A gótikus irodalom úttörője

Ann Radcliffe

Szerző: Mika Róbert

A természetfölöttivel foglalkozó irodalmi alkotások már kezdetektől fogva születtek. A hitregéktől kezdve a lovagi epikán és a meséken keresztül a szentek csodálatos életét leíró legendákig találkozhatunk velük. Angliában a 18. századtól kezdődően e mesékből, történetekből kialakult egy műfaj, amit ma viktoriánus korabeli gótikus irodalomnak nevezünk, és nem keverendő össze a korábbi gótikus irodalommal, bár összefüggések föllelhetők. Ezen irodalom egyik megújítója, úttörője, a műfaj elismert irodalommá érlelője Ann Radcliffe.

Ann Radcliffe Londonban (Holborn) született 1764. július 9-én, Ann Ward néven. Édesapját – aki születésekor már hetvenéves volt – korán elvesztette. Kisebb vagyont örökölt, és gyámság alá került. Titokban találkozgatott, majd házasodott össze 1788-ban William Radcliffe-fel. Radcliffe akkoriban az Angol Krónikát (English Chronicle) szerkesztette. Ann önmaga szórakoztatására kezdte el írni fantáziadús történeteit. Férjét mulattatták az írások, ezért bátorította Annt. Első kötete 1789-ben jelent meg Athlin és Dunbayne kastélyai (The Castles of Athlin and Dunbayne) címmel, amiben egy ártatlan, fiatal hölgy emberfeletti küzdelmét mutatja be az ősi, sötét múltú kastélyok és misztikus, titokzatos báróinak szellemeivel szemben. E kötetet még öt könyve követte, amelyből négyet még életében kiadtak, az utolsó viszont csak halála után jelent meg.

Mitől voltak egyediek Ann Radcliffe történetei? Több szempontból is változtatott az eddigi sémákon. Elkerülte a rémmesékben gyakran előforduló, meseszerű sztereotip alakokat, mint a boszorkányok, a fedhetetlen jellemű nemesi hősök, a gonosz manók vagy az emberevő óriások. Úgy gondolta, az effajta mesék inkább a gyerekeknek valók ijesztgetésképpen, de ő borzalmakat, rettegést próbált meg kelteni és átéreztetni olvasójával. Ugyanakkor a felnőtteknek szóló unalmas, tanulsággal teli, kioktató, átlátszó tanmesék helyett valamiféle intellektuális, spirituális hangulatot igyekezett teremteni.

Az első, majd az azt követő könyvek is főleg a titokzatos felső tízezer és a kelepcében vergődő, ámde abból kiszabadulni igyekvő közép- vagy elszegényedett osztály kapcsolatát jelenítik meg. A történetek több szálon futnak, egyre sejtelmesebbé, homályosabbá válik minden, misztikus jelek, megmagyarázhatatlan esetek, látszólag összefüggéstelen, hátborzongató jelenségek tarkítják az eseményeket. A drámai folytatásban az írónő újabb meglepetéseket tartogatott. A modoros párbeszédeket, a lapos cselekményeket, a sablonos, könnyen kiismerhető jellemeket felváltották a hatásvadász jelzős szerkezetek, baljóslatú mondatok, mint a fekete lepellel letakart halálos ágy, a véres lábnyom vagy az éji erdőben felhangzó, hátborzongató ének. Amikor már nem tudjuk eldönteni, hogy mi a való és mi a másvilág, ki ember és ki szellem, amikor már úgy gondolnánk, az elvarratlan szállak tébolya nem fokozható tovább, a történetek hirtelen átváltanak a valóság talajára, tisztulni kezdenek a vonalak, lassan minden a helyére kerül, akár egy Agatha Christie-krimiben.

A végén mindenre ésszerű magyarázatot kapunk, bár ezt H. P. Lovecraft inkább hátránynak tekinti, mondván, a történetei csaknem elvesztik kozmikus rettenetét, természetfeletti erejét. Igaz, később megvallotta, hogy a racionális magyarázatok ellenére Ann nagy hatású, olykor horrorisztikus képei semmit sem vesztenek hatásukból. Hogy a horror nagymesterének mennyire tetszett, elég, ha ide citáljuk pár róla íródott mondatát: Mrs. Radcliffe páratlan vizuális képzelőerővel rendelkezett, ami kitűnik páratlan tájleírásaiból – melyek soha nem részletezőek, hanem kivétel nélkül nagy vonalakban felvázolt, pompásan képszerű skiccek –, mint vérfagyasztó látomásaiban. […] A hangulatteremtés terén pedig kora legkiválóbbjai közé sorolható.

Davis Cody, a Hartwicki Főiskola professzora szerint Ann teljesen egyedi, bizarr és szuggesztív látásmódja, körülírt, elmosódó színei teszik, hogy szabályosan pszichózisban tartja olvasóját, mindeközben nem feledkezik meg regényeiben a romantikáról sem.
Egy évvel az Athlin és Dunbayne kastélyai után, 1790-ben jelent meg a Szicíliai románc, majd 1792-ben Az erdő románca. Leghíresebb műve, az Udolpho titkai 1794-ben látott napvilágot, amely azóta is a gótikus irodalom egyik legjobban, művészien sikerült alkotása, több nagy író merített később belőle.

A történet hősnője egy francia nemes kisasszony, akinek meghaltak szülei. Az árván maradt Emilyt nagynénje veszi pártfogásába, aki az Appenninek egyik zord, félelmetes, szörnyű hangokkal teli kastélyában lakik egy gonosz, félelmetes nemes úr feleségeként. Nagynénje halála után a regény hősnőjének sikerül megszöknie szolgálójával a rémisztő legendákkal terhelt kastélyból, hogy újabb, borzalmakat rejtő kastélyban szálljanak meg, újabb szörnyű legendával találják magukat szemben, s ahol iszonytató viszontagságok után fény derül származására, és megtalálja az igaz szerelmet.

Az olasz című kötete 1796-ban jelent meg, de ezután a szerencse elpártolt tőle. Hét gyermekéből öt maradt életben, férje nem kapott állást, és bánatát az alkoholba folytotta. Hamarosan felélték mindenüket, és az élet nem sok választást hagyott Ann Radcliffe-nak. Fiúgyermekeit kollégiumba adja, a kisebb lányokat édesanyjára bízta, majd Londonban költözött legnagyobb lányával. Számára megalázó pozícióban helyezkedett el, mint nevelőnő egy skót családnál, lányát ruhakészítésre taníttatta. Soha többé nem találkozott alkoholista férjével.

Utolsó regényét 1802-ben írta meg, de nem tudta kiadatni, így az csak halála után pár évvel jelent meg. Tüdőgyulladásban, légzési elégtelenségben halt meg 1823. február 7-én.

A szórakoztató irodalom jeles képviselőjének könyveivel még nem találkoztam Magyarországon, bár úgy gondolom, legalább akkora sikere lenne, mint Emily Brontë könyvének, az Üvöltő szeleknek. Hazánkban Lőrincz L. László méltó követője, akinek több története is magán viseli Ann Radcliffe stílusának jegyeit.