…a zenekar mindent megtett a sikerért.
(a papiruszportal.hu archívumából [2010])
Szerző: Lehotka Ildikó
A Májusünnep nyitó előadásán Wolfgang Amadeus Mozart Titus kegyelme című operáját hallhatták az érdeklődők. Mozart operája felkérésre született, tulajdonképpen koronázási operának, II. Lipót osztrák császár cseh királlyá koronázására. A téma igazodik az alkalomhoz: Titus megbocsátó képessége a jóságot szimbolizálja, szinte bibliai példázattal.
Sokan vitatják a Titus érdemeit, pedig a zene (ebben az esetben is) gyönyörű, a mű nem hosszú, erkölcsi példázata is van. Hogy Mária Lujza valóban „német moslék”-nak nevezte-e a művet, nem tudjuk, az viszont a császárné naplójában szerepel, hogy a zene rossz volt, és mindenki majdnem elaludt az első előadáson. De a koronázás pompásan ment – derül ki ez is.
Bár Mozarttól mindenki vígoperát várt, a Clemenza da Tito opera seria. Megírásának körülményei nem mindennapiak, nem Mozartot kérték fel a mű megírására, hanem többek között Salierit, de az ellenlábasnak tartott szerző nem ért rá. Igaz, Mozart sem, hiszen a klarinétverseny mellett A varázsfuvolán dolgozott, és a Requiem is készült, legalábbis szándékozott megírni a művet. Mindössze pár hét állt a rendelkezésére, úgy, hogy a librettistával, Caterino Mazzolával is egyeztesse a Pietro Metastasio nyomán átírt történet menetét. A recitativókat tanítványa, Süssmayr írta, ezek közül nem sok hangzott el az előadáson.
Herbert Lippertet nagy Mozart-énekesnek tartják, olvasom az Opera által kiadott méregdrága és kevéssé információdús füzetből, ez az előadáson nem derült ki. Az amúgy kellemes hang végig forszírozott volt, pianót nem sokat hallottunk, annál több – sokszor sértően éles hangot. Lippert hangja gyakran megcsuklott, szőrösen szólt, intonációs problémák is akadtak, valószínűleg az ide nem illő hőstenoros hangképzés miatt. Koloratúrái viszont jók voltak, érthetetlen, hogy miért nem illeszkedett Lippert a szerephez. A második felvonás vége felé voltak szép pillanatai csak, de ezért az ember nem megy el az Operába.
Eva Mei is nagy név, Vitellia szerepében énekelt. Szólamát érzékenyen fogalmazta meg, gyönyörű pianói voltak a magas tartományban. Mozart e szerepet is úgy írta, hogy tele van buktatóval, a szopránok számára szinte énekelhetetlen mély hangokkal, ugrásokkal. Eva Meinek nem sikerült a mélyebb hangokat minden esetben tökéletesen énekelnie, erőtlennek tűntek, halknak, helyenként mellhangon énekelt. Színészi szempontból nem azt a rendkívül karaktergazdag, hús-vér figurát hozta, ami rejlik Vitelliában, cselekedeteiben.
Ruxandra Donose Sextusként nagyszerű volt, a szerep minden követelményének eleget tett. Hangja szép, éneklése technikailag tökéletes volt, a koloratúrákat mind a Parto, parto, mind a Deh, per questo istante solo kezdetű áriában gond nélkül énekelte. Sextus figurája összetett, akárcsak szeretett kedveséé, Vitelliáé is, Donose jól kibontotta a szerelmesből, barátból majdnem gyilkossá váló karaktert. Vívódásának zenei megjelenítése, leírása igen drámai volt, hihetetlenül szuggesztívan élte át a bukott, de felmentett, élete végéig vívódó hős szerepét.
A három magyar szereplő közül először Várhelyi Évát láttuk-hallottuk, Anniusként, első duettje – Sextussal – kitűnő volt, a két hang ráadásul homogénnek tűnt, és drámaiságban sem volt hiány. Várhelyi végig élvezetesen énekelt, ami különösen tetszett, hogy képes volt beilleszkedni a zenei folyamatba, nem akart ő lenni a főszereplő.
Serviliát, Sextus húgát Wierdl Eszter keltette életre, a hang gyönyörű, karcsú, a szerelemért császári trónról lemondó nő megjelenítése kiváló volt. Wierdl szerepe szerint egy fiatal, naiv lányt játszott, Vitellia – ennek ellentéteként – mindenáron a császár felesége akar lenni, ezért mindent meg is tett. A két szerep színészi megoldásánál egyértelműen Wierdlé volt a jobb, talán a figura is közelebb áll hozzá.
Szüle Tamás Publiusa átlagos volt, a hölgyekhez képest árnyalatnyival halványabban énekelt, hangja talán nem erre a szerepre való. Bálint András mint Történetíró mesélte el az eseményeket, láthatólag kissé anekdotázva. Érdekes volt hallani, hogy beszédhangja kevésbé jön át a közönséghez, mint egy – például Singspiel előadásakor – egy énekesé.
Borsa Miklós díszletei nem sugározták azt a pompát, ami illett volna a történet szereplőinek rangjához, a capitoliumbeli tüzet csak egy gyenge pirosas fény jelezte. A papírdíszletek nem tűntek meggyőzőnek, fakó színük, kontúrtalanságuk valószínűleg az antikvitást akarta jelezni, de mi egy erőltetett, unalmas látványt kaptunk.
A kevés díszletet nem ellensúlyozta a színpadi mozgás sem, egyedül Sextus mutatott némi élénkséget, többnyire statikus jeleneteket láttunk, viszont túlzottan sok volt az elbocsátó szép üzenetet jelző karmozdulat, érdemes lenne megszámolni, mennyi.
Az operaház zenekarát Fischer Ádám vezényelte, a tőle szokásos elánnal, az előadás minden egyes pillanatára figyelve. A klarinét- és basszetkürtszólók gyönyörűek voltak, a zenekar mindent megtett a sikerért. Az árnyalt megoldások mellett ki kell emelni a Don Giovanni jelenetére emlékeztető baljóslatú karaktert, ahol zúgtak a hangszerek, illetve a piano részeket.
Rendező: Boschán Daisy
Díszlettervező: Borsa Miklós
Jelmeztervező: Márk Tivadar
Karigazgató: Szabó Sipos Máté
Karmester: Fischer Ádám
Titus: Herbert Lippert
Vitellia: Eva Mei
Sextus: Ruxandra Donose
Servilia: Wierdl Eszter
Annius: Várhelyi Éva
Publius: Szüle Tamás
Történetíró: Bálint András