interjú Kiss Ottó íróval
a papiruszportal.hu archívumából [2008]
Szerző: leho
Pedig de. Kiss Ottó – felnőtteknek szóló műveit most nem érintve – a kortárs magyar gyerekirodalom egyik legfontosabb szerzője. A Csillagszedő Máriótól kezdve a Terepasztal lovagjaiig köteteit, történeteit, fanyar, olykor groteszk humorát, nyelvi játékosságát, életlátását nagyon sokan szeretik. Felületesen szemlélve azt hihetnénk, hogy világa sajátosan magyar, közép-európai, ennek ellenére több munkáját lefordították és folyamatosan ültetik át más nyelvekre is. Könyveiről, mindennapjairól, hivatásáról kérdeztük a IV. gyerekkönyvfesztivál kapcsán.
– Gyulán élsz, s említetted, hogy a IV. gyerekkönyvfesztiválra is vonattal érkeztél. Nem vesz el sok időt az utazgatás, a Budapest-centrikusság?
– Időből mindig kevés van, és persze az én esetemben ezt a tételt csak hangsúlyosabbá teszi a tény, hogy vidéken élek, s hogy minden lényeges a fővárosban történik. Ennek ellenére semmi pénzért sem hagynám el az én kisvárosom. Igaz, az út Gyula és Budapest között oda-vissza elméletben 6-7 óra, s hogy ez a gyakorlatban mennyi, azt csak az tudhatja, aki ismeri a MÁV-ot és az ő szolgáltatásait.
– Alkalmazásban (is) állsz, vagy teljes mértékben szabadúszó vagy?
– Kétezerig hetilapszerkesztőként és napilapos újságíróként dolgoztam, de miután megjelent a Szövetek című kisregényem, megpróbálkoztam a szabadúszással. Azóta vagyok a Bárka folyóirat munkatársa is, de ez nem főállás, olyan nekem nincs.
– Mennyire kell szétszakadnia, elapróznia magát a megélhetéshez egy elismert költő-írónak ma Magyarországon?
– Azt gondolom, az én esetemben az elismert jelző talán még megáll, hisz a könyveimnek két szakmai elismerés is jutott az utóbbi években, a fejemben azonban az elismert jelzőhöz az ismert jelző is hozzátartozik, és ismert aztán tényleg nem vagyok – szerencsére, teszem hozzá gyorsan, hiszen ha valóban, a klasszikus értelemben véve lennék ismert, akkor az íráson kívül még a mostaninál is több egyéb feladatom lenne, s ez az effektív munkának sosem tesz jót. Azért most is hívnak ide-oda fellépésekre, és csak annyit próbálok ezekből bevállalni, amennyi még elviselhető mértékben megy a munka rovására. Persze nem könnyű ez a szelekció, mert sok eseményen, mint például ez a gyerekirodalmi fesztivál is, szeretek, szeretnék ott lenni. Nemcsak fellépőként, néző- vagy nézelődőként is szívesen kijönnék ilyen eseményekre, ha helyben vagy a közelben laknék.
– Van-e írói példaképed? Kire tekintesz fel a gyerekirodalomban?
– Ilyen szempontból gyakorlatilag mindenevő vagyok. Szeretem az elődöket, de nagy örömmel forgatok egy-egy új kortárs könyvet is. Szerencsére egyre több jó minőségű és színvonalas munka jelenik meg a magyar piacon, elsősorban a néhány éve alakult új kiadóknak köszönhetően, a Pagonynak, a Csimotának, a General Pressnek, a Naphegynek vagy a Csodaceruzának. Utóbbit nemcsak amiatt becsülöm, hogy merész, a magyar piacon jelentős kockázattal bíró könyvek kiadására vállalkozik, hanem folyóiratuk miatt is, amely véleményem szerint óriási hiányt pótol és egyre jelentősebb a befolyása a magyar gyerekirodalomban, és egyáltalán: generálja azt a megújulási folyamatot, amelynek néhány éve mi is tanúi lehetünk. De hogy a kérdésedre is válaszoljak: egyetlen írót nem tudnék kiemelni, már csak azért sem, mert olvasóként nekem is különböző korszakaim vannak, de például Lázár Ervint, Molnár Ferencet vagy Janikovszky Évát bármikor szívesen forgatom, a kortársak listáját pedig nagyon hosszan tudnám sorolni, szeretem például Békés Pál, Tóth Kriszta, Kántor Péter, Boldizsár Ildikó, Szijj Ferenc, Darvasi, Szilágyi Ákos, Varró, Zalán, Lackfi, Berg Judit vagy Podmaniczky könyveit.
– Tavaly sokat jártál külföldön, mi célból?
– Csak szakmai útjaim voltak, nyaralni, pihenni én még nem jutottam el külföldre, de őszintén szólva a 2007-es évem után nem is nagyon vágyom, örülök, ha végre itthon lehetek. A tavalyi év Berlinnel és Lipcsével kezdődött. A Csillagszedő Márió német változata az előző év őszén jelent meg a Frankfurti Könyvvásárra, azt mutattuk be 2007 tavaszán a lipcsei vásáron is. Az év során aztán még egyszer jártam Berlinben, az őszi Nemzetközi Könyvfesztiválra hívtak. Emellett persze voltak még kisebb külföldi utak is, a Bárka folyóirattal jártam például Szlovákiában, Szlovéniában, Romániában és kétszer Szerbiában is.
– Hány nyelvre fordították-fordítják eddig műveidet? Melyik a legsikeresebb? Hány példányt lehet eladni például Németországban egy Kiss Ottó-kötetből?
– Önálló kötetből egyelőre csak kettő jelent meg, a Csillagszedő Márió bolgár és német kiadása, mindkettő 2006-ban. Információim szerint elkészült a szlovák, a szerb, a svéd és a japán fordítás is, azt viszont nem tudom, lesz-e belőlük valaha könyv, ez már az adott kiadókon múlik. Ezen kívül persze vannak más nyelveken megjelent írásaim is, itt-ott olvashatók hosszabb-rövidebb prózák, versek angolul, franciául, aztán elkészült egy beás, illetve egy horvát nyelvű antológia is. A Csillagszedő Márión kívül a tavalyi Berlini őszi Fesztiválon mutattuk be a Szerintem mindenki maradjon otthon vasárnap délután-t is, igaz, csak papírról, mert német nyelvű könyv még nincs belőle. őszintén szólva az első fellépés előtt volt bennem némi aggodalom a könyv nyelvezetét illetően, de szerencsére ismét kiderült, hogy a gyerekeket nem kell félteni, számomra is igen meglepő módon nagyon jól fogadták a repülő kövér ember történetét, talán jobban, mint a Máriót. Igaz, a Máriót már valamennyire ismerték is, hiszen valamennyi helyszínre rajzokkal, naplókkal, önálló Márió-versekkel érkeztek. Arra a kérdésre viszont, hogy hány példányt adtak el belőle, nem tudok válaszolni, nincsenek erre adataim. Azért az jelez valamit, hogy a berlini boltok kirakatában nem ez volt a sláger…
– Melyik könyvedet tartod a legjobbnak, és miért?
– Amelyik még csak a fejemben van meg – azt még nem rontottam el az írással…
– Érdekel, hogy hány példányban fogyott egy köteted, vonsz le ebből következtetéseket?
– Érdekelni érdekel, de nem mindig lehet erről valós adatokat tudni. Hogy miért, abba most nem mennék bele, néhány kiadó például szinte titokként kezeli a számokat, mások meg nyíltan. Egyébként az én esetemben csak néhány ezres példányszámokról van szó, úgyhogy elhanyagolható a jelentőségük. Meg aztán az is lehet, hogy esetenként jobban járok, ha nem tudom, mennyi fogyott. Nem megy el a kedvem az írástól…
– Kiből lesz az olvasó? Szerinted milyen típusú könyvekkel lehet ma olvasásra ösztönözni a gyerekeket?
– Ez elég komplex kérdés, és talán nem is én vagyok hivatott megválaszolni. Mindenesetre azt fontosnak tartom, hogy olyan könyvek szülessenek, amelyek tematikája érinti a gyerekek mindennapjait. Az olvasási készség kialakításában, az olvasásra nevelésben persze nagyon fontos szerep jut a családnak, az óvodának, az iskolának, az első olvasmányélmények pedig döntően befolyásolhatják, hogy a későbbiekben olvasó kamasz, olvasó felnőtt válik-e a gyerekből.
– Gyerekköteteid kezdetben nem igazán illeszkedtek a magyar piacon megszokott könyvek közé. Mi a véleményed a magyar gyerekkönyves kánonról, ha van ilyen, s a része vagy-e már, hiszen díjakat kapsz, külföldön is sorra jelennek meg könyveid, s a kiadók kapkodnak a munkáidért?
– Az az igazság, hogy én csak szemlélem a folyamatokat, nem nagyon ismerem belülről ezt a világot. Néhány íróval, grafikussal van kapcsolatom, és ha elkészül egy-egy szöveg, megkeresem vele valamelyik kiadót vagy számomra kedves grafikust, a tevékenységem gyakorlatilag ebben ki is merül. Az utóbbi években persze volt arra is példa, hogy kiadók kerestek, de sosem írtam csak azért könyvet, mert lehetőség nyílt a megjelenésre. Szeretem azt csinálni, ami éppen foglalkoztat, s ha akad az anyagra vállalkozó, akkor szívesen adom. Az első könyvet, a Csillagszedő Máriót például valóban nem volt egyszerű keresztülvinni, elég ha csak annyit mondok, hogy a versek a ’80-as évek közepén születtek, de valahogy senkinek sem kellettek, így aztán a teljes anyagnak 2002-ig kellett várakoznia a fiókban.
– Formabontó műveid közül is kilóg a Szerintem mindenki maradjon otthon vasárnap délután. Nem érzed elitistának, hiszen a szöveg intelligens, értő olvasást kíván, s a szövegértéssel Magyarországon valószínűleg nem csak a gyerekek küzdenek?
– Amikor ezt a könyvet csináltuk, volt egy olyan szándék is, hogy az apukát leültessük a gyerek mellé, olvasson-meséljen, míg a csemete a képeket nézegeti. Persze tagadhatatlan, hogy a könyv nem túl populáris, az ilyesmi még a nyugat-európai könyvpiacon is rétegkönyvnek számít, és igaz az is, hogy feltételezi az apuka szövegértését, de ebben én csak reménykedhetem. Kétségtelen, hogy a kötet merész vállalkozás, tudok olyan könyvterjesztőről például, aki azért nem forgalmazta, mert a rajzokat csúnyának találta, egy másik pedig, aki bele is olvasott, azt gondolta, hogy a Hálló István nevének végéről lemaradó n betű nyomdahiba.
– A szerintem… fülszövegében a könyvet „gyerekes” apáknak ajánlod. Gyerekes apa vagy?
– Nem, nem vagyok, a kifejezés egyik értelmében sem. Gyerekesnek talán gyerekes, de apa, sajnos, nem.
– Nyelvi humorod a Terepasztalban is teljes vértezetben mutatkozik meg. A mindennapjaidban is humorosan látod-éled az életet?
– Abszurdnak látom inkább, humorosnak nem. Bár kétségtelen, hogy az abszurd önmagában is lehet humoros, hozzáállás kérdése. A terepasztal lovagjai viszont kényes téma, hisz itt valóban bőven találni úgynevezett nyomdahibát. Persze nem nyomdahibák ezek, aki ismer, tudja, hogy mindig nagyon ügyelek a szöveggondozásra, nos, ehhez képest ez a könyv nem nagyon sikerült. Hogy miért, abba most nem mennék bele, maradjunk annyiban, hogy nem a végleges változat lett betördelve. Ennek ellenére sok jó visszajelzést is kaptam, tehát elméletben azért olvasható, de én speciel a harmincadik oldalon letettem – mondjuk annyi előnyöm volt, hogy a történet már nem izgatott, elég jól ismertem…
– Tekintsünk ki; melyik gyerekkötet tetszett a legjobban a tavalyi magyar termésből?
– Dönteni nem tudok, mert prózakötetből három kedvencem is van, Berg Judit új Ruminije, Lackfi János Kövér Lajosa és Czigány Zoltán Csoda és Kószája, ráadásul ott van a verstermés is, Tóth Krisztina Állatságok-kötete például nagyon kedves számomra.
– Mely illusztrátorral dolgoznál szívesen, akivel eddig még nem jelent meg könyved?
– Nem tudnék annyi gyerekkönyvet írni, amennyi kitűnő illusztrátorunk van. Ez a tény persze egy-egy kézirat kapcsán nagy fejtörést szokott okozni, hisz szinte mindegyikükkel szívesen együttdolgoznék. Persze dönteni kell, és a döntés néha nemcsak az enyém, közrejátszik benne például az is, hogy kinek mennyi munkája van az adott időszakban, melyikük lesz éppen szabad belátható időn belül.
– Min dolgozol most? Mi jelenik meg tőled 2008-ban s a közeljövőben?
– Az utóbbi két évben három gyerekkönyvem is kijött – a fent emlegetetteken kívül az Emese almája is 2006-os –, nagy megkönnyebbülés hát az olvasónak, hogy az idén nem lesz új könyv. Azaz valamennyire mégiscsak lesz, de az a könyv egy régi-új könyv: a Csillagszedő Márió jelenik meg őszre újra a Móránál.
Kiss Ottó
Író, költő, szerkesztő. Battonyán született 1963-ban, Gyulán él. A JGYTF-en és a JATE-n szerzett diplomát, volt hetilapszerkesztő és napilapos újságíró, 2000-től a Bárka c. folyóirat munkatársa. 1996 óta publikál rendszeresen, írásait minden jelentős hazai folyóirat közölte. Csillagszedő Márió című kötetét, illetve egyes szövegeit több nyelvre lefordították. Az utóbbi években gyerekirodalommal is foglalkozik, 2003-ben megkapta az „év könyve” díjat (Csillagszedő Márió), 2007-ben pedig az Artisjus Irodalmi Díjat.
Fontosabb munkái: Lopott levegő; Szilveszteri kaland; Visszafelé hull a hó; Szövetek; Az elmerült kert; Volt egyszer egy folyóirat…; Az Új Aurora vázlatos története; Csillagszedő Márió; Angyal és Tsa; Javrik könyve, Szerintem mindenki maradjon otthon vasárnap délután, Emese almája, A terepasztal lovagjai.
