a Dante-szimfónia és a Dante-szonáta Daniel Barenboimmal
a papiruszportal.hu archívumából [2009]
Szerző: Lehotka Ildikó
Liszt Ferenc több alkotásával adózik valamilyen módon a régmúlt művészete iránt, középkori, reneszánsz művészeket, személyeket állít egy-egy darabja középpontjába, Petrarcát, Tassót, Hamletet, bibliai személyeket, mint Assisi Szent Ferenc, Mephisto, Santa Caecilia, vagy mitológiai alakokat, például Orpheust. Dante neve Liszt két művének címében is szerepel, nem véletlenül, hiszen fiatalon találkozott Dante Isteni színjátékával, mely nagy hatással volt rá.
Vajon a Dante nevét címében hordozó szimfónia és a szonáta összefügg? És ha igen, hogyan, miben? Míg a szimfónia a dráma inspirációjára született, addig a szonáta Victor Hugo versére (Aprés une lecture de Dante/Dante olvasása nyomán), a műfaji megjelölés Beethoven cisz-moll szonátájára utal, ott Sonata quasi una fantasia, Lisztnél Fantasia quasi Sonata. A szimfóniában szereplő énekkar is beethoveni örökség. A két műfaj – mindkettő a romantikus műfaji formák keretei közt vagy inkább keretein kívül – a hangszerelés miatt sem vethető össze, bár Liszt rendkívüli módon értett a zenekari hangszínek, az erőteljes hangzás zongorán való prezentálásához, parafrázisai, más művei alapján meggyőződhetünk erről. A két művet egy előadó neve fémjelzi, Daniel Barenboim, aki vezényel és zongorázik a Warner által kiadott lemezen.
A drámával 1830 körül találkozott Liszt, akkori kedvesével, Marie D’Agoult-lal olvasták. Nagy hatást tett Lisztre a Divina Commedia, hiszen 1837-ben írta a Dante-szonátát, majd 1849-ben revideálta. Marie-val beutazták Svájcot és Itáliát, a szonáta a Vándorévek (Années de pélerinage) II. év, Itália ciklusban szerepel, leginkább önállóan hallhatjuk, talán hossza, mívessége miatt.
A terjedelmes Dante-szimfónia, mely az 1850-es években készült el, a bemutató 1857. november 7-én zajlott Drezdában, zenekarra és nőikarra íródott. Liszt egyfajta összművészeti előadást képzelt el, vetítéssel, de így nem valósulhatott meg (Orff Catulli Carminájának tehát itt az előzménye). Eredetileg háromtételesre tervezte a szimfóniát, a tételek a következők lettek volna: Pokol, Tisztítótűz, Paradicsom. Wagner, akinek szánta a művet, épp száműzetésben volt, lebeszélte Lisztet a három tételről (Eine Sinfonie zu Dantes „Divina Commedia”) és a nőikar alkalmazásáról. Így vált kéttételessé, a második tétel a Purgatóriummal és a Magnificattal, ez utóbbiban szerepel a női kar. A befejezés kétféle verzióban szerepel, egy pompás, fortissimo és egy valószínűtlenül magas hangokkal záródóval, ez utóbbit játsszák gyakrabban. Bár Liszt Dante művét még Marie-val olvasta, a szimfónia fortissimo zárását Wagner az akkori kedves, Sayn-Wittgenstein hercegnő harsányságához hasonlította.
A szimfónia első tétele az Inferno, kezdő háromszoros harsonamotívuma jelzi, hogy Dante a pokol kapuja előtt áll. A baljóslatú akkordok, a méltóságteljes rézfúvóstablók, a dobpergés állítja elénk a poklot. Liszt különösen kedvelte a pokol megjelenítését, a Mephisto-keringő, Haláltánc jó példa erre. A Purgatórium egészen más zenei anyagú, sokszor látomásszerű, a hárfa szerepe a meghatározó, a Magnificat sokszor édeni hangzású. A modális akkordok használata miatt lesz a tétel záró része lélekemelő, nem mellékesen a szólók, a hárfa, a vonósok tremolója, a nőikar is segíti a mennyei érzetet.
A Dante-szonáta is programzene, rendkívül sodró, démoni erőket felszabadító, rögtönzésszerű. Hasonlóan a szimfóniához, itt is a tervszerűen használt kromatika, az ördögi hangköz, a szűkített kvint/bővített kvart: diabolus, az iszonyatos hangerő és pianissimo váltakozik. A modális akkordok használata is jelentős, talán nincs még egy olyan romantikus zeneszerző, aki annyit merített volna a reneszánsz zene hangzatfűzéseiből, mint Liszt. ő használta először az egészhangú skálát is, erről ő maga számol be egyik levelében, mind a két Dante jelzésű művében felfedezhetjük. A három témából kibontakozó műben is a zeneszerző szimfonikus költeményeiből ismert transzformáció ötleteire csodálkozhatunk rá.
Mindkét darab bőven tartalmazza a sajátos liszti jegyeket, melyeket azonnal felismer az ember, ha már egyetlen művét hallotta. Vérmérséklet vagy éppen hangulat kérdése, kinek melyik tetszik jobban, a szonáta vagy a szimfónia, melyik mű előadását preferálja.
A Berlini Filharmonikusok élén Daniel Barenboim áll, pompázatos zenekari hangzásokat hallunk: a mélyrezesek sötét színe borul sokszor a zenei anyagra. A vonósok tónusa szép, azonban a hegedűk sokszor pontatlanok, más hangszercsoportok is. A felvétel előadáson készült, így ezek a ziláltabb részek megbocsáthatók. Barenboim és a zenekar a Magnificatban olyan gyönyörű hangszínekkel él, hogy szinte alig elviselhető: szép a csellószóló, a szólóoboa hangja felejthetetlen, nagy pillanatokkal ajándékozza meg a hallgatót. A nőikar teljesen illeszkedik a hangzásba.
A szonáta felvételén is a halkabb részek diadalát érezzük. A forték – különösen, ha nem akkordokat játszik Barenboim – sokszor agyonvágottak, a virtuózabb részekben sorra-rendre melléütés van, erőszakosnak, merev karral játszottnak hatnak az oktáv-, akkordmenetek. Érdekes módon mégis a szonáta felvételét érzem jobbnak. Valahogy emberközelibb. A szimfónia esetén Barenboim nem tudja a végsőkig kiaknázni a fokozást, sose érezzük a katarzist, csak menetelünk, menetelünk, sokszor nincs az az elsöprő érzés, amit feltételez a zenei anyag, a szonátában inkább végig tudja vinni a csúcspontra érkezést és az előtte való gyötrelmeket. A tempóváltások kérdése is vitatható, nehezen történnek, holott egy huszárvágással kellene az újabb egységet indítani. A felvétel hangtechnikai szempontból nagyon jó, a zongoraműnél – némi kisiklástól eltekintve – a sztereó hatás olyan, mintha mi is tevékenyen részt vennék az előadásban.
Liszt: Dante Symphony, Dante Sonata
Szóló: Daniel Barenboim
Vezényel: Daniel Barenboim
Berliner Philharmoniker
Közreműködik: Damenchor des Rundfunkchors Berlin
A Symphony to Dante’s Divine Comedy, S109
Après une lecture de Dante (Fantasia quasi Sonata), S161/7 (Dante Sonata)
Warner Classics, 2008
2564-69368-9
Comment on “Liszt és Dante”