Solti György utolsó felvétele

a papiruszportal.hu archívumából

Szerző: Szabó Ildikó

Van valami szívszorító abban, hogy Solti György utolsó felvétele magyar szerzők műveit mutatja be, ráadásul nem valamelyik külföldi zenekarral, hanem magyar előadókkal, a Budapesti Fesztiválzenekarral, az MRT Énekkarával (karigazgató: Strausz Kálmán) és Gyermekkarával (karigazgató: Thész Gabriella), a Schola Cantorum Budapestiensisszel (karigazgató: Bubnó Tamás), Daróczy Tamás és Alexandru Agache közreműködésével. Az Olasz Intézetben készült Budapesten, 1997. június 23–27-én, a cédét a Universal/Decca jelentette meg.

Solti György (Stern György), vagy ahogyan világszerte ismerik, Sir George Solti, 1912-ben született. A Zeneakadémián Székely Arnoldnál zongorát és Siklós Albertnél zeneszerzést tanult. Az 1930-as években korrepetitor és asszisztens volt az operaháznál, majd 1938-ban, az ismert politikai események miatt emigrált Svájcba. 1945-ben szeretett volna visszatérni Budapestre dolgozni, vezényelni, de elutasították. 1942-ben a genfi nemzetközi zongoraversenyen első helyezést ért el. 1946–52 közt a müncheni Staatsoperben, 1952-ben Frankfurtban zeneigazgató. 1961-től a londoni Covent Garden Opera, 1969-től a Chicagói Szimfonikus Zenekar, 1971-től az Orchestre de Paris zeneigazgatója, 1979-től a Londoni Szimfonikus Zenekar művészeti vezetője. 1972-ben II. Erzsébet lovaggá ütötte. 1993-ban megalapította nemzetközi zenekarát a világbékéért (World Orchestra for Peace).

Szebben nem is lehetne kifejezni hovatartozását annál, ahogy Solti írta az Emlékeim című könyvében: „Ahogy a délutáni napfényben őseim sírjánál álltam, később pedig egy dombról letekintettem a Balatonra, hatvan év után először ismét úgy éreztem, hogy tartozom valahová. Rájöttem, hogy Magyarország újra elfoglalta helyét Európában – a határok eltűntek. A szarvas hazatért, agancsa immár átfér az ajtón, mert amíg távol volt, az ajtó magasabb és szélesebb lett.”
Még bennem él, amikor a Chicagói Szimfonikusokkal Magyarországon adott koncertet az Erkel Színházban. Rengeteg ember volt kíváncsi rájuk, de főleg Soltira, ne felejtsük el, ez még a vasfüggöny időszakában volt, ekkortájt jöhettek csak külföldön élő magyar, már akkor is legendának számító zenészek koncertezni: Vásáry Tamás, Pauk György, Starker János és sorolhatnánk. Én még csak muzsikuspalánta voltam, így nem jutottam be a koncertre.
A zeneszerző az őt ért megaláztatások ellenére is mindig magyar maradt, magát nem véletlenül hasonlította a szarvashoz. Magyarságát hangsúlyozandó, az 1950-es években lemezre vette Kodály Psalmusát (angol nyelven). A Magyarországon tartott koncertjei honoráriumát tehetséges magyar diákok számára ajánlotta fel. Utolsó kívánsága az volt, hogy hamvait Bartók Béla mellé helyezzék el.
Talán nem véletlen, hogy a lemez nyitó darabja Bartók Cantata profanája. A nagy magyar zeneszerző e három részes művét 1930-ban írta. A szöveg, melyet a romániai gyűjtőúton jegyzett le, kifejezi Bartók mélységes csalódását és lelki válságát. Már a kezdő ütemek pontosan ábrázolják a lélekben kavargó, a természetet, erdőt ábrázoló hangulatot. A kórus balladaindítása is nagyszerű, de a férfikar a magas hangokat nehezen énekli, ahogy „Az erdőket járva” fugatóban is. A női kar érezhetően könnyebben veszi az akadályt. A lüktetés azonban könyörtelen, pontos, kifejező. A vadászat utáni, csodálatosan hangszerelt rész Bartók éjjeli zenéit idézi, igen érzékeny színeket hallhatunk a zenekartól és énekkartól. A II. tétel az apai szív aggodalmát fejezi ki, keresi fiait. Daróczy Tamás szépen formálja meg a fiúk véleményét. Hangja kellemes, azonban a magas régiókban erőltetett, vibratója és néha intonációja lebeg mind a második, mind a harmadik részben. Az utóbbiban övé a kulcsmondat, ezért is feltűnő. A Kolozsvárt született Alexandru Agache zengő baritonján énekli az apa szerepét. Drámai a két szólista együttese, az indulatok visszafogott érzékeltetése sokat ad a zenehallgatónak. Hangjuk homogén, dinamikájuk nem lépi túl a másikét.

Weiner Leó kiszenekarra írt Szerenádja (op. 3.) a méltatlanul ritkán játszott művek közé tartozik. Ezt a művét még zeneakadémista korában írta 1906-ban. Sokan Brahms hatását említik meg Weiner kapcsán, de ismerve a német mester D-dúr szerenádját, az hosszabb, jóval „megfontoltabb”, kevésbé invenciózus. Weiner szerenádja könnyed bája miatt mindenkinek ajánlható darab, melyben a magyaros hangvétel sokszor az olasz dallamossággal keveredik. A drámai fuvallatok sem hiányoznak a műből (és az előadásból), különösen az első tételből (Allegretto, quasi andantino). A második tétel finom humora is szót érdemel, mely a ritmikában, hangszerelésben, staccato hangokban, apró hangsúlyokban rejlik, a legalaposabban megtervezett kivitelezésben. A III., Andantino tétel a szólisták tétele: a fagott, az oboa, a fuvola, a klarinét sajátosságait teljesen figyelembe vevő dallamokkal. Az utolsó tétel (Allegro Molto) az első dallamainak nagyobb ívű kibontása. A zenekar pezseg, érezhető, milyen élvezettel játsszák a művet, ez a záró ütemekre kimondottan érvényes. Az apró hangsúlyok, hangulatváltások, átgondolt, egymásra épülő szólók, graciózus előadásmód ízessé teszik a szerenádot.
Kodály Zoltán talán legnagyobb ívű műve, a Psalmus hungaricus Pest és Buda egyesítésének ötvenedik évfordulója alkalmából készült. A szöveg Kecskeméti Vég Mihály 1550 körüli írt verse, mely az 55. zsoltár alapján készült. A nagyzenekarra, vegyes, gyermekkarra és tenorszólóra álmodott mű rondó formájú.
A sodró zenekari előjáték után hallhatjuk az unisono kórust a koráldallammal. Drámai kettősség, feszültség hallatszik ki az előadásból, ez végig jellemzi a felvételt. Nagyszabású zene- és énekkari tablókat álmodott Solti, melyet dinamikai elképzelése is erősít. Daróczy Tamás szép szövegmondása, zenei megoldása mellett a magas hangok nehéz kiéneklése, túl széles vibratója eltörpül. A gyermekkarok hangja sajnos nem színezi a felvételt, talán kevesen voltak. A női kar mindkét felvételen jól énekel, tisztán, pontosan és főleg kifejezően. A férfikar felső szólama itt is erőltetett. Néha erőteljesebb is lehetett volna a kórus a felvételen, különösen az erőteljes részéknél. A zenekar végig kifogástalanul szólt, minden hangszercsoport a maximumon (túl) szerepelt. Intonációs bizonytalanságot nem fedeztem fel.
Solti György talán nem véletlenül választotta e három művet: tudjuk, hogy Bartók művészetét csodálta, a Cantatában található érzelmek benne is dúltak, ahogy ezt a Kodály-műről is el lehet mondani. A két grandiózus mű közé került Weiner szerenádja. A mű magyaros motívumaival valószínűleg a magyar zene más oldalát is megmutatja a világnak, köszönhetően Solti Györgynek.
A két vokális mű szövege a magyar mellett olvasható angolul, franciául és németül, a magyar nevek helyesírása hibátlan (a vokális művek szövegébe azért belecsúsztak elírások, vesszőhibák).

Sir Georg Solti The Last Recording

Budapesti Fesztiválzenekar
Solti György