a papiruszportal.hu archívumából [2011]
Szerző: Lehotka Ildikó
Először láthatott a közönség olyan operaprodukciót, melyhez a modern technika egyik vívmányát használták, a vetített hátteret 3D-s szemüveggel kellett nézni (ami nem járt a borsos árú jegy mellé). Két mű, Ravel Bolerója és Bartók A kékszakállú herceg vára című operája hangzott el, az előbbi balettelőadás volt. A vizuális effekteket bőven használó est ötlete Komlósi Ildikótól származik, és első hallásra kíváncsivá is tette az embert, vajon milyen lehet az érzékszerveket több oldalról bombázó új megoldás.
A válasz igen összetett: egyfelől valóban izgalmas lehet, ha nem uralja a hangzó anyagot, másfelől a vizuális inger jóval erőteljesebb és könnyebben emészthető annál, hogy az ember a zenére tudjon figyelni. Az új technológia, a 3D elképesztő mélységet ad a színpadképnek, fantasztikusan alakítható, formálható, mozgalmassá tehető. Ez a technika többet tud a közönségnek nyújtani, mint egy hagyományos, vagy a modern operarendezői elképzeléseket minden áron átvivő színpadkép. És ez jelentette a művek és a szereplők halálát is. A Boleróra készült Lola Greco-koreográfia, melyet a spanyol Ballet Espanol Ensemble előadásában láthattunk, jószerivel arról szólt, hogy gyermeki kíváncsisággal néztük a térhatású képeket, az erotikus, spanyolos dobbantásokkal, elnagyolt mozdulatokkal, a táncosokat nem figyelhettük, és az sem segített, hogy sötét a színpad. Első meglepetésként egy felénk közeledő holdat láttunk, melyet meg is érinthettünk volna, olyan közel került hozzánk, a csillagok csak úgy ragyogtak-forogtak-közeledtek-távolodtak. Volt még fekvő, bolygóként felemelkedő, majd süllyedő meztelen női test, diszkrét szilikonnal, hatalmas ragyogás, az erotika csúcspontját kifejezendő. Volt egy zenekar is, mely amatőr együttesnek tűnt, de az amatőrökre jellemző lelkesedés nélkül; a hangszerszólók néhány kivételtől eltekintve hamisan szóltak, a pálmát a harsona vitte el. A zenei megvalósítás tehát megkérdőjelezhető, a hangszínek játéka semennyire nem érvényesült, pedig éppen ezért íródott a mű, ahogy a – talán – belemagyarázott mondanivaló sem. Nem hullt alá héjaként a zene a végén, a kezdő pianissimótól a zárás fortissimójáig szinte semmi nem történt. Mintha nem hangolt volna össze az együttes, úgy voltak alacsonyak a hangszerszólók, a teljes érdektelenségbe fulladt zenélést sem a koreográfia, sem a 3D nem tudta felrázni. Az öt táncos, a főszerepet megformáló koreográfus, és Penelope Sancez, Miriam Manso, Miriam Perez, valamint Francisco Velasco nem kaphatott igazi figyelmet, mert hol a zenekar bakijára, hol a vetített képekre figyelt a közönség.
A rövid darab után jött az opera, a kapcsolat a két mű között meglehetősen laza, vagy nincs. Sem a műfaj, sem a korszak, sem a szerző nem egyezik, a lehetséges témákban sem találtam azonosságot.
A Prológ felvételről szólt, ilyen jegyárak mellett felkérhettek volna valakit, hogy elmondja, a sejtelmesen induló zenekari anyag és a szöveg nem találta meg egymást. Szintén zavart a páholyban lévő laptop, melynek fénye jóval erősebb volt, mint a színpad fénye, viszont az ember kicsiben és nagyban is nézhette a színpadképet, ha elunta a megavarázst.
A vizuális megoldások sok más helyről visszaköszöntek számomra. Ott van a szem, mely egyre nagyobb lesz, jelképezhet sok mindent, nekem mégis az volt az rézésem, hogy közelít hozzá a kés, és mindjárt belevág, de Buñuel ötletét szerencsére nem vették át. A másik rendkívül karakteres hasonlóság a tizenéveseknek oly kedves Harry Potter-filmekből talált a produkcióra, a mozgó, vándorló lépcsősorok. A virág már a Boleróban is szerepelt, itt indokolt is volt, de inkább egy szörnyre emlékeztetett, nagysága miatt. Egyszóval igazán eredeti dolog nem jelent meg, a tér hatalmassá változott, ahol két ember próbált kapcsolatot teremteni egymással. Komlósi Ildikó jobban élt a színpadon, mint Kovács István, de a lélek rezdüléseit ő sem volt képes visszaadni. Hangja szép, bár a mélyebb tartomány nem természetes, előadása során két gyönyörű pillanatot élvezhettünk, az egyiket a kincseskamrás jelenetnél, a másikat a könnyek tavánál. Kovács István visszahúzódónak tűnt mint kékszakállú. A herceg igenis egy nagyon erőteljes személyiség, benne a kegyetlenséggel, a félelemmel, hogy mégsem találja meg az igazit, ezt hiányoltam tolmácsolásából. Kovács István gyönyörű, meleg hang birtokosa, hangerő tekintetében azonban ezen az estén nem kaptuk meg a megfelelőt. Sokszor elnyomta a zenekar, talán a karmester, Győriványi Ráth György nagyobb figyelmet fordíthatott volna a kiegyensúlyozott arányra, az angol nyelvű felirat Zollman Péter nyomán készült, aki A walesi bárdok szövegét is átültette angolra.
A zenekar tisztességesen, de nem szívből jövően játszotta szólamait, nagyobb döccenők nélkül. A kékszakállú herceg vára gyönyörű darab, és talán nem is színpadra való. A fényekkel, 3D-s technikával való virtuális előadás ötlete jó, de az arányok megtalálása nem sikerült. Talán ezért volt az est olyannyira érdektelen, hogy a premier alig kapott tapsot, a korai befejezés után mindenki a hazamenést választotta az ünneplés helyett.
Egy gondosan megírt kísérőfüzet jót tett volna, ehelyett emléklapot vehetett el az érdeklődő, és megint csak a reminiszcencia: az 1989 előtti időkben az ember az első szavazása emlékére kapott egy lapot, igaz, fele- vagy negyedakkorát, mint az Operában.
Ez az évad nem jól indult.
Ötletgazda, producer: Stochino Francesco Weiss
Koreográfus: Lola Greco
Díszlettervező: Claudia Magoga
Speciális 3D-effektek: Nima Gazestani
Látványtervező: Alessandro Chiodo
Jelmeztervező: Carmen Estrella
Étoile: Lola Greco
Első táncos: Francisco Velasco
Szólisták: Penelope Sancez, Miriam Manso, Miriam Perez
Magyar Állami Operaház, 2011. szeptember 7.
