A paszabi Fehér Ló
a papiruszportal.hu archívumából [2004]
Szerző: Nagylóczi
A Parno Graszt egy roma zenekar, ami lovári nyelven fehér lovat jelent. A zenekar tagjai egy Szabolcs megyei településről, Paszabról érkeztek. Céljuk az autentikus cigányzene és tánc megőrzése és bemutatása. Aki az idén (is) volt a Szigeten, az láthatta őket. Zenéjük vérpezsdítő, élettel teli. Test nem tud ellenállni, ritmusra jár mindenki keze-lába. Dallamuk néha bársonyos, mint a lelket simogató lágy fuvallat, majd hirtelen felkap, és kavarogva lüktet velünk a messzeségbe. Táncuk ropogós, lendületes, nem lehet betelni velük. Oláh József, az együttes vezetője mosolyogva és ragyogó szemekkel mesélt.
– Hogy jött létre az együttes?
– Idestova 20 éve alakultunk meg, azért, hogy magunkat szórakoztassuk. Gyermekkoromra emlékszem vissza, amikor a színpadon voltam farsangi mulatságokon, bálokon. Nálunk ezt így hívják. Gyermekeknek szokták készíteni, és mi már azokon is felléptünk. Nevünk akkor Cigánytábor az Égbe Száll volt. Ekkor még csak húszan voltunk, gyerekek. Aztán ebből alakult ki, hogy a nagyobbak is jöttek. Az embereknek megtetszettünk, vagyis a zenénk, így hívtak különböző helyekre. Először csak a falun belül, majd a szomszédos falvakba is. Később beindult a szekerünk, és már elmentünk versenyekre is. Csatlakoztak hozzánk idősebb emberek is, mint például az anyukám, a nagybátyám. Így kialakult egy olyan együttes, ami teljesen vegyes korosztályból állt. Azt hiszem, huszonkét fővel kezdtük el. Ezt csináltuk elég sokáig, úgy 15-16 éven keresztül, és minden rögös utat megjártunk, amely az együttes útjába került.
– Szabolcs megyében éltek, Paszabon, egy nagyon kicsi faluban. Hogyan fedeztek fel benneteket? Hogy sikerült kitörnötök?
– Igen, elég kicsi, 1400 lelket számláló kis faluban élünk. A millenniumi év alkalmából megrendeztek egy fesztiválsorozatot országszerte. Indultunk a helyin, aztán a megyein, végül az országos versenyig jutottunk el. Két-három éven keresztül folyt ez a verseny. Nem tudom, hogy jók-e az értesüléseim, de ezen a seregszemlén 300-400 versenyző volt. Mi ebbe belekerültünk, méghozzá oly módon, hogy a Fonóban is szerepeltünk, a gálán. Mi ott leadtuk a „koncertünket”. Koncertet? Hát akkoriban tizenöt-húsz perc alatt kellett megmutatni, húsz ember előtt, hogy mit is tudunk. Aztán előadtuk, hogy mi is az a cigány hagyomány, ott, abban a húsz percben. Ami elég kevés a mostani egyórás koncerthez képest. A Fonóban leadtuk a koncertet, aztán kijöttünk. Kint az előtérben leálltunk bulizni. Szórakoztattuk magunkat, hogy ne unatkozzunk a busz indulásáig, illetve az eredményhirdetésig. Akkor az egész Fonó nem foglalkozott a többi koncerttel, hanem kijött mindenki, és láttak minket bulizni. Egy lemezkiadónak annyira megtetszett, hogy hirtelen annyi embert megmozgattunk, hogy felajánlották, készítsünk egy lemezt. 2002-ben megcsináltuk, és kikerült a piacra. Még mindig nem tudom, milyen világlistára kerültünk…
– A European World Music Charton 7. helyére kerültetek.
– Igen, igen. Nekem csak annyi maradt meg erről a világlistáról, hogy ezt magyar zenekar még nem érte el, ami minekünk sikerült. Úgyhogy röviden és tömören így indult el a mi kis szekerünk.
– Hány tagja van ma az együttesnek?
– Jelenleg 15-en vagyunk.
– Idén a Szigeten nyolcan léptetek fel, tavaly tizenöten. A többi tag hol maradt? Nem állandó ez a felállás?
– Így van, nem állandó. Az a helyzet, hogy ha elmegyünk valahová koncertre, és megállok egy benzinkútnál, kérek nyolc kávét, az majd 4000 forintba kerül. Ha még a gyerekek is eljönnének, akkor ez sokkal több lenne. Szóval a költségek annyira nagyok, hogy ezt nem bírnánk finanszírozni. Örülök, ha ezt a nyolc embert el tudom juttatni oda, ahova kell. Például tavaly itt a Szigeten 15 emberrel léptünk fel, ez a nagy csoport. De most nem tudtunk többen jönni, csak egy kisbusszal. Na meg, igazság szerint egy ilyen csapatot kimozdítani, tizenöt fővel, az rengeteg energia és költség. Nekünk pedig nincs meg rá a fedezet! Mindenki szociális segélyen vagy munkanélküli-járadékon van. Szóval a csapatban senki nem dolgozik. Egyedül én vagyok vállalkozó, vagyis csak voltam. Egyszerűen már nincs időm arra, hogy munkát vállaljak. Minden időmet felemésztik a turnék, a koncertek. Úgy vagyunk vele, hogy abból élünk, amit itt keresünk a koncerteken. Ebből próbáljuk fenntartani magunkat.
– Változott valamit az életetek, hogy híresek lettetek?
– Ezt nem tudom! Más zenekar lehet, hogy a felhőkbe járna már. Éppen Kapolcson voltunk koncerten, mikor készült rólunk egy dokumentumfilm a BBC megbízásából. Tíz országban fog menni, s nagyon jól sikerült. Ezt őcsön leadták. Nagy vásznon volt kivetítve, és rengeteg ember látta. Mikor vége volt a filmnek, akkor az emberek sok mindent kérdeztek. Ami benne a lényeg, hogy odajött hozzám egy hölgy, és elkezdte nekem mondani: „Józsika, írd már alá a cédéteket, mert csak te nem írtad alá”. Akkor én rendesen restelltem magam, mert mondom neki: „Tényleg olyanok vagyunk, mint a sztárok, hogy már autogramot osztogatunk”. Nagy komolyan odavágta: „Józsika, ti azok vagytok, ti sztárok vagytok”.
Hát így érezzük ezt, mikor az emberek mondják! Meg akkor is, mikor a koncertünkön elkezdünk dalolni, és a tömeg velünk énekel. Szóval, lehet, hogy ez a sztárság?!
De mi nem nagyon érezzük, hogy sztárok lennénk. Én mindig azt mondom a zenekar tagjainak: „Gyerekek, nem kell elszállni, maradjunk meg ilyennek. Ha sztárok vagyunk, olyan sztárok legyünk, hogy maradjunk meg annak, akik voltunk!” Mert ha elkezdünk járni a fellegekben, akkor a zenekar meg fog halni! Így inkább maradjunk ilyen szegények, ilyen jó zenészek, én azt mondom. Kik az embereket szeretik! Az emberek minket is szeretnek, mert sokan azt mondják: „Mi azt adjuk a színpadon, amik vagyunk!”
– Javított az anyagi helyzeteteken a hírnév, a siker? Könnyebb lett a mindennapi életetek?
– Szerintem könnyebb lett! Azért dob az emberen az, mikor elmegy koncertezni. Pláne, ha egy hónapban van 15 koncert, vagy annál több. Ezek azért dobnak az emberen, de nem úgy, hogy bemegyek egy autót venni, ezt azért nem! Annyi, ha ki akarom cserélni a szekrényemet egy jobbra, akkor azt ki tudom cserélni. Ilyen létfontosságú dolgokat meg tudunk belőle venni, és tudjuk magunkat fejleszteni. Ennyi!
– A falu hogyan fogadta a sikereiteket? Irigykedtek rátok, vagy örültek?
– Rengeteg zenészkollégával beszéltem, mindenki azt mondja: „saját falujába senki nincs elismerve”. Mi is ugyanúgy vagyunk vele, hogy a család egy része, vagyis a nagyon szűk családi kör, természetesen örül neki, hogy megyünk. De a többsége meg egyszerűen nem foglalkozott velünk, tudomást sem vettek rólunk. Az, hogy fel volt forgatva az egész falu a film, a tévé meg a rádió végett.
– A dokumentumfilm miatt, ami rólatok készült?
– Igen, tudomást sem vettek róla! Mikor megnézték, akkor egy rétege gratulált, hogy nagyon szép, nagyon jó volt, de a többi azt sem mondta „bukk vagy bakk”. Egyszerűen nem érdekelte őket. A falusi ember az ilyen!
– Két lemezt már kiadtatok. Tervezitek a következőt?
– Ha minden igaz, akkor jövő márciusban szeretnénk kiadni egy cédét. Lényegében még semmi anyag nincs. Most kezdenek jönni a dallamok, mert hogy kiadtuk a másodikat, teljesen felemésztett minden ihletet. Ami kihozta belőlem azt, hogy nótákat tudjak írni. De már most kezdenek megint előjönni. Mikor otthon vagyok és leülök, jönnek elő dallamrészek. Ilyenkor sajnálom, hogy nincs diktafonom, mert fel tudnám gyorsan venni. Például a buszon mentünk, és ott hirtelen három nóta született. Mire a harmadiknak a végére értünk, az elsőt elfelejtettem. Szóval rögtön megállt minden! Úgy szeretném, hogy jövő márciusban már stúdióba tudnánk vonulni, és a harmadik albumot elkezdeni. Ha addig meglesznek a dalok.
– Hogy születnek a nótáitok? A dallamvilága honnan jön?
– Ezek teljesen belőlem meg a zenekar tagjaiból jönnek. Kutatok és megyek mindenfelé. Próbálom az öregekből előhozni. Például anyut állandóan nyüstölöm. ő is úgy van vele, ha leül énekelni és gitározni, akkor egyszerűen jönnek a dalok: „Fiam, ismered ezt a nótát?” Előjön egy olyan szám, hogy valami isteni, és akkor én mondom neki: „Eddig ezt nem tudtad?” „Hát, most jutott az eszembe” – válaszolja. Szóval, ezek teljesen olyan énekek, amik spontán jönnek. Nagyjából ezek kerülnek fel a lemezre!
– Hogy érzed magad? Boldog vagy? Elégedett vagy önmagaddal és a csapatoddal?
– Teljes mértékig! Megmondom őszintén, ezt a sikert nem vártam. Én azt hittem, hogy a lemezt kiadjuk, majd öt vagy hat év múlva lesz olyan, hogy kiállok ezer ember elé, és egyszerűen énekelni fogok. De arról végképp álmodni se mertem volna, hogy kiállok ide a Szigetre, a nagyszínpadra és elkezdek énekelni. Ezer ember pedig fújja a nótát. Szóval ez teljesen hihetetlen! Mind olyan dolgok, amiről az ember rá sem álmodott volna!
