Valóság, só – Karthágó

a papiruszportal.hu archívumából

Szerző: Mika Róbert

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem állandó problémát okozott a punok és a rómaiak csatározása. Nem elég, hogy a háborújukból volt vagy három, ráadásul Scipióból is kettő – nem beszélve a harci elefántokról. De ez még nem minden! A huszadik század első felében két angol úr is összekuszálta a szálakat.

Mindenekelőtt nézzük a történéseket.
Még jócskán Krisztus születése előtt járunk, amikor az eddig laza szimbiózisban élő két nép, a római és a pun egyre többször összecsap. A csatározások helyszíne és tétje Korzika, Szardínia és végső soron a Földközi-tenger. A punok ekkor még erősebbek voltak, mint a rómaiak, így a farkasfiak mindig véres fejjel vonultak vissza, amíg – a monda szerint – nem találtak egy karthágói hajót, amit partra vetett a vihar. Alaposan megvizsgálták, és arra a következtetésre jutottak, hogy ők is tudnak ilyesmit építeni. Sőt, megtoldották egy kis szerkezettel, a csapóhíddal, aminek az volt a célja, hogy a szárazföldi csatákhoz szokott római harcosok saját stílusukban verekedhessenek meg ellenségükkel. A hajó lekoppintása és a feltalált szerkezet beváltotta a hozzájuk fűzött reményeket, és nem telt bele sok idő – újra a tények és a harc mezején járunk –, a punokat kiebrudalták a két szigetről. Majd hosszas vízi csatározások következtek, s a kimerült ellenfelek közül a strapát jobban bíró rómaiak térdre kényszerítették ellenfelüket, nagy sarcot kivetve a Földközi-tenger nyugati medencéjének eddigi uraira. Ez volt az első pun háború (Kr. e. 264–241).

Hannibal ante Portas
Hamilkar Barkas, a punok vezére úgy döntött, hogy nem akaszt bajszot a rómaiakkal, hanem inkább az Ibériai-félszigetre teszi rá a kezét: Hispániában terjeszkedik. Halála után veje, majd annak erőszakos holta után fia, Hannibál veszi át a hatalmat. Hannibál nem teketóriázik sokat, feldúlja a rómaiakkal szövetséges Saguntum görög várostelepet és be-betör a rómaiak fennhatósága alá tartozó területekre. Nem kétséges, hogy ezzel nagy tervét készíti elő. Az Alpokon való átkelés őrült ötletnek tűnik, de Hannibál nem véletlenül volt a kor egyik legnagyobb hadvezére. Úgy meglepi Rómát, hogy az hamarjában két csatát is elveszt, pedig többszörös túlerőben van. Hannibál meg sem áll Rómáig, ahol elhangzik az a bizonyos szólás: Hannibal ante portes! No, ugye! Aki most figyelt, az észrevehette, hogy ez a „Hannibál a kapuk előtt!” nem az a mondás! Azt ugyanis Cicero később Hannibal ad Portas! alakban idézte, és általános értelemben szólt: Közel a veszedelem! Hiába volt azonban Hannibál nagy hadvezér, a rómaiak előbb-utóbb rájöttek, hogy nem igazából tud mit kezdeni velük. Az új dictator, Publius Cornelius Scipio átkel Afrikába, majd a kétségbeesetten utánaeredő Hannibál fáradt és megfogyatkozott seregére súlyos csapást mér. A zamai csata hatása a punokra nézve végzetes, 250 tonna ezüst a sarc. Ráadásul Hispánia a rómaiaké lesz, korlátozzák a hadieszközök számát, a punok nem kezdeményezhetnek harcot Róma engedélye nélkül. Hannibált száműzik, s Kr. e. 183-ban öngyilkos lesz. Ezzel befejeződik a második pun háború (Kr. e. 218–202).

Ceterum conseo Carthaginem esse delendam
– Különben úgy gondolom, Karhágót el kell pusztítani – fejezte be Plutharkosz szerint minden beszédét Portius Cato szenátor. És hogy ez minél hamarabb megtörténjen, lefizetett numídiai seregek be-betörtek a karthágói ültetvényekre, és büntetlenül garázdálkodhattak, hiszen Róma elutasította a punok harcba lépésének lehetőségét. A punok nem sokáig tűrhették, Róma pedig az alkalomra várva hadat üzent nekik. Az egyenlőtlen harcot megelőzendő, a karthágóiak elfogadták a rómaiak békefeltételeit, letették a fegyvert és a túszokat átadták. De Róma ezek után azt követelte, hogy rombolják le Karthágót, és építsék meg újra a szárazföld belsejében. A punok fegyvert ragadtak. Még a kegyetlen római légionáriusok is elképedtek attól az iszonyatos pusztítástól, ami a harmadik pun háború (Kr. e. 149–146) és egyben az egész pun birodalom végét jelentette.

Karthágót besózták. Vagy nem?
„… a rómaiak nem ismertek kegyelmet, s amikor Scipio szemébe könny szökött a lerombolt Karthágó láttán, nem könyörületet érzett, hanem valamiféle különös fanatizmus ragadta el, megjósolván, hogy egy napon hasonló vég fogja érni Rómát. Az épületeket és a falakat földig rombolták, eke hasított végig a területen és sót szórtak a barázdákba.”
A fenti idézetben újra feltűnik Scipio. De ez nem az a Scipio! Scipio Aemelianus fogadott fia volt Scipio Africanusnak (alias Publius Cornelius Scipio).
Azonban nem ezért citáltam ide e sorokat, hanem a következő fél mondat miatt: eke hasított végig a területen és sót szórtak a barázdákba.

És most térjünk vissza ahhoz a bizonyos két angol úrhoz. Hallward és Charlesworth történészek 1930-ban írták a fenti mondatokat a Cambridge Ancient History című munkájukban (igazából 1902-es keltezésű a kézirat, mely alapja a VIII. kötetben olvasható szövegnek). 56 év múlva, R. T. Ridley arra a meggyőződésre jut, hogy valami nem stimmel a 484. oldalon, a The Fall of Carthage címszó alatt. Megvizsgálta az összes lehetséges forrást, de nem talált a sózásra utaló kútfőt. Ridley némi töprengés után megírta a To be taken with a Pinch of Salt: The Destruction of Carthage felhívást: keressük együtt a forrást! (A forrás megtalálása azért lenne fontos, mert a pun háborúkról szóló kútfők csak egy évszázaddal később [pl. Cicero] írták le az eseményeket, így nagyon sok mindenben tévedhettek.)
Azóta éles viták folynak (az interneten is) a dologról. A sózósok arab kútfőket (hasonló eseteket), UNESCO-s dokumentumokat (sótartalom-statisztika) idéznek, de nem tudják meggyőzni a kétkedőket. A vitát lezáró bizonyíték még hiányzik. (A forráskritika ismerői ugyanakkor jól tudják – lásd pl. az Árpád-ház esetei, szemkitolások, öldöklések stb. –, hogy a győzők sokszor eltüntetik a nekik felróható bizonyítékokat, s az eseményekről saját történetíróik mindig kedvezőbb képet festenek a valódinál. Anonymus és társai munkáit is ezért kell nagyon óvatosan kezelni, hiszen mindig egy hivatalos álláspont vezette a tollukat.)

Mi is csak annyit mondhatunk, lehet, hogy sóval hintették be Karthágó romjait, de ezt nem támasztja alá semmilyen dokumentum.