a papiruszportal.hu archívumából [2010]
Szerző: Lehotka Ildikó
Brahms és Mahler egy-egy művét játszotta a Concerto Budapest szeptember 23-i koncertjén, a Karajan mesterbérlet első előadásaként, a szólista a nagyszerű Ránki Dezső volt, Keller András vezényelt. Két romantikus szerző művén keresztül ismerkedhetett meg az érdeklődő a korszakkal, két olyan műfajon keresztül, melyek már alig viselik magukon a hagyományos jellemzőket, Brahms B-dúr zongoraversenye és Mahler I. szimfóniája nagyszabású, tele újat mutató zeneszerzői megoldásokkal.
Johannes Brahms két zongoraversenye nem gyakori a koncerttermekben, különösen nem a B-dúr (op. 83.), talán a hossza és a – struktúráját tekintve – négytételes szerkezet, vagy a rendkívül nehéz zongoraszólam miatt. A mű négytételességével hangsúlyozza a szimfonikus jelleget, Hanslick szerint is inkább egy szimfónia, obligát zongoraszólóval. Ahogy Brahms zenekari műveiben, a zongoraversenyben is a borongós hangulat az uralkodó, a dallaminvenció gazdag, néha patetikus. A versenyművet Erkel Sándor vezényletével Brahms játszotta Budapesten, 1881-ben.
Az első, Allegro ma non troppo tétel zenekari része nehezen indult, kissé félénken, a karakterek inkább hasonlítottak egymásra, mint különböztek volna. A triolák hossza, határozottsága az arany középutat mutatta, mindenféle jellegzetesség nélkül. A zongora első nagy szólója után a zenekar is jóval plasztikusabban ábrázolta a zenei anyagot, kevesebb pontatlanság hallatszott, Ránki képes volt inspirálni az együttest drámai játékával. A következő tételek – talán a kevésbé monumentális zenei szövet miatt – kivitelezése egy érett zenekart sejtettek, nagyon tetszett a második tétel, scherzo középrésze, a trió. A Brahms szavaival élve „kicsiny és gyengéd” tétel (Allegro appassionato) utólag került a műbe, a karakterek megformálása, a zongoraszóló félelmetes-sejtelmes pianója szerzett ritka szép perceket. A lassú tétel (Andante) személyes hangja, a csellószólók a brahmsi lélek mélységeit tárták fel, a zárótétel táncos jellege jól érvényesült. Ránki Dezső játéka rendkívüli módon imponáló volt; egyaránt kifejezte a drámai, viharos indulatokat, a szinte érzékien gyengéd, csodálatos pianókkal ábrázolt dallamokat, a rusztikus tánczenét. Nemcsak hangszínek, karakterek gazdagsága ragadta meg a hallgatót, hanem a hangok hosszúságának-rövidségének, erőteljes vagy éppen súlytalan, légies ábrázolása is. Keller András nem volt igazán határozott a gyors tételekben, egy kevésbé kaliberes szólistával a mű szépsége nem elevenedett volna meg.
A szünet után Mahler I. szimfóniája, a Titán melléknevűt játszotta a Concerto Budapest. A Mahler-évnek köszönhetően nem csak az operaigazgató Mahlert ismerheti meg az érdeklődő, hanem műveit is: két hét alatt a négy Mahler-szimfóniát a kilencből.
Bár a Titán melléknevűt tartják Mahler első szimfóniájának, ezt egy szimfonikus költemény előzte meg, szintén Titán alcímmel. A szimfóniának adott programot is, melyet később visszavont (és a következő háromét is), a Blumine tételt sem hagyta a műben, azóta önálló darabként játsszák. Bár a program ad útjelzőket a fantáziának, mégsem pótolja a karmesteri-előadói elgondolásokat. A két tételre, azon belül is két-két részre osztott mű nagy kihívás a zenekarok, karmesterek számára: az óriási tablók, a természetidézés, a gyászinduló, az európai népek zenéjének tárlata egységgé kell váljon, különben csak mozaikszerű darabokból állna a mű. Keller és zenekara nagyon sok szép részletet tárt fel a szimfóniából az építkezéssel sem volt gond, bár a zárótételre érezhetően elfáradtak. Gyönyörűen indult a mű, a „természet hangja”, a fafúvók megteremtették a várakozásteli hangulatot, kár, hogy a fuvola kissé pontatlan volt. A madárcsicsergést viszont remekbe szabottan játszotta, az ezt követő rész zenekari hangzása talán a legszebb résznek tűnt. A Scherzo helyenként nem keltette a féktelenség érzését, a tánczenék közül a bécsieskedő keringő tetszett, a vaskosabb landler kevésbé, a visszatéréskor azonban a karakter nehézkesebbé vált, igazi paraszttáncot hallottunk. A lassú tétel komor-szarkasztikus hangulata, majd a klezmerzene igen hatásos volt, itt a hosszú orgonapontot kell kiemelni, Keller nagyon ráérzett e fontosságára. Nem is tudom, van-e még ilyen hosszan tartott orgonapont más műben. A zárótétel a maga hangzatosságával hódított, a túl sok csomópont, tetőzés kioltotta a várt hatást.
A hangszerszólók tetszettek, a klarinét és oboa különösen. A vonósok tónusa változatos volt, a ráadásszámban, Mahler V. szimfóniabeli Adagiettójában szinte olvadtak a húrok. Keller András és a Concerto Budapest nagyon jó koncertet adott, átlag felettit.
Művészetek Palotája, 2010. szeptember 23.
