a papiruszportal.hu archívumából [2007]
Szerző: Lehotka Ildikó
Schumann a romantika egyik legizgalmasabb személyisége, nemcsak zenéje, hanem írásai miatt is (apja könyvkereskedő volt). Ezekben kortársait méltatja vagy éppen bírálja. Képzeletbeli társasága, a Davidsbund harcol többek között a nyárspolgárság, a rutin ellen. Írásai legalább olyan jelentősek, mint művei. Jogi tanulmányit feladja a zeneiek miatt, a kor neves zongorapedagógusához megy tanulni, ahol nemcsak zongoraleckéket vesz, hanem meghódítja a fiatal Clara Wiecket, tanára szép reményű zongoristakarrier előtt álló lányát. Regényes szerelmi történet az övék, az atyai szívet azonban nem hatja meg Schumann doktori címe sem, hiszen zongoristaként – sajátos ujjhosszabbító és -tágító kísérletei miatt egyik ujja megbénul – már nem, zeneszerzőként még nem ismerik.
Munkásságának fő területét a zongoraművek és dalok jelentik, zenekari művei kevéssé sikeresek, bár szimfóniái gyakran szerepelnek a hangversenyek műsorán. Szimfóniái sorrendje nem tükrözi az opusszámok nagyságát, hiszen a IV. az I. keletkezése után íródott, igaz, áthangszerelt formája csak 1853-ban jelent meg.
Az I. Tavaszi szimfónia (B-dúr, op. 38.) Schumann legboldogabb korszakának termése, melléknevét Adolf Böttinger a tavasz eljövetelét dicsőítő verse nyomán kapta. A szimfónia valóban sokszor a gondtalanság érzetét kelti, ám a nehézkes hangszerelés, különösen a röppenő gondolatoknál, az indokolatlan harsogás itt is jelentkezik, mint szimfonikus műveiben. Riccardo Muti a Philharmonia Orchestra élén szerencsésen hidalja át ezeket a problémákat. Apró észrevételek: az első tétel lassú bevezetőjének 24–34. ütemében a hegedűk és brácsák triolái nem nyílnak egymásból, kis szünetet érzékelünk. Az Animato feliratú coda a 438. ütemtől szinte érzékien lágy, a vonósok hangzása szinte felejthetetlen. A második tétel vonós kezdése hasonlóan szép, a dallamív kibontása, kikerekítése fantasztikus. A lassú tételek Schumann szimfonikus műveiben magasan a legjobbak közt vannak dallamformálás és hangszerelés tekintetében egyaránt. A megrendítő vallomás tolmácsolása során a jelentéktelennek tűnő díszítések is aprólékosan kidolgozottak. Gyönyörű a belső szólam vezetése a 20. ütemtől, a cselló játszotta dallam a legszebb a főtéma bemutatásai közül, bár az oboáé sem mindennapi, simogat, a bőgők esztamja csak a személyes hangot erősíti. A brácsák és csellók harminckettedei pontosak, éppen annyira markánsak, mint amennyire Schumann gondolhatta. A harmadik, kéttriós tétel sajnos nehézkes maradt, a coda a generálpauza után nagyszerű.
Az utolsó tétel különösen koncentráltan mutatja be Schumann hangszerelési ügyetlenségeit: a 31. és az azonos zenei anyagú ütemek magas hegedűnyolcadai játszhatatlanok (a felvételen is). A vonósszólam villódzó hangsúlyai mintha villámlást idéznének. A tétel témái nagyon nem illenek össze, a korálszerű dallam hangszerelése a 256. ütemben egyenesen karikírozottnak hat, különösen annak ismeretében, hogy a már szerepelt dallam sokkal jobb-szebb köntösökben hangzott fel. Az oboa és a klarinét is erőltetett, szinte izzadságszagú, hatalmas ugrást tartalmazó dallamot kapott a 278. ütemtől, képtelenség rendesen eljátszani. A zenekar azonban jól vette az akadályt.
A norvég és egyben dán királynak, I. Oszkárnak dedikált II. (C-dúr, op. 61.) szimfónia 6/4-es bevezetője méltóságteljesen hömpölyög, Muti kevés dinamikát alkalmaz, így a későbbiekben jobban ki tudja bontakoztatni az íveket. A tételeken végigvonuló fanfár éppen csak jelzésértékű. Kiváló a főtéma karaktere, a hegedűk pregnáns, kettesével ismételt tizenhatodai vágtáznak, zakatolnak, drámaiságukat a dinamikának, dinamizmusnak köszönhetjük. Ez a megoldás plasztikussá teszi a hangszerelés, hangszínek szépségét. A könnyed vonósjáték sem hiányzik, a leggiero megoldások ellensúlyozzák a súlyosabb részek drámaiságát. A vonósok előtérbe helyezése mindenképp jót tesz a szimfóniának. A karakterváltások közül különösen a 309. ütemtől kezdődő része magaslik ki, a zenei anyag is tömörebb lesz. A 33. ütemtől lehetne erőteljesebb a sok sforzato, talán a kinyilatkoztatásszerű fanfár újabb figyelemfelkeltő hatása miatt választotta ezt a megoldást Muti.
A második tétel honpolgáraink középkorú és annál idősebb tagjainak ismerős, egy ország ült a tévék előtt, hogy a legújabb politikai eseményeket figyelhesse. Hogy emiatt a zene pozitív vagy negatív megítélést kapott, mindenki döntse el maga, de a mester művei közül talán a legismertebb részletet üdvözölhetjük. Schumann invenciózusan építi fel a kéttriós Scherzót. Azonban itt is találkozunk nem túl szerencsés megoldással, a 15–19. ütem és az azonos anyagú ütemek késleltetett hegedűállásai azt az érzetet keltik, hogy nem léptek be időben. Az első trió felelgetései is erőltetettek, Csajkovszkij egészen másképp ismételtette motívumait. A 108. és a 143. ütemtől a karmester nem engedi szétfolyni a triolákat. A dinamikus első visszatérés talán jobb, mint az először felhangzó scherzotéma, eljutunk valahonnan valahová. A második trió kiegyensúlyozott, szép a hangzásvilága, jó a hangszerelése. Nem sikkad el a minden tételben jelentkező fanfár.
A harmadik tétel melankóliája, csendes vallomása a hegedűk által éterien, melegen bemutatott témája után az oboán hangzik fel, a hangszer lágyan énekel. Schumann legmegrázóbb dallama a tételben található, a zeneirodalomban csak ritkán találunk ilyen torokszorító pillanatokat (a 48. ütem a csúcspontja). De azonnal elrontja a fugatoszerű építkezéssel, a harmóniák esetlensége, mi több, ügyetlensége zavaró, Schönberg zenéjét sugallja, oda illeszkedne. Csodálatos az oboa, klarinét és fagott dallamának lezárása a 100. ütem első hangján, a hegedűtrillák egységesek.
Az utolsó tétel zenei anyaga még átlagosnak sem mondható, Muti nem is nagyon tudott mit kezdeni vele. A hegedűskálák pontatlanok, a dinamika kissé erőszakos, de a belső szólamok szépen mozognak (olyankor is, mikor nem kellene). Sajnos a schumanni hurráoptimizmus képtelen volt találkozni Muti elképzelésével és fordítva. Enyhít a dolgon, hogy a lezárás viszont kiemelkedően szól.
A III., Esz-dúr szimfónia (op. 97.) a „Rajnai” melléknevet kapta, a szerző szeretete jelképéül. Wagner A Rajna kincse operája szintén Esz-dúrban kezdődik,Schumann pedig a Rajnába ugrott, mikor a depresszió tökéletesen eluralkodott szervezetén. Az első, Lebhaft tétel már a kezdés utáni néhány ütem hallgatása során zavarba hozza a hallgatót indokolatlan ritmikájával, bár lehet, hogy Schumann a Rajna szeszélyességét akarta így ábrázolni. A kürt nagyon határozott a tétel, sőt a szimfónia előadása során. Az oboa játéka a melléktémában érzékeny, gyönyörűen lélegzik, ez nem mondható el a rövid motívumok ismételgetése között, így levegőtlenné, összeállottá vált. A Scherzo tétel témája majdhogynem a menüett kategóriájába sorolható. Tempója, egyszerű zenei anyaga ezt alátámasztja, hossza viszont – bár több témát is használ a szerző – a lelkes, humoros scherzókra utal. Tudjuk, hogy Schumann előtt szimfóniái írásakor a beethoveni példa lebegett, a tétel mégsem viseli magán a szeszélyes, humoros scherzók hangulatát. A téma bemutatása és ismétlése utáni, a hegedűszólamban található új zenei anyagra való rávezető lassítás míves. Az imitációk tizenhatodai hangulatosak, a hangok hosszúsága, karaktere igazán nagyszerű, Mendelssohnt idézi, tündérzenéjével. A hosszú tétel kürtállása a 45. ütem környékén fátyolos, Schumann a hangszer határait nem vette figyelembe a hangszerelés során. A tétel vége felé a brácsák szólamát kell kiemelni (100. ütem), valamint a kürtöket, a tétel a zárás pillanata felé fokozatos erősítéssel halad.
A harmadik, ABA formájú tétel gyengéd közjáték, nem is igen várható semmi különleges zenei anyag. És semmi különleges előadási megoldás a mindössze 54 ütem során. Kétségkívül a következő, drámai hatású tételt készíti elő, mely hangszerelésben sok ötletet tartalmaz: az elején a sötét, szinte félelmetes hangzás vetíti előre a későbbi zenei anyagot (bár a harsona számára nem szerencsés a túl magas hangok használata, de a zenekari művész megoldotta a feladatot. A kürtökre ugyanez érvényes, ők viszik előre az egyébként leragadásra hajló, de szervesen vonuló dallamot. A nagy szinkópák mindig pontosak, a lassú, 3/2-es tempóban sem válnak üressé vagy kitöltetlenné, gyorsabbá vagy könnyeddé. A 4/2-es coda lezárása nehézkes, a 67 ütemes tételből 10 ütem, ez túl hosszú.
Az utolsó tétel helyenként szinte népies könnyedségének, a dinamikai felépítettségnek köszönhetően hangzik jól. A jól megválasztott tempót a hangsúlyok teszik még dinamikusabbá. A trombita szignáljai színesítik a zenét, azonban a markáns kürthangzás túl nagy jelentőséget akar jelezni, sajnos a figyelemre méltó befejezést kivéve teljesen indokolatlan, helyenként zavaró. Az első három Schumann-szimfóniát a Philharmonia Orchestra játszotta.
A IV., d-moll szimfónia (op. 120.) lassú bevezetője nem lélegzik (11–18 ü.), illetve túl levegős, a jelzett staccatók könnyedek (19–22. ü.). A Lebhaft rész záró témája lehetne könnyedebb, az első hegedűk számára írt szólam ugrásai nem szerencsések, a hangszín kiegyensúlyozatlanná válik, a dallamív megtörik. A Desz-dúr rész előtt lassításért kiált az addig túlzsúfolt, de nem a karakternek megfelelő zenei szövet, ezt Muti nem érezte fontosnak. Az új, lélegzetvételnyi ideig tartó téma gyengéd, oldja az előző rész esetleges hangszereléseit. Jól megoldott a harsonák baljóslatú tablója fölött a főtéma megjelenítése: a dallami kettősség minden szempontból izgalmas. A partitúrában nem jelzett tempóváltást kér Muti a 285. ütemben, ez kétségtelenül jót tesz a tételnek, frissebbé válik a sok üresjárat után.
A Romanze tétel személyes hangja megkapó, a hegedűszóló szép, a kamarazenekari hangzásban is járatos a New Philharmonia Orchestra. A Scherzo kezdő drámaisága szintén nem a tétel hangulatára utal, bár enyhül a következő téma jóvoltából. A Trio könnyed, némi melankólia azért felhősíti. A hangzás lágy, puha, a dallamívek szépen sorjáznak.
Az utolsó tétel kezdése a semmiből indul az első tétel főtémájának idézetével, és szinte robban a Lebhaft résznél. A tempó, úgy tűnik, a hajszálnál kicsit gyorsabb, a rövid hangok jó, mi több, pregnáns játszása miatt. A drámaiság alapos megmutatása a kidolgozás kezdeténél szinte sátáni. Jól frazeált részeket hallunk, a többi hasonló karakternél Muti nem élt a lehetőséggel. Gondosan felépítette a tételt, az egyre gyorsabb tempókat ízlésesen sorakoztatja, vágtává növi ki magát a coda (Számomra, mióta ismerem a művet, érthetetlen, hogy a Presto előtti generálpauzába miért kell egy nyolcadot játszania az első hegedűnek).
A lemezeket egy-egy nyitány vezeti be, A messinai menyasszony (op. 100.), illetve a Hermann és Dorothea (op. 136.), mindkettő zeneileg és előadói szempontból nagyszerű.
A felvételek 1976–1978 között készültek Londonban.
Egységes, összefogott a szimfóniák tolmácsolása, szinte csak jó elképzeléseket hallunk Mutitól. Beethoven 7. és 8. szimfóniája után megismerve a lemezt sokkal kiemelkedőbb, ötletekben gazdagabb, invenciózus felfogást nyújt a két cédé. Gyönyörű hangszínek, átgondolt előadás, a belső szólamok mozgása/mozgatása a legjobb felvételek közé emeli a felvételt.
Riccardo Muti
Philharmonia Orchestra
New Philharmonia Orchestra
A felvételek 1976 és 1978 között készültek
EMI Classics
09463714972
2 CD
2006
Comment on “Schumann szimfóniáit Riccardo Muti vezényli”