azonosulni a főhőssel, beleélve magamat ebbe a bonyolult lelki folyamatba. Az előbbi történet egy részlete nagy örömömre az Energheia Europea nemzetközi pályázatán bekerült a legjobb három magyar mű közé, olaszra és franciára fordítva is megjelenik majd.
Jelenleg több más munka mellett doktori disszertációmat kellene megírnom a Nyugat költőiről, ám ha én választhatnék, prózaterveimnek ülnék neki inkább. Hiszem viszont, hogy eljön ennek is az ideje, pontosan akkor, amikor el kell jönnie, s biztos, hogy (amint azt Kodolányi János mondta) „az ember néha belül ír”. Egy-két novellát időnként „beverek” a gépbe, ha már nagyon kikívánkozik, de hosszabb történeteim jobbára belül szövődnek mostanában. Igyekszem e majdani prózaírás bűvöletében élve magamba szippantani az életemből mindent, ami hasznomra (hasznukra) válhat egykor.
Minthogy folyóiratot szerkesztek, olykor napi ötven-hatvan oldal szöveg (vers, próza, esszé) „folyik át” rajtam: mondatrészeket cserélek, pontosítok, félrefordításokra vadászok, magyartalanságokat szűrögetek ki belőlük. Ezt nevezik szakszóval szöveggondozásnak. Emellett magam is nagyon sokat magyarítok, ritka az olyan nap, amikor ne fordítanék legalább egy-két rövidebb verset. A fordítás nagy-nagy utazás, s különösen örülök annak az adománynak, hogy igen széles skálán kalandozhatok. Fordítok középkori lovagregényt, szimbolistákat és szürrealistákat, romantikusokat és libertinusokat, rengeteg kortársat, nem kevés régi (barokk vagy reneszánsz) költőt, s prózából is sokat, sokfélét. Igyekszem azonban vigyázni (nem könnyű feladat), hogy ez a „romlott” szakmai rutin ne fojtsa meg bennem a rácsodálkozni tudó, fogékony olvasót. Így például, ha nem is könnyű, mindig szakítok időt az olvasásra, mert ez egyfajta lélegzetvétele az íróembernek (s nemcsak neki). Felszít egy-egy jó olvasmány, mint a szél a parazsat.
– Sok szó esett már kitűnő fordításaidról. Arról azonban még nem, hogy olvassák-e a műveidet külföldön?
– Ez egy másik fontos esemény az idén: kijött egy hetven verset tartalmazó kötetem franciára fordítva, Signes de vie, azaz „Életjelek” címmel a belga Taillis Pré kiadónál. Óriási érzés kilépni a nyelvi kulisszák közül, megszabadulni mindentől, ami visszahúz: olyasmi ez, mint egy asztronautának lehet a súlytalanság. Ha magyar költő vagy, franciára fordítva, akkor bárki, bármi lehetsz. Te vagy a Jolly Joker, az ismeretlen, névtelen hottentotta, a legnagyobb átváltozóművész. Minden esélyed megvan persze, hogy észre se vegyenek, de aki véletlenül felfigyel rád, nagy valószínűséggel érdek nélkül teszi, csupán azért, amilyen vagy… A magyar kulturális évad keretében nyáron Párizsban járva ezt a szabadságot élhettem át, s remélem, most novemberben is, amikor több helyütt (Párizs, Nizza, Pau) szereplek, hasonló élmények várnak rám.
Egy kitűnő francia festő, Étienne Pressager kiállítása Luxemburgban úgy megindított, hogy adtam neki egyet a méregdrága kötetből, melyet pedig nemigen osztogatok csak úgy. Különösen egy fehér temperasorozatát szerettem, amelyen csupa „közöttet” festett meg: a levél és a felé araszoló csiga közötti teret, a saját lábujjai közét, a tetők szeszélyes vonala kivágta égdarabot, egy fűszál és egy szeder közötti, szálkás, szőrös levegő-szeletet: mindent negatívban. Úgy éreztem, s ez az érzésem azóta csak erősödött, hogy valahogy úgy fest, ahogy én írni próbálok. Akkor udvariasan megköszönte könyvemet, ám egy hónap múlva hosszú, hatoldalas levelet kaptam tőle, melyben leírta, milyen közelről érintették a versek. Mint mondta, először megjelölte azokat, amelyek különösen tetszettek neki, aztán abbahagyta, mert majdnem mindent meg kellett volna jelölgetnie. Személyes, bensőséges levél volt, melyre azóta számtalan levélváltás következett, egyfajta lelki ikertestvérség alakult ki köztünk. S mindez a versnek köszönhetően, szinte a semmiből.
– Munkáról most már bőven esett szó. Mindezek mögé nehezen képzeli el az ember, hogy négy gyermek apjaként miként bírod szuflával…
– A millenniumi év érdekes módon személyes életemben is változást hozott. Családostul, négy gyermekemmel kiköltöztünk Budapestről Zsámbékra. Bár a fővárosban születtem, egyáltalán nem volt furcsa az „átállás”. Máriaremetén, a második kerület legszélén nőttem fel, az akkor még nem Rózsadomb II. volt, mint ma, hanem félig lepukkant külváros, félig falu, jó néhány szüleimhez hasonló, megszállott értelmiségi családdal, akik a későkommunizmus rájuk kényszerítette tehetetlenségérzet leküzdésére, no meg takarékosságból, két kezükkel építették fel saját házukat. Vagyis a kertes ház volt igazi létközegem. Mikor tehát most Zsámbékra költöztünk, elkezdtem bicskát hordani a zsebemben. Nem népieskedésből vagy gyilkolászati szándékból, hanem mert hasznát veszem: az egyetemen például megszereltem vele a kijáró kilincset. Azóta szellősen (legényesen?) öltözöm, s míg régen a rondábbnál rondább vírusok kínoztak telente, most még torokfájásom is alig volt. A városban pedig, ami azért még sincs messze, már két hét után egészen különös érzésekkel mászkáltam. Mindezzel persze nem újfajta narodnyikpropagandát akarok folytatni, csak egyszerűen jobban érzem magam, ennyi az egész.
Egyszóval emberhez méltóan kezdtem élni, legalábbis a magam fogalmai szerint. S az itteni magunk korú, harmincas-negyvenes, többgyerekes családokból több barátot szereztünk pár hónap alatt, mint házasságunk eddigi kilenc évében. Összejárunk, kirándulunk, kiskórust hoztunk létre, egy barátnénkkal bábszínházazunk, feleségem, Juli, kosárfonást tanult, én, mint említettem, faragcsálok, az itteni magamféle, „veszélyeztetett korú”, megroggyant ülőmunkás apukákkal heti egyszer kosarazunk, utána pedig a Lámpás vendéglőben kötünk ki, jéghideg Kaiserek mellett.
Mindezek csak példák arra, hogy jól (egyre jobban) érzem magam a bőrömben, s bár békétlen vagy elégedetlen típus sosem voltam, most csőstül dől rám az áldás. Kedvvel szippantgatom ilyenkor ősz tájt az utcákon járva a fafüstszagot, szellőzködöm a jó levegőn. Személyes földrajzom epicentruma lett egy pillanat alatt ez a szép falu. Kertem van, házam, múlt században rakott borospincém. Kedvelem itt az anyagok nyersebb tapintását, a közvetlenebb hatásokat, az olyan egyszerű, mégis felfoghatatlan látványokat, mint például a felettünk vándorló ég, a csillagok, a növényi növekedés és sorvadás. Vannak „irodalommentes” napjaim, amikor kirándulok, kertészkedem, a gyerekekkel foglalkozom: kell a valóság ellensúlya, ha az ember szakmájánál fogva mesterséges világokban él.
És nem utolsósorban ott van a hét vége, amikor a kis barokk templomban esti dicséretet, vesperást éneklünk, és szolgálok a misén is: tudatosítva, hogy honnan jön az a teljesség, amiben hétköznap dúskálunk (s miért érdemes átvészelni olykor kínt, szorongást: enélkül ugyanis senki nem „úszhatja meg” a létet, az túl egyszerű volna).
– Tehát a kiegyensúlyozottságodnak ez a titka. Volt már szó arról, hogy tanítasz, szerkesztesz. Ezek „csak” kellenek, mert meg kell élni valamiből, vagy van olyan motiváció, ami éppoly fontos neked, mint az önkifejezés sorokba oltása?
– Az irodalomból csak úgy lehet megélni, ha az ember mindenféle „járulékos”, lehetőleg irodalom közeli tevékenységeket űz, mint például az újságírás vagy a tanítás. Utóbbi fontos része életemnek: négy éve oktatok a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészkarán francia irodalmat, a legutóbbi félévben pedig kortárs magyar irodalmat is. Kitűnő alkalom ez a lelki frissesség megőrzésére: nem is elsősorban tudást, hanem egyfajta szemléletet, írástudói alapállást kell átsugározni a diákokra, egyfajta szellemi élénkséget, nyugtalanságot, hogy ne törődjenek bele az „elősütött” véleményekbe, a gyorséttermi irodalmi fogásokba, mindig keressék a személyes élményt, és kérdezzenek rá arra, ami elébük kerül. Eközben önkéntelenül az ő „stílusukhoz”, felfogásukhoz idomítva kell előadnom mondandóan, ha nem akarok (márpedig nem akarok, hisz akkor épp a kontaktus válik egyirányúvá) a fejük felett elbeszélni, meddően értekezni.
A Nagyvilág világirodalmi folyóirat olyan műhely, és egyre inkább az, amelynek nagyon szívesen vagyok munkatársa, idestova második éve. A „hőskorszakot”, amikor a szerkesztőknek gátfutókként kellett még átlépdelni a múlt rendszer tiltásait, én már persze nem láttam. Mind főszerkesztőnk, Fázsy Anikó, mind szerkesztőtársaim, Körtvélyessy Klára, Scholz László, Pálfalvi Lajos, Schein Gábor, Imreh András izgalmas, nyitott lapot képzelnek el maguknak. Műhely rovatunkban például napló- vagy levelezésrészleteket (Blok-Belij, Mauriac-Gide, Beauvoir-Algren, Broch-Zühlsdorf stb.) közlünk, igyekszünk szellemi dialógusba vonni az olvasót. A világ minden részéből, Kínától Görögországig, Dániától Spanyolországig, Kubától Belgiumig friss, életteli irodalmat kívánunk közölni, nem visszariadva a kísérletező szerzőktől, de nem is esve divatos túlzásokba. Szerzőink között vannak Nobel-díjasok vagy modern klasszikusok (Borges, Brodszkij, Hesse, Hughes, Pessoa, hogy csak néhány nevet említsek az utóbbi időkből), de szép számban akadnak debütáns, akár elsőkötetes szerzők is. 2002. januári, évkezdő számunk például teljes egészében friss, fiatal anyagokból áll majd, csakis 1965 után született írók-költők-esszéisták műveit gyűjtöttük össze a világ négy sarkából. A kíváncsiak itt olvashatnak egy kis előzetest, René Aid francia novellista egy írását, valamint Okszana Zabuzsko ukrán költőnő két versét.
Rendszeresen közlünk természetesen a hagyományosan „nagynak” tartott kultúrkör, a német, az angol, a francia irodalmi terméséből, ám a kevésbé ismert, háttérbe szorult területekről sem feledkezünk meg. Luxemburgnál például kevés kisebb ország van: nos, november közepén megjelenő tematikus számunkat teljes egészében ennek a roppant izgalmas, jólétben élő, de állandó identitáskereséstől zaklatott, imponálóan többnyelvű, de érdekesen kevert kultúrájú országnak szenteltük. Nemrég két hetet töltöttem Luxemburgban, s rendkívül gazdag anyagot „gereblyéztem össze”: nagyon jó szépirodalmat, esszéket az evés-ivás, a tekézés vagy a bisztróba járás művelődéstörténeti aktusairól, de Paul Ricoeur, a neves filozófus magvas tanulmányát is egy luxemburgi fotóművész munkásságáról.
Efféle sokszínűségre törekszünk tematikus téren is: a horizont a németországi holokausztvitáktól vagy Mihail Bahtyin Dosztojevszkij-írásától, Ortega y Gasset vagy Koselleck történelemfilozófiai eszmefuttatásaitól különböző szerzők szupermarket-életérzésről írott elbeszéléseiig, Marek Jankowski technokultúráról szóló esszéjéig, illetve M. Nagy Miklós nemrégiben megjelent, futballról szóló írásokból válogató blokkjáig terjed.
Comments on “Mikrocsodák tömkelege – az ember néha belül ír”