a papiruszportal.hu archívumából [2010]
Szerző: szabói
Még mindig nem csengett le a barokk operák, a vokális zene divatja, a régizenei együttesek egyre nagyobb teret szorítanak ki maguknak, míg két-három évtizede csak elnéző mosollyal hallgatták ezeket a műveket, zenekarokat, mára teljesen elfogadottá váltak, különböző fórumokon vitatják meg a rajongók a lemezeket, koncerteket, az előadói ötleteket. Elérhetővé vált a barokk zene, a korszak neves énekesei is közismertekké válnak Farinelli, Senesino után/mellett, a barokk – némi képzavarral – reneszánszát éli.
A régizenei csoportosulások mellett az énekesek is felfedezték maguknak a korszakot, a technikai szempontból rendkívül nehéz áriák tolmácsolását egyfajta nimbusz övezi; nem véletlen, hogy a barokk operák évszázadokig kimaradtak a repertoárból. A virtuóz szerepek egy jó része rendkívül nagy tüdőkapacitású kasztráltak számára készült, akik kisgyermekkoruktól kezdve tanultak énekelni, egy-egy hangot hosszan tartani, virtuóz futamokat pergetni. Mára a kasztráltak szerepkörét kontratenorok vagy énekesnők vették át, mi is hallhattuk a méltán népszerű Cecilia Bartolit, Philippe Jarousskyt – ő nem énekelt barokk áriát –, Andreas Schollt. Ian Bostridge koncertje azért volt különleges, mert a barokk korszakban (az előbb említettekkel szemben) nem a legkeresettebb, de éppen az erre a hangfajra írt részleteket mutatta be. Az október 22-i koncertet – „Tenorok a XVIII. században” – Francesco Borosini, Annibale Pio Fabri és John Beard emlékének szentelték, a három énekes életéről kimerítő írás olvasható a kísérőfüzetben.
A rendkívül magas és vékony Ian Bostridge olyan műveket, műrészleteket választott, melyek nem igazán ismertek, Vivaldi, Scarlatti, Händel, Caldara és Boyce darabjaiból. Míg a Caldara-darab inkább az énekes ráhangolódását szolgálta, a részlet sem a legbecsesebbek közül származott, Vivaldi négy tenor főszerepet is írt Annibale Pio Fabrinak, az Arsild-beli La tiranna kezdetű ária igazi felfedezés volt: a drámai zenekari bevezető újszerű színei után Bostridge nagyon gazdagon érzékeltette a szereplő lelki folyamatát. Az első rész Boyce kompozíciójával zárult, az angol szerző művét az énekes olyan hihetetlen természetességgel énekelte, hogy már ettől meg kellett szeretnünk ezt a zenét.
Az angol énekes hangja – nincs rá jobb szó – édes volt, egészen más tónusú, mint addig, és mint a későbbiek során hallottuk. Ha valakinek a Vivaldi-ária tolmácsolása esetleg nem nyerte volna meg a tetszését, a jóval egyszerűbb technikát feltételező részlet befogadása után nem maradt kétsége Bostridge kivételes tehetségéről. A mély hangok szépen szóltak, egyáltalán, az énekes hangja kiegyensúlyozott minden tartományban, a fagottszóló gyönyörű volt. Sajnáltam, hogy az angol barokk művekből (hacsak nem számítjuk Händelt angolnak) nem hallottunk több részletet, igazán érdekes lett volna összevetni az angol barokkot a kontinensével. A Händel-részletek közül először a Hercules című operából szólt egy ária, a gyönyörű lamento, az érzékletes ritornellekkel szinte megható volt. A Giulio Cesare Scorta siate kezdetű áriája hasonlóan szépen szólt, talán nem véletlen, hogy a második ráadásszámnak is Händel-áriát énekelt Bostridge, valami egészen fantasztikusan, a koncert legjobb részleteként.
Ian Bostridge
Bár a művész megfázással küszködött, ez csak kezdetben volt érezhető, és átsegítette magát és a közönséget vérbeli előadói varázsával, a választékos dinamikával. Bostridge nem esett abba a kísértésbe, hogy barokkosan énekeljen, e nélkül is meg tudta mutatni ezeknek a részleteknek a változatosságát, a bennük rejlő szépséget, nem akart meghökkenteni, hiszen már mások megtették.
Az Europa Galante igen neves régizenei együttes, szintén nem a meghökkentést választották arra, hogy felhívják a figyelmet, hogy ezáltal kerüljenek előtérbe. A zenészek nagyszerűek, gyönyörű szólókat hallottunk, a közös játék varázsa minden pillanatban jelen volt. Fabio Biondi remek kollégákat választott, és nagyon jó részleteket, talán a Corelli-concerto grossóban tetszettek a legjobban. Az Europa Galante is félhanggal lejjebb hangol, bár így másfajta a hangzáskép, lágyabb, de a látvány és a hangzás nem egyezik. Mindenesetre a koncert nagyszerű volt, változatos műsorral, remek közreműködőkkel, többen is megnézhették volna Bostridge-ot és az Europa Galantét.
Művészetek Palotája, 2010. október 22.
