a papiruszportal.hu archívumából [2015]
Szerző: Lehotka Iildikó
Händel, Rameau és Gluck egy-egy operája után idén Vivaldié szólalt meg a most már hagyományosnak mondható nyár eleji bemutatón, a Farnace, mely a szerző valószínűleg egyik kedvenc operája volt. A Farnace címszerepét a neves katalán kontratenor, Xavier Sabata énekelte, az Opera ezúttal 27 fős zenekarát Németh Pál irányította, a rendezést Anger Ferenc vállalta. Az évadban háromszor szólal meg a mű, a következő szezonban is megnézhetik az érdeklődők.
Vivaldi operái közül egyre több elérhető, köszönhetően a régizenejátszásnak, a kutatásoknak, és rá kell csodálkozzunk Vivaldi (és számos barokk szerző) kiváló megoldásaira. A barokk opera ma már nem unalmas, végtelen hosszúságú, szerényen hangszerelt darab, egyszerű zenei formákkal, érthetetlen librettóval, hanem igenis elő, gondolatokat ébresztő műfaj. Ezt a régizenés megoldásoknak, és a kiváló énekeseknek, elsősorban a kontratenoroknak köszönhetjük, hiszen egész más oldaláról mutatják be a műveket, mint akár 50 évvel ezelőtt. Nem is csoda, ha sorra jelennek meg a felvételek, egyre több énekes fedezi föl ezeket a szerepeket.
Vivaldi az 1710-es évektől inkább operákat írt, mint hangszeres műveket, talán azért is, mert Velencében számos operaház működött. Egy idő után számos támadás érte a szerzőt operái miatt, zenei nyelvezetét nem találták elég korszerűnek, a kortársak másodrangú operaszerzőnek tekintették. De talán nem véletlen, hogy éppen Vivaldi operáit előszeretettel választják a kiadók, énekesek.
A Farnace eredeti, 1727-es kottája nem maradt fenn, kétféle változata azonban igen. Németh Pál, az est karmestere, és Anger Ferenc rendező a Torinói Nemzeti Könyvtárból mindkét változatot beszerezte, és e kettőből készítettek egy „két és felediket” (ez a fajta megoldás nem volt ismeretlen a barokk korszakban). Hogy eredetit vagy revideált változatot láttunk, szinte lényegtelen, a barokk operák világára azonban ráláttunk, kezdve a történettől – Farnace életének egy szeletét Caldara, Carlo Francesco Pollarolo, Leonardo Vinci és egy hajszállal később Josef Myslivecek is megzenésítette. A szöveg – Antonio Maria Lucchini librettója – családi történetet ábrázol, ahogy számos operában, úgy itt is a konfliktus már korábban lezajlott, Farnacét, a pontuszi királyt a hatalmi harc miatt gyűlöli anyósa, a drámai családi történet így politikai színezetet is kap. Farnace fiát meg akarja öletni feleségével, majd feleségét, Tamirit is öngyilkosságra késztetné.
A rendezés helyenként talányos, a cselekmény Mithridátész (a felirat oroszul van) mauzóleumában indul, a kisgyermeket Tamiri oda rejti. A színpad két szintből áll, az alsó egyfajta boncterem, génlaboratórium, ahol Farnace is operál, holttestekkel. Farnace kutatja, vajon mitől volt az apja olyan sikeres, a címszereplő szíve fölött egy fémlap látható, saját szívét is felnyitotta már Farnace. A felső szinten a mauzóleum van, de itt énekel Pompeo, és egy scifi-filmekben is sikert arató férfi lépeget matematikai pontossággal, nehézkesen. A két ezüst fenyőfát a rejtett mikrofonnal sem értettem. A ruhák vegyesek, van bakancs, át- (félre)értelmezett orvosi ruha – Erzsébet-kor körgallérral. De láttunk rövidnadrágot-térdig érő zoknit, és nagyon szép jelmezeket is. A humort is jelezte a rendező és a díszlettervező, Szendrényi Éva, Farnace és Tamiri fia gyermek orvosi táskája ilyen volt. Láthattunk táncosokat, 3-3-as csoportokban, fura mozdulatokkal, megkérdőjelezhető ruhájú hadsereget – az énekkar tagjait.
A főszerepet Xavier Sabata énekelte, hatásosan, színpadi jelenlétére is oda kellett figyelni. Sabata hangja nem különösebben szép, nem angyali, mint Jarousskyé volt nem is olyan rég, nem végtelen terjedelmű, mint Fagiolié, talán nem olyan rugalmas, mint Cencicé, de zenei kifejezésmódja miatt mégis a nagy nevekhez tartozik. Sabata kissé fátyolos hangon énekelt (ilyen a hangszíne), és a mű első felében talán kicsit visszafogottan. Az előadás talán legnagyobb pillanata a szinte slágerszámba menő (legalábbis a barokk áriarepertoárt tekintve) a Gelido in ogni vena kezdetű ária volt, hihetetlenül felépítve, valami eszelős fájdalmat tükrözött a zene – a szerző a Négy évszak Tél című concertójának zenéjére is ráismerhettünk. (Egy másik operájában a Tavasz I. tételét is idézi Vivaldi.) Darabbeli felesége, Tamiri szólamát Meláth Andrea énekelte a tőle megszokott igényességgel, kifejezőkészséggel. Tamiri szerepe a darabban elfoglalt helye alapján a legösszetettebb; meg kéne felelnie anyjának, férjének, gyermekét a haláltól kéne megóvnia, kétségek gyötrik. Ezek mind kifejeződtek Meláth felfogásában, gyönyörű hangon énekelt a művésznő.
Szabóki Tünde Berenice szerepében mind a humort, mind a kegyetlenséget is kiemelte, kellemes szerepformálást láttunk, -éneklést hallottunk. Hegyi Barnabás Pompeója egyenes hangú volt, számomra zavaróan, de feladatát jól megoldotta. Az Orlando furiosóból átvett áriát (Sorge l’irato nembo) jól énekelte, bár a hangerő sajnos nem mindig volt a legerőteljesebb. Szigetvári Dávid Aquiliója jól megfogott figura volt, a fiatal énekeshez érzésem szerint a barokk zene jóval közelebb áll, mint a későbbi koroké. A magabiztos éneklést remek színpadi jelenléttel ötvözte a fiatal művész. Aquilio mellett Gilade is harcolt Farnace húgának kegyeiért, Gilade Ducza Nóra volt. Bár néha talán kereste a helyét a színpadon, a Scherza l’aura lusinghiera kezdetű ária üde, kimagaslóan jó volt, az előadás nagy pillanatihoz tartozott. Selinda, Farnace húga Schöck Atala tolmácsolásában kelt életre, az est érzésem szerint legkiegyensúlyozottabb produkciójaként. Schöck Atala hangja, zenei megoldásai kimagaslóak voltak most is. E három utóbbi szereplő vitt könnyedséget a műbe, szinte vígoperai könnyedségű dallamaikkal jelezte Vivaldi a szerelem édes gyötrelmét, a rendezés is hangsúlyozta a két fiatal férfi közül választani nem akaró Selinda egyensúlyozását.
Az előadást a kettősségek, esetlegességek, a túl sok újdonság jellemezte: a zenekar vonósai ez alkalommal bélhúros hangszereken játszottak, olyan korszakbeli zenét, ami még nem az együttes sajátja (ennek ellenére jól oldották meg a feladatot). Talán Németh Pál együttesét lehetett volna felkérni biztos pontként, valószínűleg jóval határozottabban folyt volna az előadás. Az énekesek közt volt, aki a barokk zenében már tapasztalt, a korszak stiláris jegyeiben elmélyedt, naprakész a régizenei előadásmód területén, és volt, akinek ez inkább kirándulást jelentett. A kórus szerepe nem volt nagy, a feladatot nagyon jól megoldották. Mindenesetre Németh Pál irányítása alatt egy jó előadás születhetett.
A rendezés, a jelmezek is az újdonság miatt lehettek több forrásból táplálkozók, nem mertek egy konkrét szálon elindulni az alkotók, túl sokat akartak, drámát is, de humort is, római légiós ruhát, de sárga bakancsot, sortot, de rokokó frizurás szereplőt is.
A barokk operajátszás hagyományiból átvették az említett áriabetoldást, és a szereplők a színpad elején való énekeltetését. Az előadás érni fog, érdemes lesz megnézni újra.
