Az ördög és a részletek – Gounod: Faust

a papiruszportal.hu archívumából [2015]

Szerző: Lehotka Ildikó

Az Operaház Faust225 sorozatának két premierje egy alig ismert, és egy annál inkább kedvelt (de nem túljátszott) darabja volt, Ferruccio Busoni Doktor Faustja mellett Gounod Faustja is színpadra került, ráadásul imponáló szereplőkkel – Rost Andreával és Bretz Gáborral. A rendezés Micha³ Znaniecki munkája, aki nem akart mindenáron rendezői színházat csinálni, a darab lényegét ugyan érzékeltette, de igazán emlékezetes pillanat kevés maradt a néző emlékezetében. Nagyszerű karmester vezette végig a zenészeket és az énekeseket a hosszú úton, Maurizio Benini egyetlen pillanatra sem hagyta magára a zenekart, énekeseket, impulzív vezénylése az ötfelvonásos, három részben játszott opera szépségeit kihozta.

A Faust az 1859-es párizsi bemutató után nagyon népszerű lett, talán azért is, mert Gounod francia, így nem kellett külföldi (vagy külföldi születésű) szerzők darabjait színpadra állítani, másrészt a Meyerbeer-féle nagyopera a maga látványosságaival, a cselekményből való ki-kitéréssel már nem mondott újat a közönségnek. A kiadók nem győzték nyomtatni a kottákat, 1934-ben a 2000. előadáson is túljutottak a világon. A Faust a három legnépszerűbb francia opera közt van.
Érdekes, hogy Meyerbeernek kínálták föl a librettót, de nem vállalta a már akkor is ikonikusnak számító mű megzenésítését. Gounod viszont kapva kapott a történeten, a zene jóval ismertebbbé vált, mint Gounod más operáié. A szöveg Goethe alapján készült, Jules Barbier és Michel Carré munkája, mely kifejezi a szereplők jellemét, érzéseit. A zene igazán szép, bár hosszú a darab, nem sok olyan szakasz van, mely kevésbé köti le a hallgató figyelmét. Sok ária vált közkedveltté, ahogy a balettzene is. Gounod opéra lyrique-je természetesen tartalmazza a kötelező balett-, kórusbetéteket, szentimentális szakaszokat, jól vegyítve az áriákkal, együttesekkel.

A címszerepet az itthon már hallott Darius Schmunk énekelte, kellemesen, de kis hangon, zenei szempontból szépen, de nem kiemelkedően. Schmunck megbízható, terhelhető tenor, így éneklése nem hozott újat, de színpadi jelenléte sem. Schmunck egy a sok tenor közül, ez Rost Andrea és különösen Bretz Gábor árnyékában különösen kitűnt.

Bretz Gábor Mefisztója ellenállhatatlan volt, Bretz bár nem a természetfeletti kegyetlenséget formázta első sorban, figurája egyszerre volt emberi és ördögi. Bretz Gábor remek énekes, színpadi megjelenése sem elhanyagolható (Schmunckkal e tekintetben is ellentétes volt, aki ha a szerepet az ahhoz illő, kimagasló megformálással énekli, nem is tűnt volna fel), minden hangja élvezetesen szólalt meg. Zenei megformálása is kiváló, ahogy Rost Andreáé is.

Rost Margit szerepében lépett fel, érzékenyen tolmácsolva a figurát, a közönség elhitte érzéseit, legyen az a szerelem, vagy a bukott nő világa. Fantasztikus volt, mikor a zenekari árokból énekelt, a látvány mindent elmondott az alázatról, tűzzel, elánnal szólaltatta meg a részletet. Rost hangja a szerephez illő, lágy, finom, de a címszereplővel ellentétben visz a hangja.

Wiedemann Bernadett Mártája a hangi adottság, zenei kiteljesedés mellett a humort sem nélkülözte. Wiedemann Bernadett nagyszerű énekes, mindig lehet rá építeni. Kisebb szerepekben éppúgy megragadja a hallgatót, mint a nagyokban, és szeretnénk is művészetéhez való izgalmas, vezető figurákban látni.

Vörös Szilvia Siebel szerepét énekelte, remekül, jól hozta a roma fiúra emlékeztető/maszkírozott karaktert. Először látom Vörös Szilviát operaszínpadon, engem zenei és egy hajszálnyival jobban színészi vénája is meggyőzött.

Haja Zsolt Valentinja mintha két figura lett volna; egyszer nagyon is kifejező éneklést, máskor visszafogott, szerényebb teljesítményű énekest hallottunk – a lassabb részeket nem kitöltve, csak kipipálva tolmácsolta. Geiger Lajos Wagner rövid szerepében valóban csak mellékalaknak tűnt.

Az énekkar is megbízhatóan szólalt meg, jó dinamikával, de helyenként a karmesteri tempót, pontosságot figyelmen kívül hagyva.

A lengyel rendező nem próbálta meg a darab (zenei, irodalmi) veretességét aláhúzni, hol aktualizált (a szinte elengedhetetlen szelfizéssel – ez esetben remek helyre illesztve) Margit magas sarkú, telitalpú kínai tornacipőjével, a hajléktalanságot jelző dobozokkal, a krikett- vagy golfklubbal, a tolókocsis jelenetekkel. Más esetben a minimális látvánnyal, máskor a lélekre ható képekkel (mint a kálák leereszkedése, elszáradása), vagy a többszörözött, szimultán cselekvésnek ható elemekkel operált. A jelmezek is vegyesek voltak.

Ez a rendezés nem volt sokkoló, mint néhány, az idei évadban látott, a középutat kereste, de számomra szürke volt, legalább is vegyes.

Az opera-előadás erősségét az énekesek adták, és a remekül vezénylő dirigens, Maurizio Benini, aki képes volt életre kelteni a partitúrát, kiváló zeneiséggel irányította a darabot, nem csak a hangokat, beírt dinamikát hagyta megszólalni.

Magyar Állami Operaház, 2015. május