egy Bach-kantáta és egy Bruckner-szimfónia
a papiruszportal.hu archívumából [2012]
Szerző: szabói
A Budapesti Fesztiválzenekar szokásos módon háromszor játszott koncertjén egy Bach-kantáta és egy Bruckner-szimfónia szólalt meg, a két mű fényévekre van egymástól, de talán ez volt az izgalmas. A két szerző közti hasonlóság talán csak az egyház szolgálatában való foglalkoztatásban merül ki, és nevük kezdőbetűjében. Tanulságos volt a két darab párba állítása, több szempontból is.
Bach rengeteg kantátája közül a 105.ös, Herr, gehe nicht ins Gericht mit deinem Knecht kezdetűt hallgathatta a közönség, a hatodik ilyen műfajú darabja volt a szerzőnek, melyet Lipcsében írt mint kinevezett egyházi zenész. Máig csodálatra készteti az embert Bach kiapadhatatlan zeneszerzői ötletessége, az, hogy a gyors egymásutánban, majdhogynem kötelességszerűen írt művek is mennyire kidolgozottak, és csak a legritkább esetben vélünk felfedezni hasonlóságot más darabokkal.
A régizenei, historikus játékmód rejtelmeibe egyre több együttes próbál elmerülni, vannak elismert, kifejezetten erre a célra alakult csoportok, és léteznek olyanok, amelyek csak alkalomszerűen, a felfedezés örömére várva játszanak.
A Budapesti Fesztiválzenekar egyik elgondolása, hogy a barokk zenét is népszerűsítsék. Korábbi koncertjükön egy igen neves régizene-szakértő vezényelt, több kisegítővel, a zenekar hangszereket vásárolt, új hangzást próbáltak ki. Ezen a koncerten is a (számukra) új utat keresték, a Bach-kantáta kórustételeit csak a szólisták énekelték, a zenekari szólamokat is egy-egy zenész játszotta. Ennek megfelelően a hangzás kicsi volt, de szép, ám nem lehet elmenni amellett, hogy így mindössze egy kamarazenei jellegű előadást hallottunk, Bach nem erre az apparátusra képzelte el a kantátát. Érzésem szerint nem szabad kihagyni egyes, a zenekari tagok számára új előadásmódhoz vezető lépcsőket, ez már a korábbi koncerten is világossá vált. Más a zenei nyelvezet, a hangszerjáték ennek megfelelően más kell legyen, ha a historikus előadásmódra törekednek. Az sem véletlen, ahogy az együttesek erre a játékmódra szakosodnak, első lépésként nem a legextrémebb megoldásokat választják. A kellemes, de inkább a kísérleti fázisban maradó előadásnak volt egyfajta bája, nagyon diszkrét, elhanyagolható. Nem élhette meg a közönség a megtisztulás érzését, nem csodálkozhatott rá a zenére, hiányzott a kórusfúgában rejlő feszültség, négy énekes nem ugyanazt a hatást váltja ki, mint egy kórus. Nem voltak végletek, az utolsó ária hegedűszólója inkább csak technikai gyakorlat volt, nem fonta át az áriát. A tolótrombita viszont nagyszerűen szólt, ahogy az oboa is, de egészen más hatásuk lett volna a szólóknak egy kicsit nagyobb együttesből kiemelkedve.
Schöck Atala és Megyesi Zoltán nagyszerű énekesek, zenei érzékenységük, formálókészségük igazán kivételes. Peter Harveyt még nem hallottam, hangja bársonyos, zenei megoldásai is kiemelkedőek, öröm volt hallani. Kiss Noémi éneklése kevésbé tetszett, ugyanazért, miért a zenekaré.
Szünet után a BFZ a nagyromantika vizeiben merítkezett meg hálás közönségével együtt, a zenekar ebben a korszakban teljesedik ki igazán, több lemezük is tanúsítja, hogy mennyire otthonosan mozognak a szélsőséges hangzást, végletes érzelmeket kifejező zenében. Fischer Iván, az est karmestere a Bruckner-szimfónia legapróbb szépségeit is kiemelte, remekül fogta össze most is, ahogy egy korábbi koncertjén a VII. (E-dúr) szimfóniát. A klasszikus négytételes szimfóniaszerkezetet követő mű a bemutatón nagy sikert aratott, bár a kor egyik zenekritikusa enyhén szólva is bírálta a darabot (némi igazság van a töredékességet kifogásul hozó sorokban). Kétségkívül óriási hatással volt Wagner zenéje Brucknerre, a Wagner-tubák szerepeltetése, helyenként a harmónia- és hangzásvilág.
Hogy kiváló előadást hallottunk, nem kétséges: az első tétel témáinak karakterei tetszettek, eleve az az expresszív kifejezésmód, ami a zenekari játékot illeti, fantasztikusan szóltak a rezesek. Gyönyörű pillanatokat szerzett a lassú tétel, nem szólt erőltetetten a keringőjellegű szakasz. Különösen élvezetes a III. tétel, a többarcú karakterrel, a zenei korokat is (fanfár, barokk ellenpont) érintő zenéjével. A zárótétel tolmácsolása és maga a monumentális tételzárás is remek volt.
Két világ, egy intim és egy kitárulkozó jelent meg egyetlen koncerten belül, egy újra törekvő előadás és egy begyakorolt, anyanyelvi szinten beszélt, egy néhány fős és egy hatalmas apparátus. A Bruckner-szimfónia tüzét számomra kioltotta a sok kérdést felvető kantáta-előadás, a 2008-as koncertre azonban még most is emlékszem.
