a papiruszportal.hu archívumából [2017]
Szerző: Lehotka Ildikó
Két Liszt- és egy Richard Strauss darab szólalt meg a Budapesti Fesztiválzenekar március 30-i koncertjén (ez alkalommal is háromszor játszották a műsort) a Művészetek Palotájában. A koncert különlegességét a komolyzenei koncerteken szólóhangszerként ritkán (de inkább nem) hallható cimbalom jelentette. Richard Strauss Zarathustrája az a mű, mely egy film kapcsán válhatott emblematikussá. A koncertet Fischer Iván irányította, Ökrös Oszkár cimbalom-, Dejan Lazic zongorajátékát hallhattuk.
Két Liszt-művet tartalmazott a koncert első része, egy rapszódiát, és az A-dúr zongoraversenyt, ha közös szálat keresünk a két műben, az a zongora. Liszt az 1. rapszódiát eredetileg zongorára írta, később dolgozta át zenekarra, 1874-ben. Liszt nagyon szerette a cigányzenét, a rapszódiasorozat egyes darabjait ma is örömmel hallgatja a közönség, legyen a zongorás, vagy zenekari változat.
A Fesztiválzenekar kísérletet tett a cimbalom mint népi hangszer és a zenekari játék párosítására, rendkívül érdekesen szólalt meg a mű. A cimbalom virtuóz kezelése, a szólók beleillettek a műbe, talán Liszt sem tiltakozott volna e verzió ellen. Az improvizatív, fürge szakaszok és a zenekari játék elegye meggyőzte a közönséget.
Liszt igen kedvelt A-dúr zongoraversenye 1857 januárjában szólalt meg először Weimarban, egy évvel később nagy sikert aratott Prágában, bár Liszt műveit a kortársak nem ismerték el. A zongoraverseny felépítése nem követi a háromtételes rendet, ugyanúgy egybekomponált, mint például az Esz-dúr koncert, a Liszt által új műfajt hozó szimfonikus költemények, vagy a h-moll szonáta. A versenymű témái kellemesek, fülbemászóak, nagyon változatos hangulati megoldásokkal él Liszt. A darab nem hosszú, a virtuozitás és a lágyság egyaránt szerepel benne, de a játékosság vagy a vihart idéző, vagy az indulószerű zenei anyag is színesíti a művet.
Szólistaként Dejan Lazic-ot hallottuk (és láttuk), erőteljes, eredeti módon játszotta a versenyművet. Fortéi zengtek, de nem éreztük erőszakosnak, túlzónak a hangzást, hangszínek tekintetében is meggyőző volt a Zágrábban született, jelenleg Amszterdamban élő zongorista. Az átlagosnál sokkal jobb előadást kaptunk, sok felesleges színpadi gesztussal a zongorista részéről. Ráadásnak Liszt 18. rapszódiáját játszotta a zeneszerzőként is tevékeny művész, miután magyarul konferálta be a címet. Maga a mű tökéletesen illeszkedett az első rész tematikájához, szép előadást hallhattunk.
Szünet után Richard Strauss pompázatos Im-ígyen szóla Zarathustra című szimfonikus költeménye hangzott el. A hangköltemény Nietzsche nyomán szabadon műfaji megjelölésű darab 1896-ban szólalt meg először, a szerző vezényletével Frankfurt am Mainban. Nietzsche hatása rendkívüli volt, a korszak művészei sokat merítettek gondolataiból. A hangköltemény a nyolcvan fejezetből nyolcat használ fel, mindegyik szakaszt Strauss felirattal is jelezte. A zene –ahogy Straussnál ez megszokott – rendkívül invenciózus, a hangszerelés káprázatos; a nagy tuttik mellett bensőséges kamarazenei részek is megszólalnak, mintegy pihentető szakaszként, oldva a hangerőt, a tömör hangzást. A modulációk végtelen forgataga Strauss egyik névjegye, ebben a darabban is meglepő fordulatokat hallunk.
A Fesztiválzenekar hangzása mindig megkapó, legyen jó vagy kevésbé jó a karmester. Minden hangszercsoport csak hozzátett az előadáshoz, a vonósok gazdag hangzása, a rezek impozáns megszólalásai, vagy a fafúvósok érzékeny szólói mutatták a zenekar erényeit. Ki kell emelni a koncertmester szólóit. Fischer Iván otthonosan mozog a késő romantika világában, a lemezek, koncertek ezt megerősítik az érdeklődők számára. A darabot jól összefogta, az atmoszféra-teremtés vitte előre a művet. Nagyon jó előadást kaptunk.
