a megunhatatlan
a papiruszportal.hu archívumából [2017]
Szerző: szabói
Az ABC-operák középsője hangzott el január 7-én, az évadban utoljára az Operaházban. A négyfelvonásos, két részben játszott Bohémélet népszerűségét jelzi, hogy megtelt a nézőtér, igazolva a statisztikát – a darab világszerte az opera iránt érdeklődők egyik kedvence. A mi Bohéméletünk érdekessége, hogy a nyolcvanéves, 1937-ben bemutatott Nádasdy-féle rendezést láthattuk. Legendás tehát a rendezés, Oláh Gusztáv díszlete, ez idáig majdnem 900 előadást ért meg Puccini operája.
Ugyan tavaly a mai időknek megfelelő rendezéssel a fiatalok felé is nyitott az Operaház, de sokak inkább maradtak a régebbi előadásnál. Magam kíváncsi voltam a szereposztásra, a zenekar hangzására. Puccini remek lehetőséget kínál operájában a négy művészbarát komédiázására, nem mellesleg a bohémság, vidámság mellett a karakterek árnyalására, a gondtalanságból az élet legsötétebb oldaláig való eljutására.
Marcellót Molnár Levente személyesítette meg, éneklése kifejező, az opera elején színpadi megjelenése, játéka kissé rátelepedett a többi bohémra. A hang telt, szép, erőteljes, kiegyenlített. A harmadik felvonás jelenete Mimivel jól ábrázolta az eltitkolt indulatokat, de a még létező reményt is. Sándor Csaba Schaunard-alakítása minden szempontból megállta a helyét. A fiatal énekes színpadra termett, akár Don Giovanni-beli alakításáról, akár erről az operáról beszélünk. Kovács István énekelte Colline szerepét, talán kissé halkabb volt a többiekhez képest a hangja, de színpadi jelenléte ezt felülírta. A Kabátária szép volt.
Váradi Zita volt Musetta, őt éreztem az előadás legjobbjának. A kacér nő megformálása remek módon zajlott, Váradi Zita csak annyira volt kihívó, ami nem bántó, de a közönség érzi a két nő közti vérmérsékletbeli különbséget. Musette színrelépése az opera második olyan komikus jelenete, ahol egy nem kellő tekintélyű férfit lóvá tesznek.
Létay Kiss Gabriella Mimi-alakítása kellemes volt, szépen énekelt, de Mimi teljes karakteréből még hiányzik az átütőerő. A zárójelenet mindazonáltal meghatotta a közönséget.
Fekete Attila Rodolphe-ja egyszerre volt gyengéd és harsány. Most is forszírozott hangokat hallottunk, de Fekete egy-egy frázison belül a dinamikai megoldásokkal jól élt, szépen kerekített le néhány hangosabb ívet.
A kisebb szerepeket éneklők színesítették az előadást, a gyermekkar üde hangja emlékezetes marad, a felnőtt kórus tisztán, pontosan, kifejezően, vitalitást nem nélkülözve énekelt.
Az előadást Halász Péter vezényelte. Remek módon. Csodálatos hangszíneket varázsoltak a zenészek a keze alatt, megmozdult a zene, a dinamika szinte minden esetben vitte előre a cselekményt. Nem unalmas, ezerszer tolmácsolt zenekari anyagot hallottunk, a megszokás szürkeségével, hanem egy friss, lelkesedéssel játszott, a szereplők érzelmeit a végletekig alátámasztó mű szólalt meg.
Magyar Állami Operaház, 2017. január 3.
Comment on “Bohémélet”