Uralkodók ragadványnevei a középkori Európában
a papiruszportal.hu archívumából [2006]
Szerző: Mika Róbert
Amikor gyermekkoromban vidéken töltöttem a nyarakat, nagymamám és a szomszéd asszonyok estefelé kiültek a ház előtti padra beszélgetni. Amíg sertepertéltem körülöttük, gyakran hallottam, hogy „sánta” Rozi ángyom így, „részeges” Pista sógor úgy, és az „ájtatos” Böske lyány amúgy… A ragadványnevek azonban nem csak a falusiak körében voltak népszerűek, hanem az uralkodók között is.
A középkori Európában leggyakrabban talán a „Nagy” jelzővel illették a királyokat és a nemeseket. Felsorolni is nehéz lenne, ezért csak ízelítőként írunk ide néhányat: Károly frank (768–814) és longobárd (774–814) király, római császár (800–814), I. Alfréd wessexi király (871–899), I. Ottó német király (936–973), német-római császár (962–973), III. Sancho navarrai király (1000–1035), Kanut angol (1015–1035), dán (1018–1035) és norvég (1028–1035) király, III. Péter aragóniai király (1276–1285), III. Kázmér lengyel király (1333–1370), I. János portugál király (1385–1433), I. Péter orosz cár (1689–1725), II. Frigyes porosz király (1740–1786), II. Katalin orosz cárnő (1762–1796) és persze I. Lajos magyar (1342–1382) és lengyel (1370–1382) király.
Ha már Nagy Lajos királyunk is szóba került, azt hihetnénk, hogy másik uralkodónk, II. „Vak” Béla egyedülálló jelzőjének tekintetében. Nem így van, a luxemburgi grófságban 1136-tól 60 évig uralkodott a Namur-házi IV. Henrik, illetve a Limburg-házi Vak János, Csehország királya, aki mellesleg szintén a grófság uralkodója 1310-től 1346-ig. A középkori Szerbiában, a későbbi despota Brankovics György előtt pedig „Vak” István 1458–59-ben, illetve a norvég királyságban a trónfosztott IV. Magnus (1130–1135).
A „Bölcs” ragadványnév nem marad el sokkal a „nagy”-tól, néhány példát erre is írunk: VI. Leó bizánci császár (886–912), Oleg novgorodi és kijevi fejedelem (879–912 vagy 913), Jaroszláv kijevi nagyfejedelem (1019–1054), X. Alfonz kasztíliai és leóni király (1252–1284), III. Frigyes szász választófejedelem (1486–1525).
Mindenképpen bölcsnek titulálhatjuk azokat, akik könyvet olvasnak vagy írnak, még ha törvénykönyv is – vagy ezzel a névvel ruházzák fel őket. A mi „Könyves” Kálmán királyunk (1095–1116) sem egyedüli ragadványnevével, a 1592 és 1627 között uralkodott Hesse-házi Móric, illetve X. Alfonz kasztíliai és leóni (1252–1284) király is viselője a jelzőnek.
Sokszor találkozhatunk még a fiatal, gyerek, idős, idősebb, ifjú, ifjabb, öreg megkülönböztetéssel. Az utolsóra példa: Mircea havasalföldi fejedelem (1386–1418), illetve I. Zsigmond lengyel király (1506–1548).
A nép és a talpnyalók sokszor ruházták fel uralkodójukat különleges, jó tulajdonságaik elnevezésével, de maguk az uralkodók is szívesen tetszelegtek mint dicsőséges, egyedülálló, előkelő, emberséges, felejthetetlen, fenséges, igazságos, igazságosztó, jó, jóindulatú, jóságos, kegyes, nagylelkű, nemes, nemesszívű, népszerű, rettenthetetlen, türelmes, avagy egyszerűen szép jelzők alatt. Ebből a csoportból érdemes kiemelni „Oroszlánszívű” Richárd angol királyt (1189–1199) a Plantagenet-házból.
És persze a nép, az ellenség, az irigyek vagy a későbbi uralkodók sem kímélték az ősöket, ha úgy látták jónak. Így keletkeztek olyan ragadványnevek, mint civakodó, együgyű, henye, hitszegő, mogorva, nagyszájú, őrült, perlekedő, rest, rettegett, rossz, testvérgyilkos, törvénytelen, verekedő.
Példaként talán a legjellemzőbb „Pénzeszsák” Iván Danilovics moszkvai és vlagyimiri nagyfejedelem (1328–1341), aki nemcsak hogy kegyetlen volt, de a tatárok segítségével könyörtelenül hajtotta be a néptől az adót.
A testi tulajdonságok is szerepet kaptak a név képzésében. A haj alapján uralkodtak feketék, szőkék, vörösek (rőtök). Egy göndör is akadt, és rengeteg kopasz. A szakáll is fontos: sok szakállas, nagy szakállú és egy-egy hegyes szakállú, ferde szakállú, villás szakállú is akad. Voltak – meglepően sokan – kövérek, de hosszú lábú (kettő is), széles vállú, csupasz lábú, hosszú, szeplős, szőrös ragadványnevű uralkodók. Nem kímélték a fogyatékosokat sem: sánta, púpos elnevezés különösen sok lelhető fel, de volt beteges, köszvényes, hebegő, ferde szájú, sőt, impotens is. Egészen érdekes mini tragédiákat olvashatunk ki a ragadványnevekből. Nem egyetlen példa a barcelonai grófság esete, ahol két fivér nem tudott megegyezni az utódlásban, ezért II. „Testvérgyilkos” Berengár Raymond (1076–1097) meggyilkolva bátyját, II. „Szőke” Raymond Berengárt (1076–1082), így került az uralkodói székbe. Apjuk, I. „Idős” Raymond Berengár (1035–1076) és nagyapjuk, I. „Púpos” Raymond Berengár (1017–1035) valószínűleg nem így képzelte el az utódlást.
A harci jellemzők sem maradhattak el: bátor, erős, győztes, győzedelmes, harcias, harcos, hosszúkardú, hódító, lábszárpáncélos, merész, oroszlán, rettenthetetlen, vad, vakmerő, vaskarú, mind-mind jelzik ezt a középkorban fontos tulajdonságot. VII. „Győztes” Károly, feledtetve a trónra segítő Jean d’Arckal kapcsolatos hűtlenségét, megteremtette az egységes Franciaország alapjait, létrehozta Európa első nemzeti reguláris hadseregét, és véget vetett az angolokkal vívott „százéves háborúnak”.
Nem hanyagolhatjuk el azonban azokat a finomabb jelzőket sem, amelyek az ellenkezőjét mutatták viselőjükről. A „bölcs” és „nagy” mellett viseltek olyan ragadványneveket is, mint alapító, áhítatos, állhatatos, bárány, békés, csendes, érintetlen, félénk, gyenge, helyreállító, hitvalló, jámbor, komoly, mártír, szelíd, szerzetes, tiszta, törvényalkotó, újjáépítő. Például a Frank Királyságban uralkodott Capet Hugó fia, II. „Jámbor” Róbert (996–1031).
Nehezen tudja elképzelni az ember, hogy ennyi ragadványnév létezett a középkori uralkodók jellemzésére. Pedig még nincs vége: balszerencsés, bolgárölő, büszke, éhes, földműves, föld nélküli, gazdag (többeknél is), katolikus (többeknél is), kékfogú, kitartó, madarász, nyúllábú, papgyűlölő, szeles, szerencsés, szertartásos, szürkeköpenyes, utolsó, vadász, véres kardú, villám. A legszebb talán VII. „Bíborbanszületett” Konstantin (Konsztantinosz) bizánci császár (913–959) ragadványneve.
Végezetül négy magyar királyt szeretnék megemlíteni: „Kis” Károlyt (1385–86), V. „Utószülött” Lászlót (1444–1457), „Korvin” Mátyást (1458–1490) és „Dobzse” Lászlót, azaz II. Ulászlót (1490–1516).