ZZ Top az arénában
a papiruszportal.hu archívumából [2009]
Szerző: van Zizi
Október 15-én lépett föl a Papp László Budapest Sportarénában (hátha egyszer még hosszabb és még inkább nyelvtörő hivatalos neve lesz) a legendás texasi zenekar, a ZZ Top. A magát részben a B. B. King iránti tiszteletből elnevező trió negyven éve nyüvi a húrokat, bőröket, osztatlan elismerést kiváltva még a műfajt nem igazán kedvelők körében is. Néhány éve jártak nálunk a PeCsában, ahol kitűnő szabadtéri bulit csaptak, most fedett pályán mutatták meg, hol lakik a texasiak istene.
Néhány évvel ezelőtt nagyszerű hangulatú koncertet adtak a Petőfi Csarnokban, bebizonyítva, hogy trió formában is lehet show-t és jó zenét csinálni. A ZZ Top nem a csúcskedvencem, nincs a tízben nálam, de bármikor szívesen meghallgatom őket, élőben pedig kiválóak. És az idő vasfoga nem harap beléjük, a repülő franciakulcs (mint láthattuk az első szám alatt a kivetítőn) nem töri be a fejüket, kócolja össze a szakállukat.
Egy kicsit aggódtam, vajon az aréna megtelik-e, hiszen annyi valódi megasztár lép fel Magyarországon, hogy győzze a nagyérdemű pénztárcával. Legutóbb a nyárvégi George Benson-koncerten állapíthattuk meg, hogy a nagy név és a jó zene nem mindig garancia a telt házra. Jelesül a ZZ Topra 7500-tól 19 ezerig lehetett jegyet váltani, ami egy átlag magyar fizetéshez mérve, ráadásul az ember általában nem egyedül megy koncertre, nem kevés. És akkor még nem is beszéltünk a benti italárakról, az élet habos oldalának műanyag „korsója” például 500, a mézes szeszes itala négycentese pedig 650.
Amikor a Mistery Gang szó szerint a húrokba csapott, negyedháznyi volt a tömeg, és bizakodtam, hogy a Guns ’n’ Roses-koncertre emlékezők még csak ezután jönnek. A magyar rockabillytrió rövid és szórakoztató produkciót mutatott be, talán a közönségnél is jobban élvezve, amit csinálnak, de stílusuk egy kicsit távol esett a ZZ Topétól. A tempótól majdnem, a szólóktól viszont nem voltunk túlzottan elragadtatva, de ez a műfaj nem is erről szól. Bemelegítésként azonban jól húzták.
Mire elsötétült a nézőtér, és fél kilenckor elkezdődött a koncert, már majd háromnegyed ház volt. Rögvest kitűnő hangulatot teremtett a banda a jobbára középkorú megállapodott, középkorú meg nem állapodott, fiatal rocker és egészen jól szituált hallgatóságból (szőkék is bőven) verbuválódott, igen vegyes közönség számára. Két kisebb kivetítőn követhettük főleg a két gitáros (Billy Gibbons – gitár, Dusty Hill – basszus, mindketten 1949-ben látták meg Texas kék/olajos egét), kevésbé Frank Beard (dob) játékát. A háttérben pedig a trióhoz jól illő, szellemesen háromosztatú kivetítőn futott a film, néha szó szerint. Az első szám (Under Pressure) alatti franciakulcsok dögös verdákká, motorokká, jól megszokott vörös miniszoknyás, pózoló, hosszú combú lányokká alakultak a háttérben.
A ma már kevésbé divatos blues-rock vonal egyik leghitelesebb és legnépszerűbb előadója a ZZ Top – és nem csak szilikonmentes szakállas imázsuknak köszönhetik mindezt, de… Kitűnő zenészek, játszhatnak a stílusukba beleférő rock and rollt, bluest, gyors és lassú hard rockot, jól szól a kezük alatt minden. De a nevükhöz kapcsolódó legendák (bulihegyek, nők, száguldás, csodaautók), a jól felépített arculat még valami kézzel nem foghatót is hozzátesz a zenei tudáshoz, nevezzük bármilyen marketingfogásnak is. Az idétlen gitárjaikból, kenderszakállukból és a texasi feelingből igazi egyedi fémjelet fabrikáló banda ügyesen alakította arculatát (irigylem azt a kitartó munkát, amit belefeccöltek J), és ha valaki nem is tud egyetlen számot sem felidézni tőlük, a beállások, gitárok, kalapok-sapkák és főként a szakállak mindenkinek megvannak.
Tehát a háttérben dübörögnek a verdák, sétálnak lassan, vágygerjesztve a lányok, vagy csak „hogy fut a táj”: sárga homoksivatag, nem Dire Straits-es telefonpóznákkal, olajfúró tornyokkal – és már várjuk is, hogy egy mexikói kalapos csávó vagy maga dzsokijuing megveregesse a vállunkat: kérsz egy whiskyt? Közben megállás nélkül megy a show, felidéződnek Foxy és egyéb Ladyk, bulik, életérzések Texastól Budapestig (a magyar főváros elmondásuk szerint „tok [tök] jó”). Hiszen itt is biztos történt velük egy s más, a legutóbbi koncert óta egy teljes új mondatot is megtanultak: „Hogy érzitek magatokat?” És természetesen az egyik idétlen sapkát Billy Gibbonson kalapra cserélő aktus is hogyan történhetett volna másképp, mint bögyös girlökkel, akik párnán hozták be a fejfedőt.
Jó zene és valami igazi texasi, 66-os utas feeling adja azt komplex élményt, amiért a ZZ Top szerethető, és szerette aznap este több ezer ember. A saját slágereik (Cheap Sunglasses, Sharp Dressed Man) mellett ezúttal sem feledkeztek meg a nagy mágusról, Jimi Hendrixről és a bluesősökről sem, utóbbi kapcsán egy nagyon belassult, kitűnő blueszal bizonyították, hogy nem felejtenek. Kitűnő szólók, megszokott ének, megbízható dob és jó hangzás – nem kell több aznap estére, mind a közönség, mind a banda igen jól érezte magát. A ráadással együtt másfél órás koncert a kelleténél hamarabb elrepült, negyedórát még játszhattak volna, de hát az idő nekik is ketyeg, és egészen biztosan valami jó helyre volt már asztalfoglalásuk aznap éjszakára.
Fiúk, ha legközelebb erre toljátok a verdát, én megint itt leszek. Addig is Allah növessze még nagyobbra szakállatokat!
Aréna, 2009. október 15.
