A teljesség igényének lehetetlenségével
a papiruszportal.hu archívumából [2004]
Szerző: Somogyi György
Olyan jó ötletnek tűnt. Elvégre az előző évszázad legdinamikusabban fejlődő művészeti ága a film, az irodalom legnagyobb sztárja pedig William Shakespeare. Valószínűsíthető, hogy a nagy angol drámaíró műveiből készült a legtöbb adaptáció, így a most jelentkező rovat első témaköreként ideálisnak látszott a választás.
Mondom, jó ötletnek tűnt, egészen addig, míg be nem pötyögtem az IMDb-n (The Internet Movie Database – www.imdb.com – mindenkinek ajánlott!) a Shakespeare nevet, és a jó adatbázis ki nem köpött 437 filmcímet. Tehát a film évszázadában 437 jegyzett alkotás készült világszerte a stratford-on született költőóriás műveiből, ami három dolgot jelentett:
- A fa, amibe fejszémet vágtam, jóval hatalmasabb, mint gondoltam.
- A világ filmgyártása tekintélyes méretű jogdíj kifizetését spórolta, spórolja meg minden évben.
- Az évente átlagban több mint négy film elkészítése bizonyítja, hogy tényleg Shakespeare a legtöbbet adaptált szerző.
És még valamit. Lehetetlen vállalkozás egyetlen anyagban feldolgozni ezt a hatalmas mennyiségű filmet, és még akkor is szelektálnunk kell, ha csak a jelentősebbeket választjuk ki.
Aztán jött a következő probléma. Mi szerint bontsuk szét ezt a 437 filmet? Időrendi sorrendet alkalmazzunk? Vagy stílus szerint válogassunk? Netalán a jelentős Shakespeare-adaptálók névsorán haladjunk keresztül, míg a „csak” egy remekművet készítőket a ja igen, és ő is csinált egy filmet kategóriában említsük? Hosszas, igen hosszas (a szerkesztő már fenyegeto leveleket is küldött) töprengés után a színdarabokat egyenként sorra vevő kategorizálás mellett döntöttem, drámastílus szerint. Következzék tehát William Shakespeare és a film története I. avagy a teljesség lehetetlenségének igényessége.
Tragédiák
Titus Andronicus
Shakespeare egyik legtöbbet vitatott darabjáról van szó, és a talán legkevesebbet játszottról is. Pedig a rémdráma igazán filmre való alkotás, ám ennek igazolása, csakúgy, mint a darab shakespeare-i szerzőségének elismerése, igen sokáig késett. Csak 1985-ben készült el például a BBC magyar tévében is vetített híres sorozatán belül a Titus, majd 1997-ben a csak videón forgalmazott és felettébb hangzatos címet viselő Titus Andronicus: The Movie, ami őszintén szólva nem váltott ki túl nagy visszhangot. De rá két évre már dupláznak. A két film közül az egyik, már érdemes a figyelemre! Mégpedig Juliet Taymouré, aki színházban is nagy sikerrel rendezte a Titust. Nemcsak a neves szereplőgárda miatt (Anthony Hopkins – Titus, Jessica Lange – Tamora, Alan Cumming – Saturninus) érdekes ez a film, hanem amiatt is, hogy Taymour, amellett, hogy az eredeti szöveget és történetet hűen követi, a cselekményt egy különös, kicsit technokrata, mégis archaikus világba helyezi, ahol nagyszerűen megfér egymás mellett a római kori legionárius páncélzata a XX. század diktatúráinak jelképrendszerével. A film képi világa is nagyszerű, Lavinia meggyalázásának képsorai egyszerre felejthetetlenek és álomszerűen borzalmasak. Anthony Hopkins a tőle megszokott magas színvonalon játssza a végletességig becsületes, makacs, éppen ezért könnyen legyőzhető Titust, és nyilván kellemesen megborzongott, amikor két Hannibal Lecter-szerep között séfként szolgálhatta fel Tamora fiait fő fogásként.
A Juliet Taymour-féle Titus rögtön egy remek példa arra, hogy Shakespeare tragédiái is milyen nagyszerűen filmre vihetők. Kellő fantáziával korlátlanul tágíthatók, más korokba, akár fantáziavilágokba helyezhetőek, nagyon is közérthetőek, és a mai ember számára is fontos problémákat vetnek fel.
Rómeó és Júlia
Egy igazi csemege, a nagy klasszikus, amiből nagy klasszikusok születtek. Persze nem csak azok. Jómagam 36 olyan filmet számoltam össze, amit Shakespeare neve alatt jegyeznek, de ez a szám nyilván jóval nagyobb, hiszen a listába nem került bele például a 68-ban készült magyar Alfa Rómeó és Júlia sem, ahol a 41 éves Ruttkai Éva játszotta korhű környezetben Szabó Júliát, ami valljuk meg, egyike a kuriózumoknak.
Már 1900-ban elkészült az első Rómeó és Júlia-film, természetesen még néma kivitelben, ami különösen érdekes lehetett, hiszen mégiscsak egy költőóriás darabjáról van szó, ahol aztán tényleg nem lényegtelen a csodálatos shakespearei nyelv. Az első filmnél egyetlen szereplőt jelöl az adatbázis, Rómeó szerepét bizonyos Emilio Cossiro játszotta el. Élek a gyanúval, hogy a film egy monológ előadása lehetett, ami tényleg különös, hiszen képzeljük csak el, megjelenik egy kicsit pocakos, harisnyás ember a vásznon, hevesen gesztikulál és tátog, mire, szigorúan zongoraszó mellett, kiírják:
„De csitt! Mi fény tör át az ablakon?”
Újabb gesztikulálás, majd tábla:
„Napkelte az – és napja: Júlia.”
És így tovább. Szép élmény lehetett, ám a franciák minden bizonnyal rajongtak érte, különben nem futott volna be a mozgókép.
Aztán jöttek a filmek sorban, majd 1912-ben egy újabb kakukktojás: míg Európában nagyban készülődtek a nagyhatalmak a kontinens vérbe borítására, addig Amerikában elkészült az Indian Romeo and Juliet c. film, amely már címében is jelzi, hogy extrém alkotásról van szó, mivel a filmet nem láttuk, csak sejthetjük, hogy két ellenséges indián törzs fiataljaiban reinkarnálódtak Shakespeare szerelmes hősei.
Aztán az USA-ban készült balettfilm is a tragédiából, majd 1961-ben leforgatták Leonard Bernstein a Broadwayn már nagy sikert aratott West Side Storyjának filmváltozatát. A történet, Tony és Maria főszereplésével, New York-i helyszínen játszódik, mégpedig a Puerto Ricó-i kisebbség két rivális gangjének rivalizálása jeleníti meg a Capulet-Montague párviadalt. A film nagy sikert aratott, a kritikusok legfeljebb azt vetették a készítők szemére, hogy miért éppen a fehér hercegnő, Natalie Wood játszotta Mariát, ám akkoriban Hollywoodban nem lehetett találni megfelelő etnikumú főszereplőjelöltet, sőt az akkori helyzetben (61-ben az USA-ban nem volt akkora a faji egyenlőség) valószínűleg nem is nagyon kerestek. Ám a film nézőit, a siker legalábbis ezt mutatja, ez nem annyira zavarta.
Majd jöttek az újabb filmek, 68-ban például egy titokzatos próbálkozás, a The Secret Sex Lives of Romeo and Juliet, ami a címe alapján nyilván nem a szöveghűségre koncentrált. Ugyanebben az évben Zeffirelli is elkészítette a maga Rómeó és Júlia-feldolgozását, mely mindmáig az egyik legszebb és legtöbbre tartott adaptáció. A rendező igen merész (ne feledjük, 68-at írunk) ötlete volt a 16 éves Olivia Hussey szerepeltetése, ennek köszönhetően azonban végre valóban tinédzserek játszották a két tizenéves szerelmest. A nagy visszhangot az a kisebb ornitológiai vita alatti mezítelen jelenet váltotta ki, amelyben Rómeó és Júlia egy csalogány és pacsirta hangja közti különbségeket vitatja meg meglehetősen intim helyzetben. Ám Michael York kardpárbaját sem felejti, aki látta, sem Mercutio halálát, akinek a magyar verzióban, ha jól emlékszem, a remek Kern András adta a szinkronhangot. De még számtalan érdeme van a filmnek, többek között a báljelenet alatt hallható betétdal, mely a nyolcvanas években, a film újbóli bemutatásakor hatalmas slágerré vált. A dal egyszerűen tényleg lélegzetelállító, szívfacsaró szerelmes ballada, akárcsak a film, mely olyannyira lenyűgözte a közönséget, hogy ezután jó pár évig nem nagyon volt érdemes korhű feldolgozást készíteni, Zeffirelli filmjével ugyanis sokáig nem lehetett versenyre kelni.
Talán ez volt az oka, hogy ezután sokáig csak tévéfilmek készültek, vagy éppen balettfilmek. Prokofjev zenéjére az egyikben éppen a világhírű orosz Nurejev táncolta Rómeót. Az újabb érdekes feldolgozásra 1996-ig kellett várni, amikor is Baz Luhrman Romeo + Juliet című musicaljével nagy sikerrel újította meg a történetet. A veretes szavak ezúttal egy gengszterháború közepette nyertek új értelmet, ahol Júlia szerepét Claire Danes, Rómeót pedig a fiatal Leonardo DiCaprio játssza, akinek ez a film hozta meg az igazi áttörést. Bár DiCaprio, aki keresztnevét Da Vinci után kapta, már több sikeres filmet is maga mögött tudott, mégis Shakespeare kellett hozzá, hogy a fiatal, tehetséges színészből sztár legyen. Nos, igen, ilyen az, ha a nagy klasszikusok találkoznak. A film különben gyönyörű képekkel dolgozik, mai életérzést sugároz, egy kicsit provokatív, ultramodern, XX. század végi zenével, de mégis átdolgozásával együtt végig megőrzi a dráma szellemiségét. A modern adaptáció fiatalok millióit csalta be a mozikba, s az egyre kevesebbet olvasó új generáció örökre megjegyezte mind a készítők, mind pedig Shakespeare nevét.
Két év múlva újabb produkció született, ami mind a mai napig kérdés, hogy valóban feldolgozás-e. A Shakespeare In Love (Szerelmes Shekespeare) John Madden rendezésében olyan lendületet vett, hogy több Oscar-díj átvételéig is eljutott. Gwyneth Paltrow és Joseph Fiennes volt a két főszereplő, de a kisebb szerepekben is világsztárok és neves színészek egész sora (Judi Dench, Ben Affleck, Geoffrey Rush) játszott. A közönség és a kritika egyöntetű elismerése azonban legfőképp a remek forgatókönyvnek tudható be, melyet a cseh származású Tom Stoppard jegyez. Stoppard 94-ben hívta fel magára a figyelmet egy minden tekintetben zseniális Hamlet-átirattal (Rosencrantz és Guildenstern halott), amelyben két, halálra szánt mellékszereplő lehetséges dilemmáit boncolgatja Hamlet tragédiájának árnyékában.
A Szerelmes Shakespeare is egy elképzelt történet arról, hogy miként is születhetett az akkor még fiatal drámaíró zseni halhatatlan darabja a szerelemről. A film szerint ehhez több dolog is kellett. Egyrészt minden szerző múzsájának közreműködése, ez pedig a szerelem, másrészt viszont minden szerző múzsájának hathatós segítsége, a határidő és a pénzszűke. Ezeknek a dolgoknak a segítségével lesz a film elején felvetett Rómeó és Ethel, a kalóz lányának történetéből az a csoda, amit ma a világ a két veronai nemes történeteként ismer. Tom Stoppard bravúrosan és igen nagy finomsággal csepegteti bele az eredeti shakespeare-i nyelvet a fiktív életrajzi történetbe, így a darabot igen jól ismerőknek igazi csemege a film, hiszen az akár hétköznapi párbeszédekbe is gyakran belekerülnek eredeti dialógusok a darabból, nagyszerűen bemutatva, hogyan formálódik a történet. Szintén remek és korhű is egyben Gwyneth Paltrow szerepeltetése Júliaként, aki kénytelen férfinak maszkírozni magát, hogy eljátszhassa a női szerepét, lévén az akkori angol színház nem engedélyezte nők fellépését a színpadon. A filmben életre az akkori London, valamint a Globe Színház, valamint a szenvedélyes Shakespeare és sikereinek színhelye.
2000-ben aztán elkészült az újabb meglepetés, a Romeo Must Die (magyar címe Dögölj meg, Rómeó!), ami nyilván a Mátrix nagy sikere miatt egy kung-fu Shakespeare lett Jet Li-vel a főszerepben, míg Júliát a nemrégiben elhunyt, nagy tehetségűnek tartott Aaliyah játszotta. A film inkább a veretes pofonokról és lendületes akcióiról lett híres, és nem pediglen arról, „Hogy’ élt s halt Rómeó és Júlia.”
Folytatjuk…
