a papiruszportal.hu archívumából [2005]
Szerző: Mika Róbert
Természetesen nem véletlen az egykori magyar dzsessz-rock együttes legendás nagylemezének címe. A hét közepén nálunk koncertezett a világ rockzenéjének egyik legbizarrabb személyisége, akit sokan a sátán követének titulálnak. Valóban az? Vagy csak egy álca? Marilyn Monroe tragikus sorsú szexdíva az egyik oldalon, a másikon Charles Manson, a tömeggyilkos. Marilyn Manson beteg? A sátán követe vagy egyszerűen csak egy elvont művész? Erre kerestünk választ az augusztus 23-i koncerten.
Nyitány
Az egész azzal kezdődött, hogy Amerikában néhány keresztény gyülekezet, Magyarországon szektának neveznénk őket, arra szólította fel híveit, hogy erőszakmentesen, mindössze a szó erejével imádkozzanak Manson lelki üdvéért. Komolyan gondolták vagy viccnek szánták, nem derült ki. Annyi bizonyos, hogy most egy másik szekta vezetője ennél radikálisabb módszereket ajánl egy dél-amerikai elnök likvidálására. De ez inkább egy másik honlap témája legyen!
Tim Dowdall, Manson koncertmenedzsere gondolt egy nagyot és úgy döntött, ha már világ körüli turnét rendez a sztárnak, miért ne mutatkoznának be a régi keleti tömb országaiban. Horvátországgal azonban elszámította magát. Többtucatnyi (!?) katolikus szervezet nyomására a hatóságok nem engedték fellépni az Antikrisztus megtestesítőjét. Pedig Dowdall kijelentette: a koncert nem buzdít erőszakra, nem tartalmaz pornográf jeleneteket, és nem történik egyáltalán semmi illegális a színpadon. Egy horvát katolikus pap, aki pár éve Berlinben részt vett az énekes egyik koncertjén, ugyanezen a véleményen volt: az előadóművésznek semmi köze a satanizmushoz, és nincs rossz hatással a fiatalságra. Hiába.
Magyarország sem jelentett kivételt, itt is megkapták a már szokásos figyelmeztető levelet az emberek: vigyázzatok, tiltakozzatok, jön a sátán követe! Szerencsére a magyar ember nyáron nemigen törődik semmivel a nyaraláson, annak előkészítésén vagy levezetésén kívül, így elmaradt a nagy tiltakozó hadjárat. Egyedül talán az egyik online lapban jelent meg egy cikk, ahol egy kedves hölgy elismerte ugyan Manson tehetségét, de azt kívánta, hogy inkább ne lépjen fel. Kimondottan aranyos volt, ahogy a 60-as, 70-es évek zenekarát, az Illést próbálta szembeállítani a kemény rock képviselőjével, Mansonnal, elfeledve, hogy a magyar fiúknak akkor szinte mindennap meg kellett küzdeniük a hatóságokkal. És persze volt egy politikusunk (déja vu), aki megpróbált ebből valami fegyvert kovácsolni, de érdeklődés híján az ő kezében is lekonyult a harci bicska.
Itt álltunk hát egy rockénekessel, egy amerikai polgárpukkasztó, igazságokat köpködő, groteszk maskarákba öltöző előadóval, akiről sok mindent tudunk, ugyanakkor semmit sem. Akiről nem tudjuk, hogy az igazságot mondja, énekli, vagy éppen az ellenkezőjét mutatja tükörként elébünk. Aki egyszerre csillogó, nyers üvegszilánk és bűbájos, intelligens kígyó.
Buli van!
Talán még nagyobb volt a felhajtás, mint a Rammstein-koncert estéjén. Háromszoros beléptetés, az első már a metróbejáratnál, szigorúbb tapizás… de ez a rendezők dolga. Az előzenekart nemigen hallottuk, depressziósan beszélgettünk a kövér, ronda-szürke felhők alatt, amíg a Depresszió nevű együttes próbálta meg felrázni a nyomott hangulatot. A beszélgetés nézelődéssé fajult, soha ennyi egzotikus figurát nem láttam egy rakáson, kifestett fiúk, (mind)kétnemű Manson-klónok, a fekete forrónadrágokról és formás combokról már ne is beszéljek.
Fél óra múltán az előzenekar levonult a színpadról, s lehullott a lepel, hogy a háttérben szorgos méhek módjára a roadok összeállítsák a show elmaradhatatlan kellékeit. 9.20-kor végre elkezdődött. A nyitó akkordokra mintegy félháznyi közönség fogadta a sűrű füstfelhőbe burkolózó színpadot – bár a roadok mindent megtettek, hogy az időt minél jobban elhúzzák, ekkor még nem sejtettük, miért. A közönség lelkesedése egyre csak fokozódott, és amikor Manson egy viharlámpával előóvakodott a gótikus hatású színpad ködgomolyából, olyan hatalmas ováció fogadta, mintha az egész aréna megtelt volna. A lelkesedéssel nem volt baj, ezt Manson is érezte. A motiváció tehát mindkét oldalon megvolt, és a fiúk a húrok közé is csaptak. Dobdübörgés, rengeteg fény, rengeteg füstköd és – klipjeitől eltérően – egy meglepően közvetlen, sokszor a közönség első soraihoz térdeplő, a színészi alakításokat sem nélkülöző énekest-népvezért-demagógot stb. kezdtünk megismerni. A hol gólyalábakon, hol Gandalfként, hol csavargóként megjelenő Manson a metamorfózis minden állomását megjárta. De nemcsak a testével játszott, hanem a hangjával is. Nem is akárhogyan, érezni lehetett benne az őserővel keveredő képzett muzikalitást. Néha bizony ez a kettős – színészi-énekesi játék és a díszletek, fényeffektek – engem egy nem létező rockoperára emlékeztetett.
A valóság?
A pankráció elmaradt, az antikrisztus nem érkezett meg, és elmaradtak azok a jelenetek is, melyektől olyannyira féltek az ellenzők. Nyoma sem volt cinizmusnak, sokkal kulturáltabb volt az előadás, mint egy-egy modern képzőművész kiállítása. A szexuális utalások is jóval visszafogottabbak voltak, mint néhány populáris sztár esetében (Michael Jackson, Madonna, Britney stb.), kimerült Manson lábmutogatásában, amelyhez csak annyit tennék hozzá, megnyugtatva a Manson-rajongókat, hogy jobb, mint a Rammsteinből Flake Lorenzé. Már férfiúi szemmel nézve…
Kiismerhetetlen Marilyn Manson, vagy lassan megszelídül? Az egyik amerikai egyetemen előadást tartott. Olyan hatalmas sikere volt, hogy az intézmény igazgatója szívesen látná újra. Az amerikai átlagpolgárok réme megváltozott? Melyik arca az igazi? Ezen a koncerten nem derült ki. Egyvalami azonban igen, jó számokat, feldolgozásokat játszik, talán jobban is, mint az eredeti előadók. Ragyogó előadóművész és lázadó. Jim Morrison nyomdokain lépked, ha ma még nem is akkora kvalitású.
Kell-e félnünk Marilyn Mansontól? Tény, hogy megosztja, véleményre készteti az embereket. A mellettünk őrködő biztonsági ember például úgy körözött a koncert alatt, mint Micimackó a Százholdas pagonyban menyétek (menyek) után koslatva. (ő a nyolc óra munkánál tartott, mi már a szórakozásnál.) A fél ház nagy része valószínűleg a magyar törzsközönség volt. A maradék pár száz ártalmatlan punk lenne az a réteg, amelyet meg kellene védeni tőle? Ugye, milyen bizarr? Mellesleg egyetlen tántorgó alakot sem láttam, és senkit nem kellett elvezetni… a kulturált közönség jól érezte magát.
Amiért mégis fityiszt mutathatunk mi is Mansonnak, az a koncert időtartama volt, mindössze – gitártokkal és vonóval – 80 percig húzták, ennél azért többet vártunk. Mindenesetre örülök, hogy láthattam a rockzene egyik legeredetibb figuráját, annál is inkább, mert nem biztos, hogy még egyszer Kelet-Európában turnézik, bár nála soha nem lehet tudni.
Comment on “Az ördög álarcosbálja – Marilyn Manson az arénában”