Boris Vian: A kék liba
a papiruszportal.hu archívumából [2010]
Szerző: leho
Legutóbb a Boris Vian-életműsorozat első novelláskötetét szemléztük, most pedig a szerzőhöz nem méltóan és unalmasan a sorrendben második következik. A kék liba ugyanazokkal a beneficiumokkal van megpakolva, például az előbb említett unalom ellen (sodró lendület, idiotizmus, poéngyár, polgárpukkasztás, „modernitás”), amelyekből a Blues…-ban is számos akadt. Az újabb fordítások mellett a Cartaphilus és Takács M. József sorozatszerkesztő friss, magyarul még nem olvasható darabokkal is meglepi az olvasót, Vian pedig, sokak számára elképesztő módon, vianosan ír.
Igazi zöld és igazi kék
Szemmel ver és darabokra tép (Sexepil)
Lehet
Hogy mi mindenre lehet figyelni egy sorozat kiadásánál. Elsősorban is külföldi szerzőnél fel lehet kutatni az itthon még ki nem adott írásokat és át lehet ültetni magyarra. Meg lehet rostálni a régi, elavult vagy az újakhoz valamiért nem illeszkedő fordításokat. Egy-egy extrém látásmódú, tollú, életvezetésű író korabeli zaklatott fogadtatása, művei kiadásának hajtűkanyarai, kacskaringói is új struktúrákat, szerkesztési elveket vethetnek föl egy életműsorozat esetében. Persze lehet jó tanulmányokat írni (Takács M. József), ez kézenfekvő. Izgalmassá tehető az oeuvre a szerzőhöz passzoló vagabundélet-rajzzal. Lehet jól fordítani és ízlésesen tálalni a köteteket. A sorozat kapcsán már dicsértük a fordítókat – jól jellemzi nehéz dolgukat: Pacskovszky Zsolt egy könyvfesztiválos beszélgetésen mesélt erről, de ezt már a Blues…-nál leírtam, nem szeretném a drága időmet erre vesztegetni. Ezek a fő lehetőségek. És végre elérkeztünk a tálaláshoz, mint Karinthy cirkuszában a légtornász, eljutottunk oda, ahonnan indulni akartunk: a borítóhoz.
Amikor még figyelt és a feje tetején állt Vak tyúk, kék liba
Libacomb
Fatalista lévén kijelenthetem: nincsenek véletlenek. A Blues egy fekete macskáért borítója párizsi (igazi) kék alapszínű, rajta gyerekkorunk kedvelt fiús-szerelgetős játékelemeiből összecsavarozott macska (borítóterv: Bányász Éva). A kék liba, miért is ne, fekete alapon cigánykerekezni kezdő szerelt embert állít a feje tetejére, aki éppen az elveszett/kiesett/kivert szemét keresi. (A kiadó tervezett borítóján a szem még az egyik lyukból figyelt, majd a megjelenésig eltelt időben onnan pottyanhatott ki. Ez a szem pont azt mutatja, hogy mennyit csiszoltak menet közben is a kiadáson – jelen esetben a szemen.) Vak tyúk/kék liba/őrnagy is találhat szemet. És máris benne vagyunk a viani sűrűben.
A kék liba az életmű állatorvosi lova (az őrnagy kedvenc állata nyomán inkább tyúkja) is lehetne: minden elképzelhető viani betegség belesűrült. Így a kötetből való alaposabb csemegézés helyett ezt a libát vesézzük ki. Természetesen az elbeszélésben lúdról, ha már kövér, szó sem esik. Hiába teszi magáévá az egyszeri magyar olvasó akárhányszor a novellát, őrnagyi lövése se lesz, hogy került a kék liba a műbe. Szerencsére Takács M. József az utószóban feloldja e dilemmát, A kék liba (L’oie bleue) cím Johnny Hodges dzsesszzenész előtti tisztelgés egyik szerzeményéért (Blue Goos, de így túl egyszerű lenne), másrészt a fehér liba (oie blanche) a szerelem terén tapasztalatlan, zöldfülű ember francia megfelelője,
Szíve olyan hangosan dörömbölt a mellkasában, hogy megkérdezte: „Ki az?”
a „kopasz” katonát (az egyik főszereplő, Olivier) viszont a gall szleng „kék”-nek (bleu) nevezi. Pontos a sorozatszerkesztő rezignált megállapítása: „Viannál soha semmi nem az, aminek látszik…” Kitűnő, mint oly sok írásában, a felütés, és már el is kezdődik a hömpölygés:
Az ígéretes testben folytatódó előreszegezett hüvelykujj … a délutántól tizennyolc kilométerre, azaz kilenc perccel azelőtt, hogy az óra elütötte volna a tizenkettőt…
De nemcsak az óra ütött. A roadmovie-ba kívánkozó történet soros balul elsülő eseménye: a balesetet az autószerelő cég „arca”, egy műkecske okozza. Hőseink, A hősszerelmes Olivier, a hosszú lábú, ígéretes mosolyú és nagy hajzuhatagú Jacqueline az első üléseken, és a rossz szellemként a szerző történeteiben fel-felbukkanó őrnagy egy kutya és két bőrönd társaságában a hátsón. Jól kitapinthatóak, akárha Jacqueline-nal álmodna Olivier, a viani sablonok: az őrnagyon kívül a szereplők/helyszínek felfedett vagy csak (alig) kihámozható ál-/beszélő nevet viselnek (például: Mentesítő-Járatra-Váró-Albigensek szállodája), időnként megfricskázza a kor híres embereit, polgárt, melóst, hivatalnokot stb. pukkaszt, és szórványosan hozza a kötelezőt: a szokásos őrnagyi idiotizmus
Kivette üvegszemét a rejtekhelyéül szolgáló szemüregből, ráköpött és megtisztogatta a zsebkendője sarkával, majd odanyújtotta a kutyának, ám az elutasította a csereajánlatot…
…és a gegek, bonmot-k sem maradnak el:
…fénytelen szemmel bámult a távolodó párocska után – a másik szeme még mindig üvegből volt.
Az őrnagy – miközben Olivier hosszasan, macskaként kerülgeti a forró kását, pedig liba lenne –, mondani sem kell, éjt nappallá téve Chuck Norris-i erényeket (például egyedül is tud kórusban énekelni) és műszemet csillogtat. Irrealitásból realitásba csöppennek és fordítva, ám még mielőtt a bősz autós futam és a csigalassúságú szerelmi ostrom és ezzel a történet nyúlóssá válna, a szerző a rá jellemző sűrítéssel és a tragikus-komikus életelemek egyazon módú láttatásával vágja el a cselekmény szálát. A poén nem, illetve másképp sült el, mint ahogy azt a l’oie bleue szerette volna. Mire Olivier az ajtó mögül előbújva rászánta volna magát érzései megvallására, Jacqueline lépett ki a szobából, „feszes mellén begombolatlanul feszülő fehér selyempizsamájában (…) Az őrnagy ajtaját többé nem lehetett becsukni, mert a zsanérok berozsdásodtak a könnyek sós áradatától.”
Ezekért a szokatlan képzet- és a lehetetlen, ezért bármikor előforduló emberi társításokért szeretjük. Nem végig ugyanezen a színvonalon, de ez az írói látásmód, stílus, technika jellemzi az egész kötetet, felhőtlen és borongós szórakozást nyújtva. Kedvcsinálóként egy kis szemezgetés a többi novellából:
Déli hadjárat, kezdőmondat:
A sokévi átlagot messze meghaladó módon eladósodott őrnagy…
A Kihalt útban valamiért folyton a nőket piszkálja, nem száll le róluk:
A fiatalembert Fidelnek és az apját Jusztusznak hívták. Az anyjának is volt neve.
Noémi, akinek apja felügyelő, anyja pedig jó karban volt (…) valóban szép volt, még az után is, hogy a teherautó a járdára repítette.
A műtét természetesen sikerült, de Noémi meghalt… [Természetesen az őrnagy miatt – a szerk.]
A sajátos Vian-logika: A fiókjából elővett egy pár divatos, különlegesen csíkozott zoknit: egy kék csík, nincs csík, egy kék csík, nincs csík és így tovább.
Parttalan, néha öncélú játék: A tábornok sietősen lépkedett (…) hogy befalja betűtésztás levesét. Mint minden este, most is harmadannyi idő alatt rakja majd ki a nevét a tányér szélére, mint a fogoly (…) A rabnak esélye sem volt: Joseph Ulrich Saxakrammerigothensburgnak hívták, míg a tábornokot Polnak.
Viant lehet szeretni, gyűlölni, röhögni, bosszankodni rajta, nagyon színes képekkel, elképesztő módon: vianosan ír. Bele kell gebedni, és ez főként kövéreknek ajánlható.
Boris Vian:
A kék liba. Novellák 2.
Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest, 2009
Kötött, 284 oldal
ISBN 9789632661070
Fül
A Boris Vian-életműsorozat e hatodik – a szerző halálának 50. évfordulója alkalmából összeállított – kötetében olvasható novellák többsége most először jelenik meg magyar nyelven. Az előző novellagyűjtemény, a Blues egy fekete macskáért kedvező fogadtatása után talán nem is kell ennél többet mondanunk ahhoz, hogy az olvasónak kedvet csináljunk ezen újabb válogatáshoz. Remélhetőleg nem szükséges bizonygatni, hogy azoknak, akik megvásárolják e kötetet, nem kell azzal fáradniuk, hogy helyet szorítsanak neki a könyvespolcukon, hiszen úgyis folyton kölcsönkérik majd tőlük – és az istennek sem akarják visszaadni!
