a papiruszportal.hu archívumából [2014]
Szerző: szabói
Bach két passiója maradt fenn, a Máté- és a János-passió, a Lukács-passiót valószínűleg nem ő írta. A Márkus-passiónak csak kis része maradt fenn, a szöveg (Picander munkája) azonban létezik, egyes passzusai más Bach-művekben is fellelhetők. A 247-es jegyzékszámú darabot 1731. március 23-án adták elő Lipcsében, majd 1744 nagypéntekén a revideált változat szólalt meg. A Márkus-passió valószínűleg paródia volt, a szerző más műveiből emelt át részeket a műbe, ez még a barokk korszakban is gyakori megoldás. Recitativói elvesztek, ahogy a kórustételek is, néhány szám viszont más műben is szerepel.
A darabnak számos rekonstrukciója létezik, Diethard Hellmann 1964-ben, 1976-ban adott közre két változatot, Johannes Koch ehhez írt recitativókat és áriákat. 1997-ben Andor Gomme jelentetett meg egyet, ő a BWV 198-as, 204-es, 216-os, 206/a és az 54-es jegyzékszámú művekből vett át részleteket.
1998-ban Rudolf Kelber pasticcióként rekonstruálta a passiót, Bach kantátáiból vett át áriákat, többek közt Telemann (és saját) zenei anyagaival egészítette ki a meglévő részeket. 2010-ben Grychtolik az 1744-es változatot adatta ki, benne két, az elsőnek írt passióban nem szereplő áriával, a szövegben csekély változás található (2009-ben leltek rá Szentpétervárott erre a szövegre).
1999-ben Ton Koopman is elkészítette a maga rekonstrukcióját, ebben a 198-as jegyzékű kantáta kórusát nem találjuk, két másikat (BWV 25, BWV 179) igen, Koopman maga írta a recitativókat.
A Koopman-féle passió már megjelent az Erato gondozásában 2000-ben, és érdemesnek tartották újra kiadni, ezúttal a Warner Apex sorozatában. Ha meghallgatjuk a kétlemezes felvételt, egyetértünk a döntéssel, hiszen az előadás egészen kimagasló, életszerűen, láttatóan jeleníti meg Jézus szenvedéstörténetét. A zenei anyag kérdése más, a műbe operás megoldások, kevésbé illő részek is kerültek, de a recitativók minden esetben Bach stílusát követik. Számomra nem egységes a kiegészített változat, ám így kell elfogadni, és az írás tárgya az előadás.
Sibylla Rubens mindkét szerepében remek, hangja rendkívül lágy, hajlékony, a felvétel kiemelkedő közreműködője. Bernhard Landauer altja talán nem elég magvas, nem elég sötét, helyenként nem is éreztem megfelelőnek éneklését, ilyen a csak continuós 21-es számú duett, Rubens mellett énekelni nem egyszerű, nem sokan tudják felülmúlni azt a közvetlenséget, kifejezőerőt, mely művészetét jellemzi. Landauer tolmácsolásában a 47-es számú altária szépségét a kíséret jelenti, mely igen izgalmas: az oboa da cacciák dallama alatt a vonósok pontozott ritmusa kettősséget ad a néha virtuóz szakaszokkal ellátott áriának.
Paul Agnew is több szerepben énekel, nagyszerűen, ilyen a mozgalmas kezdetű, változatos tempójú és zenei anyagú 40. számú ária. Agnew hangja is hajlékony, a magasságokkal nincs gondja. Peter Kooy basszusa kellemes, de nem átütő, nem igazán sötét, súlyos a hang, és valljuk be, Krisztus szerepére átütő egyéniség szükségeltetik, legyen az hangszín, technika vagy kifejezőerő. Kooy a 28-as basszusáriába kevés érzelmet vitt, mintha óvatoskodott volna, a 60-as duettben – melynek gyönyörű a cselló-oboa színezése – meggyőzőbbnek tűnt, a 13-as ária is inkább a fuvolaszóló miatt érdekes.
Klaus Martens szintén több szerepet énekel, szépen, de nem kimagaslóan.
A felvétel Evangelistája az egyedülállóan tehetséges énekes, Christoph Prégardien. Előadásának minden pillanata kifejező, sodró erővel viszi előre a cselekményt (nem egyszerű a sokak szerint száraz recitativókkal), hangjával mindent képes kifejezni.
A kórusok (Amsterdam Baroque Choir, Boys Choir of the of Sacramentskoor Breda) élvezetes perceket nyújtanak, a sürgetés, az izgatottság, a korálok nyugalma mind megjelenik tolmácsolásukban. Az Amsterdam Baroque Orchestra szintén remek, a szólók csodálatosak, a hangzás minden esetben atmoszférateremtő. Ton Koopman fantasztikus felvételt készített.
Warner 2564 64507-7, 2013
