A Pósa-szobor és a Pósa-asztal

a papiruszportal.hu archívumából

Szerző: Mika Róbert

„Miközben tízezrek ünneplik, még méltatói közül is többen leszögezik: Pósa költészetének nem az eredetiség a legfőbb erénye. Egy eredeti ötlete, eredeti mondata vagy jelzője nincs. De ami nemzeti kincse van a magyar léleknek (…) ő azokat gyermeki játékokká dolgozta fel és elszórta örökhatású, örök kincsekül az országban.” (Gárdonyi Géza)

Az általános iskolát a Városligettől nem messze végeztem. A pedagógusok a kisiskolásokat csaknem mindennap kivitték a közeli parkba. Játszó terünk a Pósa-szobor** környéke volt, később ezt a területet elzárták és Vakok kertje lett, így mi is kiszorultunk innen. De addig is a nagy bajuszú bácsi felügyelte játékainkat. Pósa bácsit szerettük. A napközis tanár nénik mellett ő jelentette az állandóságot, a gondos felügyeletet. Kivéve azokat az alkalmakat, amikor leesett a friss hó. Jóságos Pósa bácsink célponttá vált. Reménykedem, hogy csínytevésünk nem vette sértésnek, és talán ő is szívesen közénk állt volna egy vidám hócsatára.
„Az 1890-es években írói kör alakult az Orient szállóban, a »Pósa asztal«. Pósa e körnek ős jogon elnöke, fő varázsló mestere volt. Jeles írók fordultak meg asztaltársaságában, Jókai Mór, Blaha Lujza, Mikszáth Kálmán, Herczeg Ferenc, Feszty Árpád. Felfedezte Móra Ferencet mint ifjúsági írót. Vendégei egymással versenyezve adták gyermekeknek szóló kézirataikat »Az Én Újságom« (Singer és Wolfner Kiadó – a szerk.) számára, várták az elismerést a gyermek olvasóközönség részéről.” (Szabó Katalin, Szlovákia)
„Pósa Lajos időközben megnősült. Mind kevesebb időt szentelhetett az asztaltársasági kötelességeknek. Később betegsége akadályozta a gyakori megjelenésben. Oly bánatosan szopogatta kevéske borát, mint az elborult Vörösmarty a Csigában hajdanában. A Lajos-napok alig vonzottak már lelkes irodalmi szállítókat, senki se nyomtatta a névjegyére, hogy a Pósa-asztal tagja. Dankó Pista elment, miután aranyórát szerzett dalaival. Pósa ágynak dőlt. Kettecskén, hármacskán búslakodtunk a régi röppentyűsök, túláradó kedvű, harsogó hangú asztaltársasági tagok maradékai, már a hűséges Lányi, a népszínházi cimbalmos is vidékre költözött.
Végül csak egyetlen ember látogatta a Pósa-asztalt, amely ünnepélyesen terpeszkedett az Orient sarkában, nemzeti színű szalagok, koszorúk, üdvözletek, tréfás díszpolgári oklevelek alatt. Egyetlen tag jelent meg esténkint, akit áhítatos szemmel nézhetett a bevetődő vidéki, aki a Pósa-asztal nagyságát és múltját képviselte, mint egykor Helfy Ignác Kossuthét. – Egy pesti tűzoltótiszt volt az utolsó Pósa-asztal látogató, akit egyszer vendégként idevezettek. Esténkint komolyan és ünnepélyesen szívta virzsíniáját. Házőrző kuvasz morgásával űzte el az asztaltól a gyanútlan vidékit, aki egyéb hely hiányában az asztalhoz akart telepedni. Várta vissza Pósát és táborát. Számon tartotta az emlékeket, az asztaltársasági szokásokat; a borbüntetéseket önmagára kirótta, és megitta. Egymagában megtartotta a különböző névnapokat. Dupla porciót evett és ivott, ha valamely jeles régi asztaltársasági tag nevéhez érkezett a kalendáriomban. Elborongott a szépasszonyokon, népszínházi Blahánén, akik egykor a Pósa-asztal vendégei voltak, akiket versben ünnepeltek, akikbe mindnyájan szerelmesek voltak.
Vigyázott az írók asztalára.” (Krúdy Gyula: Régi pesti históriák, részlet)
Pósa bácsinak új szobor kellene (persze, a régit megtartva). Pósa-asztal-szobor. Olyan, amelyhez leülhetnének korunk irodalmárai, gyermekversfaragók, meseírók, gyermekdalszerzők, no és a gyerekek. Ahol közös a nyelv, és mindenki elmondhatná a véleményét versben, énekben a mai és egy elképzelt szép világról.
És szó sem esne a buta felnőttek gonosz játékairól.
De egy jó kis hógolyózás beleférne…
„Pósa Lajos költeményeivel rohamosan meghódította a gyermekvilágot. A pedagógiai gyermekköltészet satnya virágai rövid időn belül eltűntek a sötétségben s a családi és iskolai élet egén csak egy csillag, a Pósa költészete ragyogott. Az ő versei, a gyűjteményes kiadványok, a gyermekújságok, a tankönyvek és olvasókönyvek révén eljutottak a palotákba és a kunyhókba.
A gyermekek százezrei szavalták és szavalják Pósa verseit. Ezer és ezer olyan gyermek szívja magába Pósa versművészetének szellemét, akik azelőtt talán soha verset nem hallottak, más gyermekek pedig külföldi zamatú, vagy egyáltalán nem nekik való versélményeken nőttek fel. A gyermekek a Pósa versein megtanulják s megszeretik a versművészetet élvezni, lelkük művészi szellemet, formákat vesz magába, s előkészülnek a magasabb nemes kultúra befogadására.” (Nagy László pedagógus, gyermekpszichológus)

** Margó Ede 1930-ban készítette a talapzattal együtt 3,16 m-es bronzszobrot. A talapzat két oldalán eredetileg egy-egy dombormű volt, amelyek sorsa 1952 óta ismeretlen.