Mahler- és Szymanowski-művek dévédén az ICA-tól
a papiruszportal.hu archívumából [2012]
Szerző: Balázs Miklós
Nagyjában-egészében egynemzedéknyi távolságban született Gustav Mahler és Karol Szymanowski: 22 év a két zeneszerző közti életkorbeli különbség. Ez a generációnyi distancia meglátszik, helyesebben hallatszik a művészetükben. Mahler még a nagyromantikusok gyermeke, példaképei Wagner, Bruckner, és egy kicsit talán Liszt. Szymanowski is nagyrészt erre a tradícióra épít, jóllehet ő már Strauss, Debussy, és Szkrjabin stílusát is jól ismeri és követi.
Ami azonban összefűzi őket, az szorosabb kapocs, mint az erő, mely elválasztja: mindketten egy sajátos kelet-közép-európai neurózis fiai. Egy olyan vidéké, melyet a zord történelmi idők ekéi szántottak olyanná, amilyennek ismerjük. Fogékonnyá az iróniára, az eklektikára, a groteszkre, a pszichózisra és még sok minden másra; ezek a historikum kemény barázdái, melyek XX. a század első felének modernista muzsikáját is formálják.
E közép-európai hagyományokon érlelt történelmi tudat és kisebbségi létből fakadó komplexus, frusztráció, a kivetettségtől való rettegés hasonló elemeket hoz felszínre a két szerző életművében. Mahler cseh-zsidó származású zenészként próbál érvényesülni egy zsigerileg antiszemita német–osztrák–magyar közösségben, ahol műveit előadni alig képes zenekarok között őrlődik, Szymanowski pedig oroszországi születésű lengyel, akit homoszexualitása kényszerít a minoritások sorsára, miközben alig ismert zenei újításokat próbál meghonosítani hazája földjén – több-kevesebb sikerrel.
Fontos, hogy Gustav Mahler a premodernből a modernistásba átbukó művészi életforma, ideológia és esztétikai tapasztalat forradalmára, egy fontos zenetörténeti paradigmaváltás főalakja, karmester-zeneszerző, aki nemcsak saját műveinek legjobb tolmácsolója a maga korában, de ezen időszak világszerte legkiválóbb dirigense is. Olyan stílusteremtő figura, akire később a század nagy komponistái fognak előszeretettel hivatkozni Schönbergtől Sosztakovicsig.
Mahler majd valamennyi műve mára az alaprepertoár részévé vált, azonban Szymanowski munkái egyelőre kevésbé tudtak utat törni a nagyközönség figyelméhez. A lengyel szerző ügye persze alapvetően más. Az ő terepe az érett modernizmusé; Bartók Béla kortársa, és egy Bartókéhoz eredendően hasonló zenei világban, egy ízig-vérig modern horizonton mozog, mely egyaránt merít Sztravinszkij neoklasszicizmusából, Ravel vagy Szkrjabin impresszionizmusából és Bartók népzenei forrásából és parasztzenei ihletettségéből.
Míg Mahler a földig hajolt, hogy a „szemetet” is felszedve beépítse a magaskultúrába a „cselédlányzenét”, azután ebből gerjesszen pántragikus fortissimókat és csendben elhaló decrescendókat, Szymanowski inkább maradt elitista, aki nem vándorol népdalt gyűjteni se Törökországba, se Afrikába, viszont jó érzékkel fordítja a maga javára a nyugati progresszív, újító szellemű trendeket. Muzsikájának mai sorsa azonban annak ellenére mostohának mondható, hogy olyanok népszerűsítik azt, mint például Sir Simon Rattle.
Az itt tárgyalt két DVD műsorát egyaránt 2009-ben rögzítették. Mahler VI. szimfóniája a brüsszeli BOZAR-ban, Szymanowski III. és IV. szimfóniája a Varsói Filharmónia nagytermében hangzott el. Perifériák, mondhatnánk, ha az európai zenei térképre tekintve annak központjait és széleit böngésszük, ám tagadhatatlan: ezen előadók valódi specialistái ennek a repertoárnak. A lengyel Antoni Wit és a német Hartmut Haenchen gyakorlatilag egyidősek, mindketten pályájuk delére értek ezekben az években. Haenchen jó ideje keresett Mahler-karmester szerte a világon, Wit pedig ma a legkeresettebb lengyel dirigensként avatott tolmácsolója honfitársa, Szymanowski zenéjének.
Haenchen Mahler-olvasata szélsőségektől mentes, összeszedett interpretációról ad számot. Sokszor érezni ugyan az úgynevezett biztonsági játékot, de figyelembe véve, hogy az „alapanyag” ezúttal nem egy klasszis zenekar, hanem a brüsszeli operaház (La Monnaie) együttese, ezért fel lehet menteni a karmestert a nagyszabású víziók vagy az igazi virtuóz futamok elővezetése alól. Érezni, hogy a brüsszeliek nem mindennap játszanak ilyesfajta nagyszabású szimfonikus műveket, de az igyekezetük, a lelkesedésük vitathatatlan. Ez a Mahler Hatodik nem annyira drámai erejű, mint ahogyan legnagyobb mesterektől láttuk-hallottuk, a vonóskar sokszor tűnik tompának, a mélyvonósok gyakran erőtlenek, ugyanakkor ezernyi részletszépségével, kiegyensúlyozottságával, higgadtságával mégis megragadó előadás.
Wit koncertje azonban még ennél is nagyobb élménnyel szolgál. Egyfelől a zenekar, a Varsói Nemzeti Filharmonikusok dicsérendő, mert egy igen komoly képességű, magas színvonalú játékra képes együttest ismerhetünk meg bennük, Antoni Witben pedig egy elmélyült és rendkívül tudatos karmestert. Szymanowski III. szimfóniája (op. 27.) a zenekar mellé vegyes kart és tenorszólót is társít, a IV. szimfónia (op. 60.) szólózongorát – s így inkább tűnik zongoraversenynek, mintsem szimfóniának. Játékidejében egyik darab sincs félórás, ennek ellenére rengeteg benne az izgalmas, expresszív zenei anyag. A kantátaszerű III. szimfónia kissé talán hagyományosabb zene, erőteljes ritmusvilágú, mégis líraian szép mű. A „concertante” leginkább Szkrjabin zongoraversenyével rokon, színgazdag, hullámzó és hallatlanul érdekes, igazi útkereső modernista kompozíció, Jan Krzysztof Broja és a varsóiak előadásában pedig mintaszerű, pompás előadás.
