a papiruszportal.hu archívumából [2011]
Szerző: szabói
A több száz éves Faust-téma mind a költők-írók, mind a zenészek képzeletét megmozgatta, Lisztre is nagy hatással volt. Liszt operát szándékozott írni a témából a negyvenes években, a szövegkönyvet elképzelése szerint Dumas, később de Nerval írta volna. Liszt Faust-témakört érintő néhány műve – az Éjszakai menet, a Mephisto-keringő, melynek eredeti címe Tánc a falusi kocsmában, a Két epizód, a Mephisto-darabok – Lenau nyomán készült, igaz, Liszt néhány Goethe-verset is megzenésített.
Liszt egyetlen operát sem írt a Don Sanche-on kívül (a gyermekkori operát Magyarországon is láthatta a közelmúltban kétszer is a közönség), a vokális zene a zongorista-komponista életében is nagy szerepet játszott, legnagyobb műveiben is szerepeltet énekhangot.
Bár Liszt nem Goethe Faustjának megfogalmazását tartotta a maga számára megfelelőnek, a háromtételes Faust szimfónia alcíme mégis „három jellemkép Goethe nyomán”. Liszt Faustja a zene alapján jóval hősiesebb, helyenként karikírozóbb (a bővítettakkord-felbontás hangszerelése a tétel vége felé) lázadóbb, mint az egyszerű, megtévedt ember mivolta. A szimfónia rejtett tartalma azonban a zeneszerzőt állítja a hallgató elé, ahogy a h-moll szonáta, és más művei, különösen a szimfonikus zenekarra írtak.
A mű első változata igen rövid idő alatt, 1854-ben íródott, de Liszt még sokáig csiszolta a szimfóniát. Jóval nagyobb lett a zenekari apparátus, csillogóbbá vált, nem kis mértékben Wittgenstein hercegnének köszönhetően. A bemutató 1857. szeptember 5-én volt Weimarban, a férfikari, tenorszólós változat szólt akkor.
Liszt Faust-szimfóniájának tételei dramatikus egységet alkotnak, a szerzőhöz mindig is közel állt a ciklikusságra való törekvés (a zongoraművek közt számosat találunk), mely sajnos a nagyformákban csak törekvés maradt, így nem lett kerek egész a tervezett A négy elem, de az egyházi vokális művek sem váltak ciklussá (Szent Erzsébet legendája, befejezetlen Szent Szaniszló oratórium, a csak tervezett István királyról szóló darab). Szintén jelen van, sőt a legszebb példa a liszti életműben a tematikus építkezés, a vissza- előreutalás. Az első tétel expozíciójában négy témát, motívumot fedezünk fel, ezek rendkívül jól alakíthatóak, ahogy más művében is, néhány hang és különféle hangszerelése, transzformálása egy egész gesztusrendszert képes kifejezni. Margit portréjánál a végtelenül gyengéd megformálás szól, csodálatosan légies hangszereléssel, Mephisto alakjának megteremtésénél a gúnyos kacaj (staccato játszó fafúvós, rezes hangszerek), az ördögi vágta a főbb eszköz. Érdemes belemerülni a különféle témák más-más tételen belüli felbukkanásába, fantasztikus zeneszerzői fogásokat fedezünk fel. Többek között ez az, mely a bartóki, a XX. századi útra vezet, és a félhangonként alászálló (nem is tudom, Lisztnél találunk-e nyomatékos helyen lefelé haladó motívumismétlést) bővített akkordos indítás. A bővített akkord a tételek hangnemében is felfedezhető: Fausté c(-moll), Margité a fényes E(-dúr), Mephistóé az Asz(-dúr), a Chorus Mysticus C(-dúr), és akkor nem is beszélünk a poláris hangnemekről.
Az előadás rendkívül jól mutatja be Liszt hangszerelési ötleteit, sőt a felépítést is. Hihetetlenül szuggesztívek a tempóváltások, a kifejezőerő talán ettől olyan hiteles, például az első tétel kromatikus jellegű (fő)témája. Liszt nagyszerűen alakítja a téma hangszerelését, hangulati megjelenését, talán csak a zárótételbeli transzformálás múlja felül. A monumentális, jól alakítható zárótéma hol indulóként, hol fanfárként jelenik meg, himnikus (ahogy Csajkovszkijnál is gyakran) a szólótrombitán, az átvezető részek hangszerszólói, kisebb zenekari csoportra írt szólamai plasztikusan szólnak. Érdemes megfigyelni Bernstein azon törekvését, hogy minél leíróbban ábrázolja a liszti gondolatokat. A III. tétel végé szólal meg a Goethe Faustjának záró gondolatsora (Liszt a Chorus mysticus elnevezéssel jelöli), a diadalmasan záródó, orgonaszóval dúsított szakasz kezdetén (létezik egy korábbi változat, mely pp ér véget) Margit témája jelenik meg. Liszt nagyszabású, himnikusságot sem nélkülöző megoldása itt is nagyszerű, a hallgató szinte megtisztul, Mephisto ördögi vonásai a semmibe tűnnek.
A tenorszólót Charles Blessler énekli, kifejezően, vibratója kevésbé egyenletes. A The Choral Art Society (karigazgató: William Jones) szépen énekel, mind a férfikar, mind a tenor szólista jól illeszkedik a zenei folyamatba, még ha nem is a legtökéletesebben. Az élő felvételen a New York-i Filharmonikusok játszanak, Leonard Bernstein irányításával. Bár sokan túl színpadiasnak tartják Bernsteint, felvételeit hallgatva ez nem derül ki, annál inkább az a szenzitív megvalósítás, mely szinte minden általa vezényelt műből árad, ez a romantikus műveknél természetesen jóval erőteljesebb. Bernstein szinte azonosul a tételcímeket is adó szereplőkkel, de magával Liszttel is. Harsányság, életöröm, negatív tulajdonságok mind-mind szerepelnek, esendő embereket (talán Margit is az) varázsol elénk Bernstein. A zenekar tolmácsolása hihetetlen jó, még azt sem bánjuk, ha egy-egy hamisabb rézfúvós, vonós rész is becsúszik, hiszen nem erre figyelünk, hanem arra a kompakt folyamatra, mely a tolmácsolás legfőbb erénye.
A cédé éppen olyan, mint az 1964-es bakelitlemez (rajta a Side 1 felirattal). Hogy miért adták ki újra, egyértelmű: a Liszt-évet ünneplendő egy minden tekintetben kiváló lemezről van szó, ami a lemezgyűjteményünk részét kell képezze.
