Szerző: Mika Róbert
Lépjük át a határt, és látogassunk el Galíciába. Ne nyugatra, bár Spanyolország északnyugati csücskében is van ilyen elnevezésű terület, inkább kelet felé keljünk át a Kárpátokon. A terület „fővárosának” több neve is van. Az Osztrák–Magyar Monarchia idején Lemberg, lengyelül Lwów (lvuv), oroszul Lvov. Az „eltörölt határok városát” jelenleg az ukránok Lvivként nevezik, de van magyar neve is: Ilyvó. Ebből is látszik, hogy különös hely ez, és még különlegesebb volt egészen a 20. század végéig.
Átokvölgye – Galícia
De ne ragadjunk le Kelet-Európa egyik legrégebbi városánál, amely vízválasztója is egyben a Balti- és a Fekete-tengernek. Galícia nem egyenlő Ilyvóval.
Ugyanakkor Galícia nem kellett senkinek, és kellett mindenkinek. Nem kellett, mert nagyhatalmak találkozási pontjaként és távoli tartományaként senkinek nem volt kedve befektetni ipari létesítményekbe, alapítani kulturális centrumot vagy más központot. És kellett mindenkinek, mert katonai célokra, felvonulási területnek, védhető pozíciónak kiválóan alkalmas volt. Ide csak az települt, akinek máshol nem jutott hely, vagy itt született.
Galíciával mi, magyarok sem szívesen vállaltunk, vállalunk sorsközösséget. Példa erre Ónódy Géza 1882. május 23-i felszólalása az Országgyűlésben, ami nemcsak a szégyenletes tiszaeszlári per állami szintre való emelését eredményezte, hanem ellentétben az addig befogadó nemzet hírünkkel, kirekesztővé degradált minket. Csak Tisza Kálmán miniszterelnök józan ítélőképességén múlott, hogy a hisztéria egy időre alábbhagyott. Később Prohászka Ottokár a numerus clausus vitájában vélte a legfőbb bajok, azaz a Tanácsköztársaság egyik okozójának a galíciai bevándorlást. De még most, a 21. század legelején is egy-egy ostoba kiszólás jelzi viszonyunkat ehhez a területhez.
Kik is ezek a „Galíciai jöttmentek”?
A terület gazdasági pangásának egyenes következménye a szegénység volt. Ahogy a gazdagságnak, úgy ennek a fogalomnak is több kategóriája van. Lehet valaki egyszerű szatócsként úr, és lehet nagyon szegény, aki olykor néhány szem retekkel, pár szál hagymával próbálja betömni tucatnyi éhes gyermekeinek száját. Ám legyen zsidó vagy ruszin, a szerencsében vagy még inkább a hitbe mint utolsó reménybe mégis kapaszkodik a nyomorúságban élő nincstelen. A hit az, amely erőt, tartást ad, kordában tart, ugyanakkor némi szabadságot, jogot biztosít. Hiszen: „mert mi tudjuk, hogy az Örökkévaló még nem engedett zsidót éhen halni…” – mondja Ziszovics Bajnis az Átokvölgyében (Az úr csodát tesz) fiának, Chájimkának. De az „életművész” nem öncélú! A legnagyobb titokban kuporgatja össze fia tandíját, mert felismeri, ez az egyetlen út a nyomorból való kilábolásnak. Legalább neki legyen jobb…
Ivan Olbracht polanai történetei
A zsidó embereken keresztül mutatja be a galíciai hétköznapokat. Érdekes, hogy a kitalált Polana település esetében, ahol a cselekmény zajlik, főként a kelet-európai zsidóságra célozgat, holott a galíciai zsidók nagy része nem a palesztinai diaszpóra leszármazottja, hanem a valamikor jobb napokat látó kazárok (türkök) utóda, akik a 7. században vették fel a zsidó hitet. Ám ez talán nem is fontos, hiszen a hit maga és a világnézetével harmonikusan élő ember viszonya a lényeges, amit Olbracht nagyon pontos jellemrajzaival és hol szomorú tényszerűséggel, hol melankolikus romantikával, hol finom humorral ír le. Megismerkedhetünk e kis ortodox közösség belső törvényeivel, szokásaival. A halandó ember félelmeivel, álmaival. Apró cseleivel, amellyel a számára kijelölt kényszert próbálja megváltoztatni, hogy saját álmait véghezvigye, reményeit saját akaratával befolyásolja.
Az Átokvölgye három története igazi remekmű, amely Reymont Parasztok című Nobel-díjas munkájával mérhető össze.
Nikola Suhaj – Kárpátalja
Nem sokban különbözött Kárpátalja gazdasági helyzete Galíciáétól. Azonban a területhez a mi természetes kötődésünk nyilvánvaló. A nagyhatalmak játékszereként és a kisebb országok intrikájának következtében a magyar népesség tragikusan megcsappant, identitástudatuk az itt élőknek ezzel együtt elhalványul, számunkra ez a terület mégis kicsit hazánk része maradt. Csak sajnálhatjuk, hogy a hazai politikai élet inkább kihasználja, mintsem segíti a zsugorodó közösséget.
Ivan Olbracht alsókalocsai történetei
Nyilvánvaló, hogy a szerző a népszerű betyár, Nikola Suhaj ürügyén mondja el a kárpátaljai emberek 20. század eleji megpróbáltatásait. A háború elszakított családokat, testileg-lelkileg rokkant férfiakat, magára maradt asszonyokat, lélektelen, csaló hivatalnokokat és tettestársakat termel ki és hagy maga után. Siserahadak jönnek-mennek, azt a maradék kicsit is csak viszik, adni legfeljebb csak verést adnak. A többéves felgyülemlett tehetetlenség és megaláztatás után a szegény nép indulatai elszabadulnak. Pár napig tombolnak, darabokra törnek-zúznak mindent, ami kapcsolatba hozható kizsákmányolóikkal. Aztán jön a katonaság, és a maga brutális módján rendet tesz, és visszahelyezi hivatalába az elkergetett gazembereket. Az emberek pedig meghunyászkodnak, mit is tehetnének, visszazökkennek a való életbe, bár valahol a lelkük mélyén még most sem bánják azt a pár napot, amikor végre a maguk urai lehettek. Egyvalaki azonban nem adja, nem adhatja fel. Nikola Suhaj, a fiatal katonaszökevény, aki már régóta szálka a helyi hatalom szemében. Ahogy az idő múlik, a szimpatizánsok mellett egyre több ellenséget szerez sokasodó bűnei miatt. Vajon elkerülheti az igazságszolgáltatás erejét, alattomos csapdáit a betyár? Robin Hood vagy Rózsa Sándor? Összevethetők-e a kárpátaljai rabló cselekedetei a józan ésszel és a bennünk fellelhető becsülettel és lelkiismerettel? Vajon hol a határ?
Olbracht olyan kérdéseket feszeget, amelyek elgondolkodtatóak, emellett remekül leírja az ok és okozati összefüggéseket.
Ivan Olbracht
A cseh irodalom egy sor kiváló írót adott a világnak. Portálunkon is olvashatnak Vladimír Páralról, Bohumil Hrabalról, Karel Čapekról. De említhetnénk Nìmcová Boženát, Václav Havelt és másokat is. E rangos névsorból természetesen nem maradhat ki Ivan Olbracht sem, az Átokvölgye és a Nikola Suhaj szerzője sem.
Ivan Olbracht Kamil Zeman néven született 1882-ben a Cseh Óriáshegység lábánál fekvő Semily nevű kisvárosban. Édesapja ügyvéd és Antal Stasek álnév alatt író. Édesanyja megkeresztelt zsidó, akinek vívódásait később az Átokvölgyében oly nagyszerűen visszaadja (Sáfár Hanna szomorú szeméről).
Olbracht nem fejezi be jogi és bölcsészeti tanulmányait, inkább bécsi és prágai szociáldemokrata lapoknál vállal újságírói és szerkesztői állást. Ebben az időben néhány elbeszélése is megjelenik, amiben az individualizmusáról tesz tanúságot. Éppen ezért furcsa, hogy a kommunista pártban látja a jövő zálogát. Proletár Anna (magyarul: Anna) címmel jelenik meg magyar vonatkozású, egyetlen nagyprózája 1928-ban. Az egyre jobban bolsevizálódó pártnak azonban nem tetszik a regény. Olbrachtnak és társainak pedig a párt új programja. Így manifesztumuk után a „zendülőket” kizárják.
Olbracht pár év múlva Kárpátalján találja meg a nyugalmat, egyre több időt tölt itt. Ekkor ér pályájának zenitjére, írja meg az Átokvölgyét és a Nikola Suhajt.
A német megszállást Dél-Csehországban, bujdosva éli meg. Egészsége egyre romlik. A háború után már csak műveinek rendezésére futja. 1952-ben halt meg. Az egyetlen cseh író Kárpátalján, akit az ott lakók magukénak ismernek el. Alsókalocsán emlékmúzeuma áll, nemrég emlékművet is állítottak neki.
Ivan Olbracht
Átokvölgye (eredeti címe: Golet v údolí)
Nikola Suhaj (Márai Sándor recenziójával)
General Press Kiadó, Budapest, 2005
Nagy siker volt sorozat
Fordította és az előszót írta Zádor András
Felelős kiadó: Lantos Kálmánné
Irodalmi vezető: Besze Barbara
Művészeti vezető: Lantos Kálmán
Felelős szerkesztő: Bardi Erzsébet
Szöveggondozó: dr. Bánki Judit
Borítóterv: Gregor László
Kötött, 424 oldal
Nyomdai előkészítés: Tordas és Társa Kft.
Nyomta: Reálszisztéma Dabasi Nyomda Rt.
