a papiruszportal.hu archívumából [2007]
Szerző: undercover
Bár már sokat javult a helyzet, a fogyatékkal élők még ma is leküzdhetetlen akadályokkal találják magukat szembe. Épületek léteznek megfelelő rámpák nélkül, gyógypedagógusokat bocsátanak el, a hátrányos helyzetűek kénytelenek fillérekből megélni. Az átlagember – ha találkozik a mássággal – szemlesütve megy tovább, vagy jól megbámulja az illetőt. Hiába történnek azért apró lépések, a szemléletünk nehezen változik, nem tudunk mit kezdeni ezzel a helyzettel. Csináljunk úgy, mintha nem vennénk észre az eltérőt, kérdezzünk rá az állapotára?
Engem egy vak zongoratanár tanított. Nagyon nehezen oldódtam fel, hiszen soha nem látott, csak a hajam súrlódásáról, lépteim ritmusáról tudta, ki vagyok. De azt akkor is, mikor nem órára mentem. Jó pár hét eltelt, mire meg mertem kérdezni, hogyan él így. Nehéz pillanatokat szereztem – inkább magamnak – az elköszönéssel, viszontlátásra, ugye, milyen természetes nekünk?, a kék kotta említésével. Tanárom nyíltan elmondta, milyen nehézségei vannak a közlekedéssel, a vásárlással, megmutatta a karóráját, hogyan jegyzetel, honnan tudja, mit kell játszani a zongorán, kotta nem létezett Braille-írással, a végén meg is látogattuk otthonában.
Aki egészséges gyerekeket nevel, el sem tudja képzelni, micsoda lelkierő kell egy valamilyen szempontból beteg gyerek felneveléséhez.
Magyarországon majd minden 600. gyerek a szigorú szűrések ellenére Down-kórral jön a világra. Hogyan élhetnek ezek a családok, hogyan kell boldogulniuk a magyar valóságban, ahol az ilyen „egyedek” számára nincs hely? Ezért is érdemes elolvasni Laszlóczki Valentina Az én kis Buddhám című könyvét, hiszen ő aztán tudja, milyen akadályokat kell legyőznie egy Down-kóros gyereknek és a felnőttnek, mekkora felelősség vállalni a beteget. Merthogy az apától is megkérdezték (az anyának csak évekkel később mesélte el), haza akarják-e vinni Imikét, akinek az arcán ott a Down-kór által rásütött bélyeg – mongoloid szemrés, lapos orrocska, apró fülek –, le sem tagadhatja betegségét az autistákkal ellentétben. Hogyan zajlik egy ilyen gyerekkel az élet, úgy, hogy az apa gyakran kiküldetésen van, és egy újabb gyerekkel, egészségessel gyarapodott a család? Az édesanya az első pillanattól kezdve mindent megtett Imiért, órákat gyötörte mindkettőjüket a tornásztatással, mindenhova elvitte, ahol egy fikarcnyi kis javulást ígértek (szerencsére a legígéretesebb – pénzszűke miatt – kimaradt, csaló volt az illető). Laszlóczki Valentina leírja a kis Imi fejlődését, a szakemberek szerint csak tíz évig képesek fejlődni a Down-szindrómások, az iskoláztatást (iskolabezárás, a másik iskola tiltakozott az ellen, hogy „ilyen” gyerekek is járjanak oda, mit lát majd az egészséges gyerek), de a gyógypedagógusok hitét, emberi helytállásukat sem titkolja el. Olyan tanárokat mutat be, akik meghatározták a gyermek és családja életét, bátorították a szülőket, példát mutattak emberségből, hitből, szeretetből, Oroszországban is. A sport fegyelemre nevelő hatása, az egészségesekkel való úszás is példaértékű. Az edző, Csilla néni olyan karizmatikus személyiség, aki hatást tudott gyakorolni az egészséges gyerekek szüleire is. Hiába nyernek nemzetközi versenyeket úszói, az nem hír itthon. A sok nagyszerű ember mellett persze a rosszmájúak, akik vélhetően többen vannak, a magát jó szándékúnak gondoló és vélhetőleg később a mellüket döngető jóakarók (az egyedül közlekedő gyereket megmentik) is megemlíttetnek. És persze a Hivatalok: a közgyógyigazolványt megkapni nem egyszerű eset, hiszen a törvények változnak. Az Egyesült Államokban nincs az, hogy „zárják ki a downosokat a forgalomból”, jogosítványt is kaphatnak, a diagnózis nem korlátozza az embereket.
Imi most húszéves, kezében érettségi bizonyítvány, szakma, gyógynövénytermesztő, egyedül tud közlekedni. Ennek a húsz évnek a nehézségeiről, szinte leküzdhetetlen kínlódásairól, családot összekovácsoló erejéről olvashatunk a könyvben. A köteten érződik, hogy olyan ember munkája, akinek nem az írás a kenyere. Ettől lett olyan szeretnivaló. A gyerek felé szubjektív, a tények felé objektív közelítés nem borítja fel a mondanivalót. Nincs benne vádaskodás, vagdalkozás. A könyvből, a leírt harcok ellenére, árad a derű, a megbocsátás. Mindenképp érdemes elolvasni Az én kis Buddhám-at, közelebb kerülünk a tőlünk eltérő emberekhez, részesei lehetünk az anya küzdelmének, az anyai szeretetnek, a család összetartó erejének, hiszen Imi öccsére fog hárulni a gondozás. A könyvet szívszorító fényképek zárják, Imi életének meghatározó eseményeiről.
Fülszöveg
Az olvasó nem szokványos sikersztorit tart a kezében: a „kis Buddha” története egy „reményt nem hagyó diagnózissal” folytatott, győztesen megvívott küzdelemről szól. A könyv átütő erővel hívja fel a figyelmet a mindennapjainkban jelen levő, de akarva-akaratlanul kevésbé tudomásul vett tényre: Földünkön nagyjából minden tizedik ember közvetlenül érintett a hátránnyal élők oktatási, élettani, elfogadottsági problémáiban. Ez a helyzet Magyarországon is.
A Down-kóros fiú társadalmunk egyenrangú, értékes tagjává válásának története számos, olykor meghökkentő, de mindenképpen megszívlelendő tanulságot hordoz. Szembesít fásultságunkból, bezárkózásunkból, közönyünkből fakadó gyengeségeinkkel, ugyanakkor kiprovokálja a figyelmet a mindenkiben – Down-kórosokban is – meglevő, örök emberi értékekre. Különösen hatásos az író érvelése, amikor visszatérően demonstrálja, hogy a „normális” emberek mi mindent tanulhatnának tőlük, e „furcsa” emberektől. Előnyére válik a könyvnek az is, hogy írója nem elfogult édesanyaként viszonyul a témához, hanem mint a fiát nagyon szerető, de világosan látó, berögződéseinket tárgyilagosan elemző, reálisan ítélkező mesélő, aki a személyesen megélt történeteken keresztül mutat rá súlyos és valós problémákra.
Egyes olvasókat valószínűleg a helyenként elemi erejű, megható részletek fogják megragadni, másokat a keresetlenül idézett, hiteles nemzetközi példák késztethetnek arra, hogy elgondolkozzanak az e téren Magyarországon uralkodó közfelfogásról és saját magukról. De abban biztosak vagyunk, hogy „Az én kis Buddhám”-at nemcsak az érintettek fogják elolvasni, a könyv a szélesebb olvasóközönségnek is érdekes lesz.
A gördülékeny stílusban megírt, olvasmányos, akár vonaton, vagy hosszabb repülőúton elolvasható, nemcsak a fogyatékos alapítványok címlistáin szereplőknek szóló mintegy 100 oldalas, eredeti rajzokkal és fotókkal illusztrált, hiánypótló könyvet M. Nagy Miklós, az Európa Kiadó irodalmi főszerkesztője szerkesztette, szakmai véleményt a legismertebb hazai szakértő, dr. Gruiz Katalin fűz hozzá, és a Palatinus Kiadó adja ki az Európai Esélyegyenlőség Évében.
Laszlóczki Valentina:
Az én kis Buddhám
Palatinus, Budapest, 2007
Kötött, 130×197 mm, 192 oldal
ISBN: 978 963 9651 77 7
