Schumann zongoraversenye és Mendelssohn Lobgesangja

a papiruszportal.hu archívumából [2005]

Szerző: Szabó Ildikó

A húszéves Nemzeti Énekkar jubileumi bérletének első hangversenyét adta a Művészetek Palotájában november 15-én. A koncert első felében Ránki Dezső játszotta Schumann a-moll zongoraversenyét, majd Mendelssohn 2. szimfóniája (Lobgesang) hangzott el az énekkar, Korondi Anna, Halmai Katalin, Mukk József és a MÁV Szimfonikus Zenekar előadásában Lukács Ervin vezényletével.

Schumann életművében jelentős helyet foglal el a zongoraművek komponálása, hiszen ő is zongoraművésznek készült Wieck professzor irányításával, mellette pedig jogot tanult. Paganini virtuóz hegedűkoncertje hatására abbahagyta jogi tanulmányait, hogy csak a zongorázásnak élhessen. Egy saját maga okozta sajnálatos baleset miatt azonban ujjai nem voltak képesek a terhelést elviselni.
Zeneszerzői pályafutásának első periódusában túlnyomórészt zongoraműveket írt. Harmincévesen feleségül vette Clara Wiecket, a híres zongoraművésznőt. Schumann lapalapítóként és zenekritikusként is tevékenykedett.
A gyakran előadott a-moll zongoraverseny három versenyműkísérlet után született, először csak egy tételben, melynek műfaja fantázia, ezt később két tétellel bővítette 1854-ben zongorakoncertté.
A szólista Ránki Dezső volt, aki az utóbbi időben több koncertet vállal, nagy örömünkre. Játékát, ahogy mindig, a zene abszolút értése és közvetítése tette hitelessé. Ránki dallamformálása olyan magától értetődő volt, hogy a Schumann zenéjét nem kedvelők is fejet hajtottak a mű előtt. Érzékeny dinamikai megoldások jellemezték az előadást, nem a forte került túlsúlyba, minden motívum, frázis, nagyobb dallamív magától értetődött. A legmegnyerőbb, az egész mű alatt megfigyelhető momentum az volt, ahogy a zongoraművész figyelt a zenekarra, párbeszédbe elegyedett vele. Ez csak a legnagyobbak kiváltsága. Különösen akkor, amikor egy átlagos zenekart és egy világhírű szólistát hallgatunk.
A szünet után Mendelssohn ritkán játszott műve, a Lobgesang (Dicsőítő ének) következett. A négytételes mű sok előadót kíván, az ősbemutatón (Lipcse, 1840. június 25., Tamás-templom) körülbelül ötszázan működtek közre.
Az első három tétel – hasonlóan Beethoven 9. szimfóniájához – előkészíti az utolsót, a szimfóniarend szabályai szerinti gyors tétel nem is szerepel a műben. A zenekar az első két tételben egyenletes színvonalon teljesített, szép perceket szereztek. A harmadik tétel kicsit lassúnak tűnt, zeneileg nem volt kitöltve, nagyon hiányzott egy, a másodiknál gyorsabb rész. A darab és különösen a tétel hallgatása közben sokan kimentek a teremből, nem tudom, hogy ez a hosszú műnek vagy az elégedetlenségnek szólt. Hiába, a közönség egy része ma még csak kötelességből jár koncertre. Ritkán hallott és hosszú, fortementes műveket hallgatni pedig bizonyos zenei ismeretet kíván.
Korondi Anna, Halmai Katalin és Mukk József szívből tolmácsolta a művet. Mindhárman nagy hangsúlyt fektettek a zenei gondolatok előadására, plasztikusan formálták a nagy lélegzetű íveket. A szoprán és alt szóló homogén hangzása nagyon szép, hangerejük is kiegyenlített volt. Mukk József hangja egyre szebb, teltebb, ebben a műben kifejezetten jólesett hallgatni – egyetlen férfi szólistaként – értő előadását. A szóvégi mássalhangzók forszírozott ejtése – különösen egy lassú, himnikus műnél – azonban soknak tűnt.
A Nemzeti Énekkar szereplése ünnep. Most, hogy lassan sikerül kiirtani az éneket mint tantárgyat az iskolákból, helyette rockzenét akarnak taníttatni, nem tudom, hogy húsz év múlva lesznek-e egyáltalán énekkarok Kodály országában. Most ez az énekkar talán a legjobb az országban, a koncerteken, ahol hallottam őket, mindig a legjobbat nyújtották, ahogy most is. Kíváncsian várjuk az énekkar további koncertjeit.
A MÁV Szimfonikus Zenekar játéka a Mendelssohn-műben jobban tetszett, bár a versenyművekben nehezebb a közreműködés. Míg a zongoraversenyben több a lehetőség a hangerő csillogtatására, a Lobgesangban a hangszínekkel árnyaltan kitöltött, végigvezetett zenei gondolatoknak jutott szerep. Ez nem mindig valósult meg, a szép együtthangzás azonban igen.
Lukács Ervin világos, pontos ütésekkel dirigálta az estét. Bár nem használt nagy mozdulatokat, csak az indokolt helyeken, nem törekedett teátrális jelenetekre, a zenekar tudta, mit kívánnak tőle. Karmesteri és tanári tapasztalata ezen a koncerten is bebizonyosodott.

I. Maestoso con moto – Allegro
II. Allegretto un poco agitato
III. Adagio religioso
IV. Finale: