…csodagyerekből lett-e csodafelnőtt?
(a papiruszportal.hu archívumából [2009])
Szerző: Lehotka Ildikó
A Budapesti Fesztiválzenekar – meglepő módon – a megszokott, jól bevált nyitány-versenymű-szimfónia szentháromsága jegyében állította össze háromszor játszott koncertjének anyagát, Rossini A tolvaj szarka nyitánya után Mozart A-dúr hegedűversenyét, majd Dvořák VII. (d-moll) szimfóniáját hallhattuk. Ami rendkívüli, az a szólista, Hilary Hahn közreműködése, a fiatal, de annál ismertebb hegedűművész keresett muzsikus. Nagyon kíváncsi voltam, vajon a csodagyerekből lett-e csodafelnőtt.
Rossini talán legismertebb nyitánya ezen az estén nem hozott lázba, bár egy átlagos zenekar esetén az előadást jónak minősítené az ember. Minden a helyén volt, eltekintve a kissé pontatlan triolás hegedűállásoktól, és szintén a hegedűk néha nehézkes játékától, a kápánál nem olyan könnyedek a rövid hangok, a szólók szépek voltak, a két pergődob közül az egyik elöl, vörös lepellel az oldalán foglalt helyet. Valami mégis hiányzott.
Érthetővé vált Mozart A-dúr hegedűversenye, de még inkább a szimfónia tolmácsolása után, hogy valószínűleg a zenekar ezekre összpontosított, esetleg fáradt volt (ami nem csoda). A 219-es Köchel-jegyzékszámú A-dúr hegedűverseny Mozart öt, e műfajú művének utolsó (és legkedveltebb) darabja. A zenekari bevezető után – az első nagyszerű volt, a második karaktere lehetett volna lágyabb – Hilary Hahn egészen intenzív hangon indította szólóját, magvas, dús, éneklő játékot hallottunk végig. Hahn játéka természetes volt, mentes mindenféle sallangtól, túlzott megállásoktól. Előadása pontos stílusismeretet mutatott, sem a barokk szárazság, sem a romantikus kifejezésmód nem befolyásolta előadását.
Hangszíne egyedi, vibratója olyan, amilyennek lennie kell. A dinamikai ívek kidolgozottsága, a nüansznyi megállások is mind a természetesség jegyében szóltak. Maga Hahn is olyan, aki nem szereti a feltűnő ruhát, álltartójára barna – talán plüss-szerű védőt tett. A koncert közben nem hajlongott, csak néha oda-odamosolygott egy-egy szólamnak. Egyszóval csodálatos hegedűversenyt játszott, inspirálta a zenekart, a lassú tétel csordogált, a Rondó a magyar janicsáros-magyaros részével még humoros is volt. Mindig csodáltam Mozart bátorságát az A-dúr hegedűverseny lezárását illetően, csak úgy elröppen a tétel.
A ráadás pedig maga a csoda volt: Schubert-Ernst szinte lejátszhatatlan Erlkönigjét hallgatva borzongtam: nem a briliáns technikai tudást mutatta be Hahn, hanem azt a félelmet, amit az apa érezhetett vizionáló fiának segítségért vágtázva a sötét erdőn át, a fiú végig a rémkirályt látja, aki várába (a halálba) hívja. Második ráadásnak Bach d-moll Sarabande-ja szólt, bizonyítva Hahn érdeklődését és jártasságát három zenei korszak iránt is.
Dvořák VII. szimfóniája a szenvedés, a komorság, a tépelődés zenébe öntése. Rögtön az első tétel első hangjai – a drámai mélyvonós kezdéssel kijelölték a minőség útját. Elképesztően szép pillanatok váltották egymást, a hangzás leírhatatlan volt. A szimfónia és benne az egyes tételek – lélegzett, a tömör hangzás ellenére, az első tétel ujjongása, éneklése a hegedűk egészen kivételes, értő összjátékát dicséri, a nagyon magas tartományban is. A hangzásarány a szólóknál sem billent meg, nem kellett arra figyelni, hogy elég jól halljuk-e a kiemelt szólamot, vagy túl erős-e. A tétel csúcspontját egy kis gyorsítás is megelőlegezte, a feszültség így még nagyobbá válhatott. A második tétel belső szólamai rendkívül szépen árnyalták a hangzást, a kürt és nagybőgő gyönyörű pillanataihoz a fuvola is csatlakozott, az expresszív hegedűdallamok ismét feszítő érzést nyújtottak, ami egy kissé oldódott a könnyed-szilaj Scherzóban. A zárótétel egyes részeiben mintha orgona szólt volna, lehet, hogy csak az ember képzelete játszott el az ötlettel, mindenesetre fantasztikus egységben szóltak a hangszerek, a hallgatóságot elbűvölve, megéreztetve a zene mindenek feletti hatalmát.
Fischer Iván ezúttal is nagyszerű koncertet vezényelt, karmesteri munkájának egyik csúcsa volt a Dvořák-szimfónia ilyen emberi, kidolgozott, végtelen finomságokra rámutató prezentálása.
Dohnányi „egy kis virtuóz darabja” segített visszazökkenteni a lelkes közönséget a valóságba.
Művészetek Palotája, 2009. május 9.