Nazareth a PeCsában
a papiruszportal.hu archívumából [2004]
Szerző: Mika Róbert
Stílusosan, skótduda hangjára és a közönség hangos ovációja mellett sorakoztak fel a legendás skót Nazareth tagjai a félhomályos színpadra a Petőfi Csarnok előadótermében, ahol bár tűt le lehetett ejteni, de megtalálni már nehézségekbe ütközött volna. Bevallom, laza rock’n rollt és dögös bluesokat vártam, helyette viszont dögös rock’n rollt és laza, barátságos bandát találtam. Kellemes csalódás volt a tegnapi koncert.
Égéssel kezdődött
No, nem a PeCsa és még csak nem is a Nazareth égett. A Nazareth valamikor a Deep Purple előzenekaraként lépett fel még a hetvenes évek elején. Aztán ahogy nőtt a reputációjuk, lassan nagyobb tömeget mozgattak meg, mint John Lordék vagy a klasszikus Zepp. Itt Budapesten viszont fordult a kocka, és a Deep Purple hazai tribute-bandájának, a Cry Free-nek volt a feladata tűzbe hozni a közönséget. Soha rosszabb választást. Az amúgy nem éppen tinédzserkorú közönség a Burnre felkapta a fejét, majd ellenállhatatlanul ütemes mozgásba lendült az egész csarnok. Nem véletlenül, ezek a fiúk méltón adták vissza a hetvenes−nyolcvanas évek ősrockját a Deep Purple hangzásvilágán keresztül. (A Kopaszkutya című rocktörténeti műben hangzott el: Nekem a Johnny B. Good hatvanévesen is a Johnny B. Good lesz! Én ugyanígy vagyok a Black Night, a Smoke on the Water, a Highway Star stb. alapvetéssel is.) Szép volt, fiúk!
Professzionális retrozene
És ha valaki azt gondolja, hogy ezt nem lehet fokozni, téved. A technikusok hangoltak, valószínűleg a zenészek is a kulisszák mögött. Behozták a szokásos üdítőket, vizet − mint később kiderült − a legendás énekesnek, magyar sört a gitárosoknak. Nem telt meg a csarnok. Azt ugyan már nem lehet elvárni, hogy a Nazareth − egy film betétjéül szolgáló − magyarországi Fenevad koncertjének tömegei jelenjenek meg újra a színpad előtt, de több nézőre számítottam. Igaz, nem volt agyonhirdetve a koncert. Aki a hosszúra nyúlt szünetet egy kis bóbiskolásra használta ki, nagyon gyorsan magához tért már az első taktusok után. Ha másért nem, Dan McCafferty hangjára nem lehet közömbös senki sem. Ez a jellegzetes, szinte erőszakosan recsegő falsetto hang összetéveszthetetlen, utánozhatatlan. És ugyanúgy szól, mint évtizedekkel ezelőtt. Ahogy a játszott számok többsége is. Pedig a Nazareth több krízisen és kényszerű tagcserén is átment az idők folyamán. Leginkább Darell Sweet dobos hirtelen halála (1999) viselte meg az együttest. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy Pete Agnew basszusgitáros fia, Lee Agnew − Sweet „jobbkeze″, aki „beleszületett″ az együttesbe − a dobok mögé ülve aránylag könnyedén beilleszkedett, meghosszabbítva a banda pályafutását. A tegnapi koncerten is precízen dobolt, nem voltak kihagyásai, kilengései. Igazi csapattag. A másik „új″ tag, Jimmy Murrison szólógitáros is sokat dolgozott, ami kell is egy ilyen felállású bandánál. Néha azonban úgy éreztem, hogy riffjei kissé kilógtak ebből a retrokörnyezetből. Tommy Bolin esete jutott eszembe, aki Ritchie Blackmoore távozása után próbált beilleszkedni a Deep Purple-be, de annak ellenére, hogy kiváló (dzsessz)gitáros volt a maga nemében, ez bizony nem sikerült neki. McCafferty mellett Pete Agnew basszusgitáros is alapító tagja a Nazarethnek. Éppoly lelkesen csapott a húrok közé, mint egykoron. Látszott rajta, hogy a kisujjában (mutató-, hüvelyk-) van az együttes minden eddigi mozzanata, történelme. Néha azt is megengedhette, hogy kis szólókkal tegye még emlékezetesebbé a koncertet. A Nazareth régi számait hozta el nekünk, ami nem véletlen, hiszen utolsó lemezüket hat évvel ezelőtt adták ki (Boogaloo), a koncert igazi örömzenévé vált. Előkerültek a nagy slágerek a Love Hurtstől kezdve a Razamanazon keresztül a Hair of the Dogig. No és a skótdudának álcázott szájgitár is. Ki öltönyben, ki tekintélyes pocakkal, kövéren és kopaszon, ki megkopott hajzattal, ki másképp, de egyetértésben csápoltunk, tapsoltunk, énekeltünk, és vertük a ritmust lábunkkal a Petőfi Csarnok padozatán késő estig. Köszönjük a Nazarethnek ezt a csodás estét, és a szervezőknek, hogy Budapestre csábították az ősrock egyik legnagyobb csapatát.
