Írók, reszkessetek! – Heller csapdahelyzetei

a papiruszportal.hu archívumából

Szerző: Kerekes Tamás

1946. január negyedikén egy koraérett diák a Kaliforniai Egyetemről megszülte a nyertes ló kiválasztásának nemes művészetét, tudományos eszközökkel – mindössze harminc perccel a futam előtt csomagolta ki a pályán felszerelését.

Tömeg gyűlt köré, de atomenergia-szakértő hiányzott, így nem sikerült kideríteni, hogy a fiatal diák tevékenysége jelentett-e bármiféle veszélyt.
Az egyetemi hallgató szextánst és számítógépet használt, megszólítani csak a bukmékerkörökben Büdösszájú Henrynek nevezett alak merte, aki figyelmetlenül feldöntött egy karbolsavban oldott ezüst-nitrát-emulziót tartalmazó fiolát.
A diák közben kiszámította az ultraviola sugarak sűrűségét, a harmatmennyiséget, a barométernyomást, a levegő és a szél ellenállást, a levegőben lévő nedvesség köbsúlyát és a versenypálya felszíni feszültségét, majd megnevezte tudományos pontossággal a futam győztesét.
„A ló neve Zabégető. Nem veszíthet.
Erre mindenki, aki hallótávolságon belül volt, nevetésben tört ki, hiszen mindenki tudta, hogy Zabégető egy reménytelen gebe, és nyerési esélye körülbelül egy a kétszázhoz. A fiatalembert azonban csöppet sem hozta zavarba a körülötte állók reagálása.
– Vigyázna az andlokozmik-neutrofilomra, amíg megteszem a tétemet? – kérdezte a mellette ülőúri embertől, azzal a tömegen átfurakodva elindult a fogadóablakok felé.
Az egyetemista fogadásának híre bejárta az egész pályát, és mindenki egyetértett vele, hogy kapitális tökfilkó. Amikor a nyergelőhelyre is eljutott a hír, Zabégető zsokéja, aki, úgy hírlett, jelentős fogadást kötött egy másik lóra, meghalt a nevetéstől, és gyorsan új zsokét kellett keríteni a helyére. A ló tulajdonosa harsányan kacagott, és gyorsan elhatározta, hogy kiveszi a fiát az egyetemről, hitelt érdemlő források szerint még a lónak is vissza kellett fojtania egy horkanó kacajt.
Az egyetemistát szinte el is felejtették, mire a verseny elkezdődött. Amikor azonban véget ért, és Zabégető győzött, pontosan úgy, ahogy a fiatalember megjósolta, megostromolták a nézők, reménykedve nyüzsögtek körülötte a leprások imájával a szemükben. És így egy új fegyver, a tiszta tudomány fegyvere csatlakozott a bukmékerek elleni ősi harchoz. Azok meg válaszoljanak rá, ahogy tudnak.”
A fiatal novellista Gore Vidal, Truman Capote, Norman Mailer, James Jones kortársa volt, ha reggel beküldött egy elbeszélést a New Yorkernek, akkor még az aznapi postával visszajött egy megalázó levéllel együtt.
Mostani írása volt az első, amit elfogadtak, eredeti címe a Versenylovak legyőzése volt, s egyetemi dolgozatként született meg. A pályakezdő író neve Joseph Heller (1923–1999).
A 22-es csapdájának eredeti szövege nyolcszáz oldalas volt, a kimaradt kétszáz oldalból – külön az amerikai hadsereg kérésére – kellett megjelentetnie a The New York Times vasárnapi mellékletében egy elbeszélést, Ami a 22-es csapdájából kimaradt címmel, Joseph Heller novellarészlete következik, elsőként a Playboy 1987. decemberi számában jelent, meg:
„Yossariant az egészséges életmódra Lowry Fieldben a hét hat napján egy lelkiismeretes testnevelési oktató készítette fel.
[…]
Rogoff törzsőrmester volt, és a harmincas évei derekán járt. Szikár, inas, alázatos ember volt, lapos pofacsontokkal, paradicsomlé arccal, odaadóan végezte a munkáját, és mintha mindig néhány perc késéssel érkezett volna meg.
Az obszcén tornagyakorlatok sokaságán vezényelte át őket, férfias, zenei ritmusra. A katonák hanyatt feküdtek és felüléseket végeztek. Sok mindent megtanultak gimnasztikából. Megtanulták, mi a különbség a hason fekvés és a hanyatt fekvés között. Amikor az emberek nem hajladoztak, nyújtottak, ugráltak vagy fekvőtámaszoztak, sztepptáncra tanították őket, mert a sztepptánc kialakítja bennük azt a ritmusérzéket és összehangoltságot, ami ahhoz kell, hogy aztán ügyesen dzsúdózzanak és életben maradjanak a csatában.
Rogoff ugyanolyan hévvel szerette a dzsúdót, mint a gimnasztikát, és minden foglalkozásból körülbelül tíz percet arra szánt, hogy lassított mozdulatokkal gyakoroltassa a katonákkal az alapokat. A dzsúdó a legjobb természetes fegyver, ami egy fegyvertelen harcos rendelkezésére áll, hogy ártalmatlanná tegyen egy vagy több ellenséges katonát egy sivatagban vagy dzsungelben, feltéve, hogy fegyvertelen. Ha van egy töltött karabélya vagy géppisztolya, akkor nyilvánvalóan hátrányos helyzetben van, mert kénytelen tűzpárbajba keveredni velük. De ha elég szerencsés, akkor használhatja a dzsúdót.
– A dzsúdó a legjobb természetes fegyver, ami egy harcos rendelkezésére áll – emlékeztette őket Rogoff mindennap, cérnahangjának legmagasabb regiszterében, sietve és bosszúsan fröccsentve ki a szavakat, mintha alig várná, hogy megszabadulhasson tőlük.
Az emberek egymással szemben sorakoztak fel, és lassan gyakorolták a mozdulatokat anélkül, hogy egymáshoz értek volna, amivel a dzsúdó annyira pusztító természetes fegyver, hogy végtelen sok gyakorlással sem lehet kiküszöbölni azt a veszélyt, hogy megsemmisítik egymást a tanoncok. A dzsúdó volt a harcos rendelkezésére álló legjobb természetes fegyver, mígnem egy napon megjelent a népszerű bokszbajnok, mint vendég gimnasztikatanár, hogy javítsa a harci szellemüket és megtanítsa nekik a balegyenest.
– A balegyenes – mondta a bajnok, minden habozás nélkül Rogoff emelvényéről – a harcos rendelkezésére álló legjobb természetes védekező fegyver. És mivel a legjobb védekező fegyver egy támadó fegyver, a balegyenes egyúttal a harcos rendelkezésére álló legjobb támadó fegyver is.
Rogoff arca mészfehér lett erre.”
Fülszöveg
Hellert jellemzően A 22-es csapdája című klasszikus szerzőjeként azonosítják, az amerikai szerzőt kár lenne azonban egyszerű háborús veteránként leírni. A Csapdából csapdába nem véletlenül utal a világhírnevet is meghozó regény címére, a kötet Heller negyvenes, ötvenes években megjelent novelláit, eddig nem publikált elbeszéléseit, illetve A 22-es csapdájából kimaradt jeleneteket gyűjti egybe.
A csapdából csapdásba tökéletes könyv ahhoz, hogy A 22-es csapdája nyomán elindulva felfedezzük magunknak Joseph Hellert, az írót is. Ironikus világlátása, fekete humora nemcsak háborús környezetben, hanem például a monoton irodai mindennapokban, vagy az ötvenes évek ellustult középosztályának kritizálása közben is remekül működik (vonatkozási pont: Valami történt), de Heller bibliai témákhoz sem fél hozzányúlni (Gold a mennybe megy).