A Rádiózenekar és Renaud Capuçon, a Concerto Budapest és Tetzlaff
Két, világviszonylatban is elismert hegedűművész lépett fel a Zeneakadémián, két nap eltéréssel. Mindkét hegedűművész a magyar Joachim Józsefnek ajánlott versenyművet játszott. Különlegesnek tarthatjuk, hogy az egyik hegedűművész egyúttal a karmesteri szerepet is vállalta. A műsorszámok mindkét koncerten a romantika köréből kerültek ki, mindkét koncert zenei csemegét is kínált. A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, valamint a Concerto Budapest, az Angelica Leánykar, valamint Miksch Adrienn és Megyesi Schwartz Lúcia lépett a pódiumra a két hegedűművész mellett.
Alig egy héten belül négy, nemzetközi ismertségnek örvendő hangszeres művész is Magyarországra látogatott. A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával Renaud Capuçon, a Concerto Budapesttel Christian Tetzlaff, majd a Budapesti Fesztiválzenekarral Veronika Eberle és Steven Isserlis lépett pódiumra, utóbbiak koncertje május 10-11-én és 14-én volt a Müpában.
A Rádiózenekar Dohnányi bérlet 6. előadása május 8-án mindössze két művet tartalmazott, a ritkán megszólaló Schumann d-moll hegedűversenyt, szünet után pedig Dvořák 8., G-dúr (Op. 88) szimfóniáját. A Schumann-mű a szerző késői korszakában keletkezett, rendkívül rövid idő, kevesebb mint egy hónap alatt. Joachim Józsefnek szól a dedikáció, aki bár nem játszotta el a művet, megőrizte a kéziratot. Joachim úgy vélte – derül ki egy leveléből – hogy a darab „a kreatív szellem kétségbeesett erőpróbája”, olvashatjuk az ismertetőben. Nem csoda, hogy 80 évig pihent a mű, Joachim nem engedte bemutatni. Nos, a hegedűverseny valóban inkább kuriózumként szólal meg koncerteken, hiszen nem ez a kompozíció Schumann legátgondoltabb, legkövetkezetesebb alkotása (a jegyzékszám is ezt támasztja alá: WoO 23). A nyitó tétel zaklatott, rövid zenekari bevezetővel indul, ami hamarosan kivilágosodik. Többször felvillannak esetleges zeneszerzői megoldások, és néha a csellóverseny egy-egy morzsáját hallottuk ki a darabból. A csúcspont előtt lélegzetelállító pillanatokban volt része a hallgatóknak. A lassú tétel csodálatosan meleg tónussal indult a csellók, brácsák részéről, a szólóhegedű azonban nem ebben a tónusban játszotta a dallamát. Sajnos Capuçon játékából csak pillanatokig érezhettük az édesen csordogáló dallam szépségét, néha kissé kapkodott is. A záró tétel hangulatos volt, de a zenekar ez alkalommal is kiegyensúlyozottabban szólt, mint az 1737-ben épült, korábban Isaac Stern használatában lévő Guarnieri hegedűn játszó Capuçon. Ráadásként Richard Strauss Daphné etűdje, az opera nyitó motívumát használó darab szólalt meg. Nem győzött meg a hegedűművész ezzel a versenymű-interpretációval. Kíváncsian vártam a folytatást.
A Dvořák-szimfónia a szünet után úgy szólalt meg, hogy azt lemezre kellett volna venni. Capuçonnak immár csak a zenekarra kellett figyelnie, nem egy alig ismert művének szólóját játszani, és nem mellesleg a zenekart irányítani. A nyitó tétel életigenlése, az izmos, lelkes játék, a 3. tétel édes-bús nosztalgikus hangvétele, a záró tétel trombita-örömujjongása-diadalmámora, a hangszerszólók, hangszercsoportok játéka egyszerűen fergeteges volt. Hosszú mondatokban kellene leírni, hogy melyik tétel melyik ütemében milyen csodát hallottunk. Valami olyan elementáris erővel szólalt meg a mű, hogy a ritkábbnál is ritkább az ilyen előadás. A legjobb koncertek közt tarthatjuk számon a szimfónia tolmácsolását. Capuçon mindent tud erről a műről, és a Rádiózenekar minden utasítást követett. A közönség bravózása, vastapsa is jelezte a koncert nívóját.
A Concerto Budapest május 10-i koncertje Wagner-, Brahms- és Mendelssohn-művet kínált. A nyitány-versenymű-szimfónia helyett szimfóniapótlóként Mendelssohn Szentivánéji álom kísérőzenéjét teljes terjedelmében hallhatta a közönség. Elsőként Wagner Lohengrin című operájának előjátéka (WWv75) töltötte be a termet, csodás, intim hangvételű nyitással-zárással. Kifejező, lélekbe markoló, kifejező előadást hallhattunk a hegedűk éterien magas hangjaival.
Brahms egyetlen hegedűversenye a leggyakrabban játszott e hangszerre írt közül való. Ez a mű is – Schumannéhoz hasonlóan – hamar készült el, és szintén Joachimnak ajánlott darab, de ez meg is szólalt 1879-ben. A grandiózus nyitó tételzenekari bevezetője nagyszerűen szólt, kiváló karakterekkel haladt előre a mű. Tetzlaff talán kissé később hangolódott a szólamára, mindenesetre a későbbiekben remekül játszott. A záró tétel hol vaskos, hol szinte pajkos témája nagyszerű perceket szerzett a hallgatóságnak. Tetzlaff hegedűjének hangja erőteljes, mindent betöltő, a hangszer a német Stefan-Greiner hegedűkészítő munkája.
Szünet után Mendelssohn Szentivánéji álom kísérőzenéjét (Op. 61) hallhattuk. A nyitányt 17 évesen írta Mendelssohn, a későbbi tételek 1843-ra lettek készen. A sorozatból több tétel is rendkívül ismert, a rondó formájú Nászindulót mindenki ismeri. A négy fúvós akkorddal induló, szonátaformájú nyitány már jelzi Mendelssohn zeneszerzői nagyságát, hiszen a cikázó hegedűk tündérzenéje, az atmoszférateremtő képesség már nyilvánvaló a partitúrából. A Nyitányból, majd 12 számból és végül a Fináléból álló kísérőzene igazi hangulatot teremtett, bűbájos mesevilágba csöppent a hallgató. A kórusos, énekszólós tételek igazán kellemes perceket szereztek, az erdei nyugalmat jelző Notturno ismét egy varázsos világot mutatott be a közönségnek. A Nyitányban kissé fésületlenül szóltak a hegedűk, a szólam nyilvánvalóan rendkívül nehéz, ez az egyetlen kifogásom. A közönség fegyelmezettségét mutatta, hogy nem tapsolt a Nászinduló után. A zenekar vonósainak tónusa gyönyörű, a fúvós szólók is minden esetben remek módon szólaltak meg. Keller András vezényletével, a bájos hangú Angelica Leánykarral (karigazgató: Gráf Zsuzsanna), Miksch Adriennel és Megyesi Schwartz Luciával remek kivitelezésű Mendelssohn-művet élvezhettünk.
