Csillogó Kolonits

Bel canto – Reloaded. Kolonits Klára árialemeze

a papiruszportal.hu archívumából [2015]

Szerző: Lehotka Ildikó

Kolonits Klára 2009-ben megjelent, Liszt-dalokat tartalmazó lemeze érthetetlen módon alig kapott visszhangot, holott nagyon jó válogatást adott ki az akkor még létezõ EMI, és figyelemre méltó elõadást hallhatunk, a zongora szólamot Dinyés Dániel játssza. Kolonits Klárának újra megjelent egy lemeze a napokban, mely a Bel canto – Reloaded címet kapta.

Merészségnek tûnhet egy ilyen tematikájú lemez (nem tudom, hány ilyen jellegû kiadványt találunk a piacon, valószínûleg nem sokat), ritka, ha egy énekesnõ mind a koloratúrák gyilkos világában, mind a lassú áriák megjelenítésében egyaránt otthon van, ráadásul úgy, hogy nincs a színpad varázsa, csak a puszta éneklés. Kolonits lemezére kevés az a jelzõ, hogy meggyõzõ, egyesül benne a szépség, amit az énekléstõl várunk, a csoda, ahogy megszólalnak az áriák.
Egy Rossini, két Bellini- és Verdi, számos Donizetti-ária és jelenet alkotja a lemezt, középpontba állítva a virtuozitást, de az ember nem azt érzi, hogy csak a technikai bravúrt hallja, hanem az áriák érzelemvilága is megjelenik. Ehhez fölényes énektudás kell, és még nagyobb elõadói kitárulkozás, tehetség. Ha itthon nem is adnak bel canto-operákat, errõl a lemezrõl kaphatunk némi képet, milyen is egy-egy jól felépített, bár nagyrészt egyfajta klisét követõ romantikus ária.
Azt hiszem, a hallgatók többségének a lemez fõ vonzereje a bámulatos koloratúrák halmaza, de jó ízléssel válogatott áriák közt találunk csendesebbeket is. A lassú szakaszok érzelemtõl fûtöttek, nem maradnak üresen a hangok, ehhez a dinamikai megoldások is bõségesen hozzájárulnak. Jóval nehezebb lassú zenét tolmácsolni, úgy, hogy ne üljön le a zene, a hangok élettel teljenek meg, ne gyorsuljon be a tempó; egyetlen kifejezéssel: ne legyen unalmas, kösse le a hallgató figyelmét.
Több olyan áriát is hallunk Kolonitstól, ami nem egyszerûen magas nívójú, hanem tanítani való, ilyen például Donizetti: Linda di Chamounix címû operájának részlete, mely parádés koloratúrsziporkákkal tûzdelt, a magas hangok elképesztõen szólnak, a kromatikus füzérek, skálamenetek peregnek. De ilyen a lemezt záró részlet Verdi Lady Macbethjébõl, a fölényes koloratúrák mellett fényesek és imponálóak a különösen magas hangok, csilingelnek, de van erejük.
Verdi Lombardok-jának részlete a legcsodálatosabb talán a lemezen, az atmoszférát illetõen mindenképp, a lassú ária – Giseldáé – jó példa az énekesnõ beleélõ-képességére, hangulatteremtésére. Nem csak a virtuozitást tartja fontosnak Kolonits – nem véletlenül szerepelnek a kiadványon csendesebb, a legbensõbb érzelmeket megmutató áriák. Bellini: Puritánok Elvira áriája is lassú szakasszal indul, csodálatosan, egyetlen pillanatig sem válik unalmassá, sõt feszültségkeltõ, de érdemes az énekesnõ drámateremtõ képességét is megemlíteni (Verdi Attila – Odabella áriája).
Nagyobb egységet kapunk Donizetti Anna Bolenájából, ez az a rész a lemezen, ami a leginkább megmutatja Kolonits sokszínûségét, koloratúrakészségét, a drámai erõt, a lágyságot, az énekes partnerekhez való kapcsolatot, a folyamatot – nem cél az elõtérbe helyezkedés, azt a zenei anyag úgyis jelzi. A hallottak alapján az egész operát szívesen hallgatnánk az Operában (reméljük, így lesz).
A lemezt Rossini A sevillai borbélyának legparádésabb áriája nyitja, bár a szerzõ mezzóra írta a szerepet, az Una voce poco fa áriát szopránok is elõszeretettel éneklik, magasabb fekvésben természetesen. Kolonits elõadásában az ária virtuóz, az opera történetét aki ismeri, kisebb, kevésbé zengõ, dús hangot társít az ária mellé.
Tudom, hogy a mélyebb hangokat hajlanak az énekesnõk nem a természetes technikával interpretálni, helyenként Kolonits is él ezzel a technikával (máskor pedig nem). Kolonits Klára intonációja számomra rendkívüli, képes a felfelé módosított hangokat valóban egy hajszállal magasabbra énekelni. A koloratúrákat (vagy azok elemeit)– ha nincsenek pontosan kiírva – Beverly Sillstõl, és más nagy szopránoktól kölcsönözte Kolonits Klára, és Dinyés Dániel is írt díszítéseket.
A lemezt Schöck Atala, Gábor Géza, és Varga Donát közremûködése színesíti, az Á la cARTe kórust halljuk (Philipp György vezetésével), a kivételesen szép zenekari megoldásokért, szólókért – különösen a hárfa- és angolkürtdallamokért – m a Hungarian Studio Orchestrát illeti dicséret. A lemezt karmesterként Dinyés Dániel fogta össze. Nagyon hiányzik egy mûismertetõ, ahol megtaláljuk, hogy az ária hányadik felvonásából szólal meg a részlet, esetleg a történet mely részébe csöppen a hallgató.
Jólesik ez a válogatás a fülnek, léleknek, a hallgató rácsodálkozik az operaszerzõk ötleteire, a különféle, bár nem feltétlenül a legmagvasabb zenei anyagok változatosságára, az énekhang csodájára. A magánkiadásban megjelent lemez nagyszerû, sõt példaértékû, és nem feltétlen csak az énekhang, a vokális zene rajongóinak, ínyenceknek való.