Alfred Brendel és a Fesztiválzenekar Titokkoncertje
a papiruszportal.hu archívumából [2008]
Szerző: szabói
A nemzetközi zenei élet egyik csillaga lépett fel a Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében. Alfred Brendel három utolsó magyarországi koncertje telt ház előtt zajlott, rendkívüli várakozással. A hangverseny – és ez most talán megbocsáthatóan szerepel csak a második információként –, mely a Budapesti Fesztiválzenekar hagyományos Titokkoncertje volt, ismét különleges művet is tartalmazott, a műsort természetesen nem közölték előre.
Két mű csendült fel az első részben, mindkettő Mozart-, mindkettő c-mollban. A c-moll adagio és fúga (K. 546.) hangulatában jól előkészítette a zongoraversenyt. A vonósokra írt darab ritkán hallható, Mozart írt jobbakat is, az előadás sem volt az igazi, de a zenészek is Brendelt várták. A színpadra egy idősebb férfi érkezett, kissé megfáradt járással. Mozart c-moll zongoraversenye a letisztultság csodájaként hatott előadásában. Brendel nem keresett újdonságot a műben, egyetlen olyan mozzanat nem volt, ami járatlan útra tévedt volna. Mindig is sok Mozartot játszott, a szeptember 26-i koncerten a lehető legkiforrottabb előadást hallhattuk. A természetesség erejével hatott Mozart és Brendel, no meg a Fesztiválzenekar Fischer Iván vezényletével, egy bölcs, tapasztalt művész mutatott rá arra, hogy micsoda mélysége van ennek a versenyműnek (is), hogy Mozart mennyire ember volt, nemcsak zseni. Nem kaptunk iszonytató fortékat, magamutogató virtuozitást, nem volt fejrázás, karlendítés egy-egy nehezebb frázis után, csak a gazdaságos, takarékos billentés, mintha ősidők óta berögződött mozdulatokat láttunk volna. Brendel játékának természetessége lehengerlő volt számomra. Tisztaság, nyitott lélek – volt az első gondolatom, és egyre inkább úgy érzem, hogy Brendel és Mozart neve a koncert után sokak számára egybeforrt. Voltak persze melléütések, mindig is vannak, de az a magasság, ahova Brendel révén eljutottunk, nem erről szólt. Mozartot játszani nem hálás, nincsenek extrém technikai nehézségek, dübörgés, van viszont a megfoghatatlan, a zene lényege. Mozartot egy kisiskolás is képes játszani, azonban Brendel a zongoraverseny esszenciáját, velejét nyújtotta. Kiemelni semmit, illetve mindent lehetne, a mű úgy volt jó, ahogy hallottuk. Rendkívül inspirálta egymást a zenekar, a zongoraművész és Fischer Iván, a fafúvósok olyan éteri tisztasággal és pianókkal szóltak, hogy olyan szinte nincs. A fuvola és oboa részletgazdag frázisokkal, a kisebb-nagyobb formaíveket megrajzolva, gyönyörű dinamikával játszott, a vonóskar puhasága tapintható volt. Ráadásnak a művész másik kedvelt zeneszerzője, Schubert Gesz-dúr impromptuje kényeztette a közönséget, az intimebb hangzást előtérbe helyezve. Brendel, Fischer Iván és a Fesztiválzenekar beírta magát a zene nagykönyvébe.
Mendelssohn Szentivánéji álom című művének nyitányával tértünk vissza a földre, a zenekar sziporkázott, a tizenhatodok suhantak, a szamár ordított, a tündérek cikáztak a levegőben. A hangulatot egy pillanat alatt sikerült megteremtenie a zenekarnak, ahogy Beethovennél is (Prométheusz teremtményei). A két nyitányt egy Rossini-darab követte, F-dúr változatok több obligát hangszerre. Az ötletes, jelzésszerű díszlet egy színházat jelképezett, itt játszották a zenekar tagjai és Lendvay József a szólóikat. A Változatok kellemes, üdítő, szórakoztató darab, könnyed dallamokkal, virtuozitással. A koncert – meglepő módon – Schubert Befejezetlen szimfóniájával (h-moll) zárult. A zenekar gyorsan tudott váltani, eltűnt a felhőtlen vidámság, egészen másfajta hangulat lengte át a termet. A kéttételes szimfónia – bár a késői időpont nem kedvezett egy ilyen fajsúlyú műnek, különösen az előzmények miatt – gyönyörűen szólt, mindkét tétel indítása a semmiből jött és fejlődött tovább. A hangsúlyozás, a formálás, egy-egy szólam kiemelése figyelemre méltó volt, a vonósok és a fafúvósok újra remekeltek (a második tétel moll klarinét-, majd dúr oboaszólója, utóbbi különösen). A harmadik tétel néhány nyitó taktusa után – a karmester kérésére – tapsolás nélkül mentünk ki a teremből.
A Fesztiválzenekar újra nagyszerű koncertet adott, Brendelért különösen hálás lehet a közönség – méltó partnerek voltak. Fischer Iván sokadszor kápráztatja el hallgatóságát tehetségével, a zenekart összefogó képességével.
Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2008. szeptember 26.
Comment on “Brendel és a titok”