a Budapesti Fesztiválzenekar koncertje
a papiruszportal.hu archívumából [2009]
Szerző: szabói
Talán az egyik legszebb hangú instrumentum az oboa, hangjával sokféle érzést tud a hallgató elé varázsolni. Valószínűleg a gyermek első találkozása a hangszerrel Prokofjev Péter és a farkas című művétől datálható, ahol is a totyogó, hápogó kacsát személyesíti meg az oboa. Később rácsodálkozik egy-egy szimfónia szólójára, majd szép lassan megismeri az angolkürt behízelgően édes hangját, a zeneszerzők mindig is tudták, mikor vessék be a hangszer egyedülálló hangulatteremtő képességét.
Már-már kuriózumnak számít, ha oboaversenyt is illesztenek a koncertek műsorába, de hogy egy egész estén szinte végig az oboáé legyen a főszerep, zenekari kísérettel, ritka, mint a fehér holló. A Budapesti Fesztiválzenekar a világhírű francia oboaművészt, François Leleux-t hívta április 19–20-i koncertjének közreműködőjéül. Leleux 18 évesen már szólóoboista, kamarazenészként, szólistaként rendkívül keresett. A két budapesti koncert szerkesztését, vezetését, szólóját is magára vállalta. Három Mozart-, egy Dvořák és egy Doráti-művet hallottunk az esten, a műsor-összeállításra nem lehet panaszunk, Dorátit csak mint karmester-egyéniséget ismerjük.
A koncert első felében Mozart eredetileg hegedűre írt C-dúr rondóját (KV. 373.) hallhattuk, hangulatos bevezetőnek, a művész – talán az izgalomtól – kissé belesietett a virtuózabb részekbe, az utolsó hang nem szólalt meg hangszerén. Szintén a hangulatteremtés szándékát éreztem Mozart Varázsfuvola című operájának részleteit hallgatva. Nem igazán szerencsések az átiratok, az énekhangot az oboáé nem képes helyettesíteni. A korszakban nagy divatja volt átiratok készítésének, a kamarazenélés mindennapos volt, a kottakiadók pedig busás haszonhoz jutottak a könnyebben és gazdaságosabban megjelentethető átiratok miatt, jóval kisebb anyagi befektetés árán is. Papageno belépőjével nyitotta meg a Varázsfuvola részleteinek tárházát Leleux, más felfogásban hallottuk, mint megszoktuk az operából: lassabban, kevésbé könnyeden játszotta, a felfelé futó öt hang el-elakadt, leragadt. A dallam másodszori játszása viszont gazdagon díszített volt, ez már közelebb állt az oboához. Tamino képáriája érdekes kísérletnek tűnt, Papageno dalát (Ein Mädchen oder…) kifejezetten szellemes előadásban hallottuk, ahogy a következőt, Monostatos áriáját, mely igazán prezentálta a szerecsen intrikus mivoltát. A piano kissé halkra sikeredett, de a staccatók, Papageno áriájában is, elevenek, fürgék, pontosak voltak. Az Éj királynőjének áriájának előadása ballépés volt, maga a tudat – nem egy természetfölötti valaki énekel, rettenetes bosszútól hajtva – sokkolt engem. Leleux a triolákat döccenve játszotta, mintha valóban énekest hallanánk, az ária alfája és ómegája ez a rész. Ráadásnak a Don Giovanni Pezsgőáriáját játszotta Leleux.
Dvořák d-moll szerenádja is ritka vendég a koncerttermekben, a zeneszerző egy gondtalanabb időszakában született a mű. A hangszer-összeállítás sem mindennapos, két klarinét, két fagott, egy kontrafagott, két oboa és három kürtre készült a szerenád, valamint gordonkára és nagybőgőre. A mű előadása rendkívüli pillanatokkal ajándékozta meg a közönséget, az oboa és klarinét párbeszédei végig gyönyörűek voltak. A kissé terjedelmes mű összes szépségét kiemelték az előadók, a Menüett Furiantja vérbeli táncként hatott, a zárótétel pentaton témája is tetszett. A kamarazenélés magasiskoláját mutatták be a zenészek, egymásra figyeltek, minden zenei mozzanatot átgondoltak.
Szünet utánra maradt Doráti Antal Trittico oboa d’amoréra, oboára és angolkürtre és vonószenekarra című műve. Doráti magát „dirigáló zeneszerzőnek” tekintette, az ötvenes évektől, fülbetegsége miatt kezdett el újra komponálni, a Trittico halála előtt három évvel készült, Heinz Holliger számára (aki Veress Sándor műveinek avatott tolmácsolója, karmestere, népszerűsítője). A háromtételes kompozíció első tételében a Mattinatában az oboa d’amorét halljuk, a zenekari anyag hangzása –bár nem tartalmazott semmiféle meghökkentőt – kellemes, szép, a modern zenei hangzásvilágot nyújtotta. A tételeket ritornell kötötte össze és a villany lekapcsolása. A Burla bartóki indulatot, ritmikát, dallamvilágot idézte, helyenként a vonósnégyesekből, különösen a másodikból. A talpas pizzicato is Bartók sajátja, érdekes, hogy mégsem valamiféle szolgai másolást hallottunk, hanem egy nagyon karakán zenét, amihez kellett a zenekar vonós gárdája és Leleux, aki oboán játszott. A Nénia a magyar siratókat juttatta eszünkben, az angolkürt fájdalma, panasza egyre hosszabbá vált. Mind a mű, mind az előadás nagyon érzékletes, reméljük, többször is halljuk, magyar oboistával is. Leleux jutalomjátéka Mozart C-dúr oboaversenye (KV. 314.) volt. A mannheimi stílusnak köszönhetően cizellált első tételt hallottunk, némi döccenővel; a melléktéma előtt túl hosszú volt a szünet, a szólóból kimaradtak hangok a túlságosan halk pianók miatt. A melléktéma pianója egyszerűen csodálatosan szólt, ez a halk játék a lassú tételben szinte fokozhatatlanná vált. Az oboa néha úgy szólt, mint egy fuvola, ilyet nemigen hall az ember. A zárótétel könnyedsége, játékossága, mindhárom tétel kadenciája nagyszerű perceket szerzett.
A darabok sorrendjének megváltoztatása jó ötletnek bizonyult, a két – közönséget, oboistát a későbbiekhez felhangoló – Mozart-darab után fajsúlyos műveket hallottunk, ritka szép előadásban. François Leleux valóban nagy művész, játékára, hangszerének színére, dinamikai, zenei megoldásaira, a műsor felépítésére emlékezni fogunk.
Zeneakadémia, 2009. április 20.
