Egry József életmű-kiállítása a Kieselbach Galériában

a papiruszportal.hu archívumából [2007]

Szerző: L. Kiss Anna

Kieselbach Tamás az általa szerkesztett és kiadott Modern magyar festészet című könyv első kötetében feltett egy körkérdést, amely az öt legjelentősebb magyar festőre vonatkozott, a válaszok (pl. Bacsó Pétertől, Göncz Árpádtól, Bereczky Lorándtól, Fischer Ivántól…) egyértelműen alátámasztották, hogy ebben a körben helye van Egry Józsefnek. A festőművész mintegy 150-160 csodálatos alkotása látható a budapesti Szent István körút 5. szám alatti galériában április 22-én 18 óráig. Feledhetetlen élményben lesz része annak, aki nem mulasztja el a talán soha vissza nem térő lehetőséget.

Mi visz rá arra egy neves galériatulajdonost és munkatársait, hogy megrendezzenek a nagyközönségnek egy kiállítást, fáradságot, pénzt nem kímélve, bevetve személyes kapcsolataikat. Úgy gondolom, a válasz egyértelmű, a művészetek iránti elkötelezettség, a vágy, hogy a magyar művészek az őket megillető helyre kerülhessenek, a közízlés formálása, az ismeretterjesztés. És ahogyan ők maguk megfogalmazták: „A cél a magyar vizualitás (modern és kortárs festészet, valamint a fotográfia) a Kieselbach Galéria által eddig is hangsúlyosan képviselt értékeinek méltó bemutatása itthon és a nemzetközi porondon egyaránt.”
Kieselbach Tamás és a vele ez év januárjától együtt alkotó Einspach Gábor immár negyedik produktuma az Egry-tárlat. A galéria hagyományát követve, melyben magyar művészek alkotásait kívánják bemutatni Farkas István, Nagy István, Román György és Molnár Sándor után, ismét az értékek közvetítése a cél.

Kieselbach Tamás a kiállítás megnyitóján is hangsúlyozta, hogy értéket akarnak megmutatni és tájékozódást nyújtani azoknak, akik nem látják ennyire részleteiben, ilyen sokrétűen a modern magyar művészetet. Úgy gondolják, hogy sokan a szakmában tudják, hol vannak az értékek, de sokan tévúton járnak. A mai művészettörténet rátekint a művészetre, de sokszor félnek a művészeket kiemelni, kimondani, hogy ki a legjobb, kik a legjobbak. Pedig erre is szükség van a mai magyar művészeti életben. A baj az, hogy a magyar művészeti élet, a magyar festészet nincs megfelelően a helyén, és nincs jól menedzselve, bemutatva. Nincsenek kiemelve és egyértelművé téve a legnagyobb értékek, és nem is láthatóak, vagy ott nem láthatók, ahol zajlik a művészeti élet. Komoly probléma országunkban, hogy a főváros-centrikusság ellenére ha elindulunk képeket nézni, nem láthatunk olyan mennyiségben és válogatásban és olyan festészetet, ahogyan azt látni kellene. Meglátogathatjuk ugyan az Egry-múzeumot Badacsonyban (méltán ott a helye, hiszen a festő ott élt), vagy a Csontváry-múzeumot Pécsett, de mindez kevés. Lehetőséget kell teremteni, hogy az emberek rácsodálkozhassanak az igazán nagy festőink műveire, minél többször, minél több helyen és minél nagyobb számú alkotásra. Ezek a célok motiválták őket az Egry-kiállítás összeállításánál, amelyben Kolozsváry Mariannának igen nagy szerepe volt.
Sokatmondó a kiállításnak mintegy a mottója, mely Egry József idézet, miszerint „A kultúrnemzetet nem az jelzi, hogy hány aranybányája van, hanem, hogy hány alkotója van, mert az a nemzet igazi valutája.”
Hát az „aranybányákkal”, az anyagiakkal már egy jó ideje bajok vannak, de az igazi aranybányáink igen gazdagok. A múlt és jelen kultúrájának vannak kincsei, ezeket kell feltárni és a helyére tenni, ezen az úton jár Kieselbach Tamás és Einspach Gábor. Ezt reprezentálja az Egry József gyűjteményes kiállítás is.
Egry József (1883–1951) szegény napszámoscsaládba született Zalaújlakon. Már budapesti gyermekévei alatt megmutatkozott rajzkészsége és a festészet iránti vonzódása. Bár családja eltartásában alkalmi munkákkal maga is részt vett, mégis jutott ideje a festészeti alapismeretek elsajátítására. Két festményével már 1901-ben szerepelt a Nemzeti Szalon tárlatán. Két év múlva Lyka Károly segítségével Münchenben, majd Párizsban tanulhatott, ez utóbbi városban aztán elmerült a múzeumok csodáinak látványában.
Szinyei Merse Pál és Ferenczy Károly invitálására jött haza és tanult a Képzőművészeti Főiskola elődjében, a Mintarajziskolában. A kötöttségeket nem kedvelő festő a budapesti Művészházban rendezte meg első önálló kiállítását.
Aztán megjárta Belgiumot, Gödöllőt, Erdélyt, Ungvárt, mígnem bevonult katonának Nagykanizsára. Egy súlyos betegség vitte el későbbi „hazájába”, Badacsonyba, ahol a hadikórházban lábadozott. Itt ismerte meg feleségét, Pauler Juliskát, aki az ő kedvéért vált el. Betegszabadsága alatt tanított Kernstok Károllyal, Rippl-Rónaival és Vedres Márkkal a Képzőművészeti Szabadiskolán, ekkor ismerkedett meg Derkovits Gyulával is. Otthona aztán Keszthely, nyarainak helyszíne a badacsonytomaji présház lett. Balatoni képeit mutatták be először a Nemzeti Szalonban, majd a Belvedere kiállításán. Aztán tárlatok Berlinben, Drezdában és rendszeresen itthon.
Egry életét a festészet iránti teljes elkötelezettség, az anyagi gondok és a tüdőbetegség határozták meg. 1930-tól szakmai körökben egyre elismertebb lett, de sosem volt a sors kegyeltje. A háború alatt a bombatalálatot kapott pesti lakásukban mintegy hetven festménye és rajza pusztult el. 1945 után több állami kitüntetést is kapott (Állami Nagy Aranyérem, Szabadság Érdemrend, Kossuth-díj), az 50-es években azonban mellőzte őt a kultúrpolitika. 1951-ben halt meg, Badacsonytomajban nyugszik.
Halála után sem kapta meg a méltó figyelmet, szerény kiállítások után aztán 1971-ben a Magyar Nemzeti Galéria mutatta be műveit egy emlékkiállítás keretében. 1973-ban végre az egykori műteremházában és az utólag hozzáépített kiállítóteremben megalapított Egry József Emlékmúzeumban alkotói hagyatékát közkinccsé tették.
Azóta 2003-ban az Ernst Múzeum mutatta be a badacsonyi múzeum anyagát, majd a Győri Városi Múzeum Radnai gyűjteményének a badacsonyi emlékmúzeum képeivel kiegészített anyagát mutatták be idén februárban.
És most a Kieselbach Galéria tárlata, ahol több mint 10 múzeum és ötven magángyűjtemény képei láthatók, gondos válogatásban. Egry Józsefet alapvetően nem sorolják egyik festészeti irányzathoz sem – bár több iskolával is rokonították képeit, így a Gresham-kör alkotóival, vagy az Európai Iskola tagjaival.
Rendkívül gazdag életművének valamennyi korszakát reprezentálják a képek a tárlaton. Amely nem egy „elegáns” kiállítás, nincsenek üres, tágas falfelületek, koncentrált megvilágítások. Amikor az alkotók létrehozták ezt a kiállítást, azt akarták, hogy „erős” legyen. A falakon sok és erős kép legyen, azok, amelyek szét vannak szóródva az országban, egyszerre legyenek láthatók és sűrűn.
A nagyszámú képpel el akarták érni, hogy aki a kiállításra belép, tisztában legyen Egryvel. Újra láthassa azokat az ismert festményeket, melyeket már láthatott más-más helyen. S láthassanak olyan képeket, amelyeket még eddig egyáltalán nem láthattak. Olyanokat, amelyek múzeumi raktárakban vagy magángyűjteményekben bújtak meg. Bizony a kiállítás ilyenre is sikerült, a kiállítási terek a mennyezetig felrakva festményekkel, képek a kis folyosón, a lépcsőfordulóban és minden zugban, ami csak fellelhető a Kieselbach Galériában.
Nézni, látni és élvezni, ez a dolga a látogatónak. Elmélyülni Egry világában, a színpompás balatoni tájban, a francia papíron fényekkel és színekkel játszó pasztellekben.
Egryt a Balaton legnagyobb festőjének szokás nevezni, ő azonban nem tájképfestő volt a szó klasszikus értelmében, ahogy Keresztury Dezső írta róla: „A táj valóságos elemei csak kiindulásul, eszközül szolgálnak számára, hogy valami nagyobbat, mélyebbet, átfogóbbat fejezzen ki, hogy utaljon arra, amit »mindenségnek«, a »végtelenség leheletének«, a »természet emberfölötti világának« szokás nevezni, amiről Egry azt mondta, ezért kell megfesteni, mert szóval, zenével ki nem fejezhető.”

Ez sugárzik képeiről, a Szivárványról, A horgászról, másképpen a Kapálókról, a Szántó parasztról, a Bányamunkásokról, a Táj fákkal-ról, a krisztus Emmausban-ról, A vonuló katonákról…
És egy kuriózum, amely a kiállítóterem bejáratánál kapott helyet, nem véletlenül. Kieselbach Tamás és Einspach Gábor az Egry-kiállítás anyagának összegyűjtése során talált egy eddig nem jegyzett tusrajzot, A munkaszolgálatra várva címűt. A fekete-fehér grafikát 1943-ban a helyszínen rajzolta a művész, egy történelmi dráma hiteles tanújaként.
Hiszem, hogy aki megnézi Egry József műveit, azt nem hagyja, nem hagyhatja érintetlenül az élmény. Így igaz lehet Genthon István megállapítása: „Akit egyszer Egry József piktúrája megfogott, azt nem ereszti el többé…”