a Budapesti Mahler Ünnepen
a papiruszportal.hu archívumából [2008]
Szerző: Lehotka Ildikó
A Budapesti Mahler Ünnep második koncertjén két mű hangzott el a Fesztiválzenekar, Christianne Stotijn és Robert Dean Smith közreműködésével, a karmester Fischer Iván volt. Mahler Dal a Földről ciklusa előtt Arnold Schönberg Megdicsőült éj című műve csendült fel a tompított fényben. Különös volt a műsor-összeállítás, két rendkívül szuggesztív tartalmú darab szólalt meg. Hogy az eredetileg szextettre írt Verklärte Nacht csupán a zenével elmondott története, vagy a szavakkal is hangsúlyozott Dal a Földről váltott-e ki nagyobb hatást a közönségre, nem tudom.
Azonban a két, belső vívódásokat felszínre hozó és feloldozást váró mű óhatatlanul kiolthatja a hatást, a két mű közötti szünet ellenére. Hogy ez nem történt meg, a zenekarnak, az alt és tenor szólónak, és főleg Fischer Ivánnak köszönhető. A két művet expresszív zenei anyagaik miatt bátorság megszólaltatni, azonban a zenetörténeti folyamban egymás mellé állítva különös jelentőséget kapott. Schönberg talán legismertebb, mindenesetre legtöbbet hallható műve mint kiindulópont jelenik meg a zeneszerzői oeuvre-ban, ezzel a stílussal szakított radikálisan, szinte megtagadta ezt a fajta zenét, új, egy kényes egyensúlyra való törekvést hozott, a klasszikus értelemben vett zenei szépség – sokak szerinti – rovására. A Megdicsőült éj 1903-as bemutatója nem igazán lett sikeres, az 1917-es kamara-zenekari első változatot 1943-ban kissé módosította.
A monumentális vonós zenekar igazán nagyszerűt nyújtott. A hosszú, lélegzetvételt sem engedő mű minden pillanata feszült volt, magvas, de alig hallható pianók, és a véglet, a hatalmas, de sosem forszírozott forték összes fokozatát bejártuk (a szerelmespárral együtt, a hölgy egy másik férfitól várandós, de az igazi szerelem most talált rá). A szinte tébolyig feszülő/feszítő zene nem rövid, könnyű kiesni a történet menetéből. A Fesztiválzenekar nem takarékoskodott a megjelenítőerővel, Richard Dehmel azonos című versének minden rezdülése – némi szinesztéziával – a szemünk előtt játszódott, ha van legszebb pillanat, akkor az a tündöklés, fény, ragyogás ábrázolása volt.
Mahler Dal a Földről című műve csupán nyolc évvel később keletkezett a Megdicsőült éjnél. A szöveg itt nyilvánvaló, de egészen más zeneszerzői elvek érvényesülnek. A nagyzenekar hangzása pillanatonként változik, különféle hangszercsoportok, szólók mozaikja hangzik fel tüneményes gyorsasággal. A két szólista szerepe is inkább a zenekari szövethez tartozik, nem a hagyományos értelemben vett szólókat hallunk. A hattételes szimfónia kínai szövegekre épül, Hans Bethge Kínai versek című kötetéből valók a többszörös fordításon és alakításon átesett költemények. Az alt szólamot bariton is énekelheti, néhány sor inkább a baritonnak kedvez. A dalciklust váltakozva adja elő tételenként a két szólista, a tenor tételei jóval vidámabbak, felszabadultabbak, lendületesebbek, életigenlőbbek. Az altnak jut a nyugodtság, sztoikus szemlélődés, a lelki gazdagság erőteljesebb kitárása. A záró tétel hossza körülbelül annyi, mint az addig elhangzott zene, két verset is felsorakoztat. Az utolsó szakasz rezignáltsága, mélysége, parttalan hömpölygése valahol a schönbergi mű párja lehet, de nem az életigenlést hangsúlyozza, mint ott, hanem szinte gyászzene.
Robert Dean Smith énekelte a tenor szólót, már kétszer hallhatta a Fesztiválzenekar közönsége a művészt. Magam a tavalyi Budapesti Tavaszi Fesztiválon hallottam őt Richard Strauss Ariadnéjában. Gyönyörű hangszíne most is lenyűgöző volt, de ezúttal a forték néha túlzottan szóltak, erőlködve. A zenei megvalósítás terén az alt énekesnő, Christianne Stotijn fantasztikusan nyújtott, a fuvolistatanulmányok nem vesztek kárba. Egy zeneileg rendkívül intelligens, szenzitív művészt – aki ráadásul igen vonzó – ismerhettünk meg, a mahleri zenei paletta minden színét, rezdülését hozta. A két énekes hangja sajnos kevésnek bizonyult helyenként a mamut zenekari hangzás miatt.
A Fesztiválzenekar nagyszerűen játszott, talán egy kicsit fáradtan, több hiba is becsúszott, de a hangzás kiegyenlített volt, a közös, embert próbáló munka eredménye meggyőzte a közönséget, szakmabelit egyaránt. Fischer Iván nagyon szeretheti ezt a korszakot, minden eddigi felvétel vagy koncert erről tanúskodik.
Művészetek Palotája, Fesztivál Színház, 2008. szeptember 11.
