Berlioz újra: Grande Messe des Morts (Requiem)

Fantasztikus szimfónia

a papiruszportal.hu archívumából [2010]

Szerző: Lehotka Ildikó

Vannak olyan művek, melyeket ritkán hall, hallgat az ember, annak ellenére, hogy gyönyörűek. Berlioz Requiemje is ezek közé tartozik, a nagyszabású egyházi mű ritkán csendül fel koncerteken, hiszen a halotti mise műfaja nem a hétköznapokra való. Míg Mozart vagy Verdi azonos című műve rengeteg lemezkiadást ért meg, nem mellesleg viszonylag gyakran szerepel koncertműsorokon, egy-egy részletük filmzene-szerepet is kapott, addig a Berlioz-felvételek száma kevés. A Fantasztikus szimfónia viszont igen hálás mű, mind a közönség, mind az előadók számára, így a dupla cédé érdekesnek ígérkezett.

Berlioz életműve nincs még olyan erősen a köztudatban, ahogy véleményem szerint megilletné. Nagyszabású műveit, a Roméo et Juliette-et a Faust elkárhozását, operáit, oratóriumát hallgatva egy egészen új zeneszerzői, hangzásbeli szemléletet kaphatunk.
Berlioz Grande Messe des morts-ja (Op. 5.) akkori mértékkel mérve tényleg hatalmas volt: összesen 80 szoprán és alt, 60 tenor és 70 basszus tette ki az énekkart, a 108 vonós, 20 fafúvós, rengeteg ütős, négy rézfúvósegyüttes és sorolhatnánk, még hányan szerepeltek azon az előadáson, ahol felhangzott a mű. Berlioz persze ismert fellengzős nagyzási mániájáról. A mű nemcsak ebben tér el a hagyományoktól, a kifejezésmód, a tartalmi koncepció, a félelem a fő mondanivaló. A Requiemet felkérésre írta, gyorsan el is készült a mű, a próbák elkezdődtek, a bemutató egy héttel 34. születésnapja előtt volt, az Invalidusok templomában.
A mű egyszerre lírikus (Quid sum miser) és epikus, a drámai hatások sem hiányzanak, a végítélet fúvós harsogása, az iszonyatos dobütések a meglévő csúcspontokat még erőteljesebbé teszik. Az Offertórium monoton, kéthangnyi, a legváratlanabbul előbukkanó unisono kórusdallama egészen a XX. századig vezet előre.
A mű hangszerelése fantasztikus, különösen a fuvolák felrakása-kezelése adja a légies hatást. Gyönyörű a Sanctus hihetetlenül finom, orgonaszerű hangzása, Berliozt nem véletlenül tartják az egyik legjobb hangszerelőnek. Bár némi operai hatást is érezhetünk, mégis a vallási érzület a fontosabb. A kóruskezelés is nagyszerű, a hat szólamra osztott kórusszólamok ellentéteként unisono részek is hallhatóak. A hatalmas zenekar és énekkar mellett egyetlen szólista szerepel, a tenor, a felvételen Robert Teart halljuk. Hangja inkább sötét, a Sanctus tételbe éppen ezért illik. A magasságok helyenként érezhetően nehezen szólnak, a vibrato viszont még dúsabbá teszi a szép hangot. A felvételen a London Philharmonic Choir énekel (karigazgató: John Alldis) kifejezően, külön figyelmet kell szentelni a férfikarnak, csodálatos pianókkal gazdagítják az előadást. A kórus dinamikai megoldásai igen szépek, kifejezőek. A zenekari feladatot a London Philharmonic Orchestra vállalta, André Previn vezetésével. Az apró pontatlanságok ellenére a mű viszi magát előre, sok finom dolog rejtve maradt, a felvétel így is jó, de nem luxuskategória.
Berlioz nagy szerelme az angol színésznő, Harriet Smithson volt, míg a Requiem megírásakor már a felesége volt, a Fantasztikus szimfónia keletkezése idején Berlioz még csak olthatatlan vonzalmat érzett a hölgy iránt. Az 1830-ban bemutatott szimfónia újdonságával, nagy apparátusával, formabontásával, a vonós hangszerek új hangzásával (col legno), a fixa idea használatával, a programszimfónia életre keltésével hatott. Az Epizódok egy művész életéből alcímű, öttételes mű igen nagy hatást gyakorol a mai közönségre, ma is bámulattal hallgatja az ember a majd kétszáz éves művet.

A felvételen A London Symphony Orchestra meséli el nekünk az ópiumtól kábult, álmokat látó művészt. Az előadás a sok zötyögés ellenére nagyon lelkes. Míg a Requiem kissé kibontatlanul maradt, ebben a felvételben van lendület, a hangszerszólók gyönyörűek (az angolkürt pasztorális hangja a második tétel elején, a fagott és a klarinét a Menetelés a vérpadra és a Boszorkányszombat tételben), a zene lélegzik. Nagyszerűen kidomborodnak a hangszerkezelési, hangszíneket váltogató, például a Bál kéthárfás csodája, zeneszerzői elképzelések (bár a lényeg néha elsikkad, amiért kárpótol a lendület. Bár a negyedik tétel hajszállal lassabb, nem vontatott, Previn ad időt a hangok masszív megfogásának. A zárótétel képszerű, a dies irae sequentia izgalmas feldolgozása külön figyelmet érdemel, a rezesek nagyszerűek, valamiféle reneszánsz fúvóshangzást érzek ki.

André Previn érezhetően otthonosabb ebben a nagyságrendekkel, ópiumos víziókkal fűszerezett műben, tartottam tőle, hogy egy, az átlagosnál nem jobb előadást hallok a Requiem meghallgatása után, de nagyot tévedtem. Jó a többedszer újra kiadott lemez, a Requiemet mindenképp érdemes meghallgatni, csudaszép mű, a Fantasztikus szimfónia felvétele pedig remek.

Berlioz: Grande Messe des morts, Symphonie fantastique

London Philharmonic Choir, London Symphony Orchestra, André Previn

EMI Classics 2009, 2 CD