a Zeneakadémián
a papiruszportal.hu archívumából [2016]
Szerző: Lehotka Ildikó
Kelemen Barnabás José Gallardóval adott zeneakadémiai koncertjén értesítette a közönséget – kézzel írt és fénymásolt papíron, hogy új fesztivált szervez feleségével, Kokas Katalinnal. Az elgondolásból tett lett, és egy nagyon ígéretes programot kínáltak. Négynapos eseménysorozattal indult a Fesztiválakadémia Budapest a Zeneakadémián. A két alapító Kokas Katalin és Kelemen Barnabás, akik öt éven át a Kaposfestet irányították-szervezték, hagyományt teremtve – újabb, budapesti rendezvényeik is folytatódnak remélhetőleg jövő nyáron. A Fesztiválakadémia kínálata remek volt, kiváló művészeket és darabokat hallhatott a közönség. A koncertek mellett előadásokat és mesterkurzusokat kínált a program, úttörő módon.
A Zeneakadémiára július 21-24 között látogathatott el az érdeklődő, délelőttönként és esténként koncerteket hallgathatott meg, az esti hangversenyek előtt Fazekas Gergely mutatta be a műveket. Ritka csemegeként (és talán ez egyedülálló a zenei életben) egy-egy hangszeres művész elemzett egy darabot, melyből játszott is, így Maxim Rysanov Britten zongorára és brácsára írt Lacrymae-variáció című darabját, Fenyő László Kodály Szólószonátáját, Lendvay József Paganini capriccióit, Szalai András Kurtág cimbalomra írt kompozícióit, Kelemen Barnabás Bartók Szólószonátáját, Borisz Andrianov Sosztakovics I. csellóversenyét. A koncerteket egy-egy nagy nevű zenész emlékének ajánlották, így Szigeti Józsefnek, Székely Zoltánnak, az évfordulós Shakespeare-t Purcell-lel és Kurtággal állították párba.
Az első nap mesterkurzusokkal kezdődött (a mesterkurzusokon a közönség is részt vehetett, előzetes bejelentkezés után), az első, nyitó koncert következő nap este. Magam Maxim Rysanov Solti Terem beli előadásán voltam, a brácsaművész angol nyelvű bemutatója érdekes volt, de a Britten-darab előadása jóval felülmúlta a szóbeli közjátékokat. Csodálatos tónussal játszott Rysanov, fantasztikus érzelmi töltettel, dinamikával – a kevésbé ismert mű erényei felcsillantak. Balog József működött közre zongorán, valódi partnerként, nagyszerűen játszottak együtt. A talán legjobban várt esemény Kocsis Zoltán Bartók vonósnégyeseiről szóló előadása volt – a Solti Terembe hirdetett eseményt a nagyteremben tartották, zsúfolásig megtelt a nézőtér. Kocsis a művek irodalmi asszociációit vette górcső alá, de rengeteg mindent megtudtunk a művek keletkezéséről, az életműben elfoglalt helyükről, Kocsis párhuzamokat vont egy-egy másik Bartók-darab és a vonósnégyesek rövid szeletei közt. Nem csak a Kelemen Kvartett segítette Kocsis meglátásait, hanem bejátszásokat is hallottunk. Rendkívül érdekes, továbbgondolásra késztető előadást kaptunk, remek zenei kivitelezéssel (Kocsis két hanghibát is megemlített). Kocsist mint Bartók szakértőt tartjuk számon, nem csak az új BÚS-sorozat felvételei, de a korábbi összkiadás miatt is, zongoristaként-karmesterként Bartók életművének (egyik) legavatottabb tolmácsolója. Jövőre is szeretnénk tőle előadást hallani.
Fazekas Gergely műismertetője később kezdődhetett csak – kevés volt Kocsis számára az egyórányi idő az elemzésre – így az esti koncert kezdése is csúszott. Az In memoriam Szigeti József címet viselő hangversenyt Veress Sándor 1954-es Trio per archi című darabja nyitotta, a szerző kompozíciói a mai napig szinte alig szerepelnek a koncertek műsorán – milyen szép is volt a 100. születésnapja emlékének szentelt koncert… Három külföldi előadót hallottunk, Vilde Frang ot, James Boydot és Nicolas Alstaaedtet. A mű igazán csodálatos, a három hangszer színe, a helyenként bartóki hang, a Veressre jellemző kicsit komor érzésvilág lengte be a termet. Schumann Esz-dúr zongoraötöse (Op. 44.) az ismert (kamara)darabok közt van, a Kelemen Kvartett és José Gallardo tolmácsolásában szólalt meg a darab. A lendületes kvintett csak úgy sugárzott az életerőtől, a négy vonós hihetetlen elánnal játszott, ahogy José Gallardo is – ő inkább a hangerőt tartotta fontosnak, kevésbé illeszkedett az együttesbe zenei megoldásaival. Mit keresnek könnyed Kreisler-művek egy komoly nevű sorozatban? A választ Kelemen Barnabás és Kocsis Zoltán adta meg: szórakoztatást, felsőfokon. Kelemen Barnabásról tudja a hallgató, hogy remekül játssza a nem legfajsúlyosabb zenét is, de ahogy ezek a darabok elhangzottak, Kocsis kíséretével, így nem sokszor fogjuk hallani. A két művész rendkívüli élvezettel merült a darabokba, életkedvvel, kis kikacsintással játszottak – nem illik ilyen műveket veretes koncertekbe illeszteni, legfeljebb ráadásnak. Óriási ovációval fogadta a közönség Kreislert, de inkább a két művészt.
Szünet után Bácsy-Schwartz Zoltán hegedűn és Kelemen Barnabás brácsán Handel-Halvorsen Passsacagliáját adta elő, a fiatal, a Virtuózokból ismert növendék nagyszerűen játszott, felvértezve mindazzal, ami egy ígéretes karriert jósol. A hivatalos második rész Purcell és Skakespeare jegyében telt, Purcell színpadi műveiből kapott a közönség részleteket (nem kaptunk tájékoztatást, mit fogunk hallani). Kellemes előadásban szólaltak meg a részletek a kamaraegyüttestől, Anna Reinhold énekelt, aki engem ez alkalommal nem győzött meg – a Dido búcsújának magas hangjai túlforszírozottak voltak, élesek. Jóval bensőségesebb érzés volt hallani a Dowland-dalokat, lantkísérettel – Thomas Dunford és az énekesnő tolmácsolásában. Ekkor már jócskán túllépett a program egy hagyományos koncert időkeretén, a záró szám, Sosztakovics Prelűd és scherzo-ja – mely nem könnyű, mindennapi mű – volt.
A nyitó koncert összeállítása a változatosságot jelentette, mintsem a tematikus megoldást (a Purcell-blokk is esetlegesnek tűnt így), de a nem a rigorózus programon, hanem az előadókon volt a hangsúly, és a színes kínálaton.
Új, nemzetközi kamarazenei fesztivál született.
