Krisztus előtt 3000 körül kezdték használni, és az arab befolyásig, kb. 640-ig tartott diadalútja.
Szerző: Papiruszportál
Őseink már a kezdetekben is megörökítették mondani-, közölnivalójukat barlangfestményeken, csontokon, bőrön, fán, kövön és mindenen, amihez csak hozzá tudtak férni, amire vésni, festeni, írni lehetetett. Használtak pálmalevelet, puha ólomlapokat, vásznat, fakérget és viasztáblát. A nagy áttörés azonban a papír, nevezetesen a papirusznádból készült, könnyen használható papirusz felfedezése volt. Krisztus előtt 3000 körül kezdték használni, és az arab befolyásig, kb. 640-ig tartott diadalútja.
A papirusznád egyiptomi unikum volt a Nílus deltájánál, és középső folyása mellett csak az Eufrátesz környékén, valamint Szíriában termett meg. A mocsarakban élő növény vastag, könnyen megmunkálható gyökértörzséből edényeket, szerszámokat, illetve azok nyelét faragták ki. Lehántott kérgéből vitorlát, fonott kötelet készítettek és ruhaanyagot szőttek. Mivel a növény több méter magas volt, kerítést is lehetett készíteni, és ha másra nem is, de tüzelőanyagként vagy ínségesebb időkben nem túl kalóriadús élelemként, rágcsaként is fel lehetett használni. És természetesen, utoljára említve, de nem utolsósorban ennek a növénynek a finom rostú beléből született a papirusz.
A papirusz készítését átvevő rómaiak egyik nagy egyénisége, az idősebbik Plinius így írja le a papirusz gyártását:
„A papírt úgy készítik, hogy a papyrust tűvel igen vékony, de minél szélesebb szalagokra hasogatják. A legjobb minőséget a középről hasogatott szalagok adják, és így tovább, a felhasogatás rendje szerint… A papírgyártáskor az asztalt Nílus-vízzel nedvesítik meg. A zavaros víz a ragasztó szerepét játssza. Az asztalra először egy irányban fektetve képeznek réteget a szalagokból, kihasználva a papyrus teljes hosszát, majd egy erre keresztirányú réteggel már kész is a papír. Ez présbe kerül. Préselés után a lapokat napon szárítják, majd összefűzik őket.
A szomszédos lapok mindig a finomság csökkenő sorrendjében, a legdurvábbig követik egymást. Egy csomóba sohasem kötnek húsznál több lapot.
Azután fakalapáccsal kell megvékonyítani a papírt, s be kell kenni vékonyan ragasztóval, majd újabb préseléssel eltüntetni az egyenetlenségeket és kalapáccsal nyújtani a papírt.”
Az írásra alkalmas papiruszt nagyjából fél méter széles tekercsekben (columna) árusították, az összeragasztott ívek (liber, biblos) – amelyek gyakran többtucatnyi méter hosszúságot is elérhettek (a leghosszabb ránk maradt tekercs 40 méteres) – vastagsága nem érte el a két tized millimétert. A tekercseket lepecsételték vagy átkötötték ún. itr segítségével, végeiket silányabb minőségű papirusszal védték a fizikai behatások, gyűrődések ellen. Bár az egyiptomiak is megkülönböztették a papirusz minőségét, a rómaiak, azaz Plinius írta le a fontosabb kategóriákat:
„Ez első osztályú papírt eredetileg hieraticusnak nevezték, de a gyártási technológia fejlettségével az augustus és a livia papiruszok vették át a legfinomabb papír szerepét, így a hieraticus háttérbe szorult. Közepes minőségű papírnak számított az amphiteatrum és a saiticus. A gyenge minőségű, írásra alkalmatlan taeneoticust pedig csomagolásra használták.„
Kezdetben a sárgásfehér papiruszra hegyesre vágott kákával, később hasított hegyű nádtollal írtak. Tintául rengeteg alapanyagot használhattak a koromtól kezdve az eceten keresztül a rézgálicig bezárólag.
A mára már kipusztult papirusznádból készült papirusz évezredeken át szolgálta az emberiséget, adott át tudást, információt nemzedékről nemzedékre.
