Szerző: terminator
Mit kíván a magyar nemzet? 1848 szelleme újra és újra előjön. A magyar polgárság leghőbb követelései idealista összeállításának, a 12 pontnak az eltelt százötven év alatt mindig üzenete volt.
Szemelvényünkben különböző korok verseiből gyűjtöttünk egy csokrot, bemutatva, az egyes időszakokban mást és mást üzent 48 szelleme.
PETŐFI SÁNDOR EMLÉKKÖNYVÉBE.
Pesten, mart. 15-kén 1848.
S szent, e nagy napon, melyen végtére
Megtestesült a kimondott ige:
S nép, függetlenség, alkotmány s szabadság
Magyar hazánkban többé nem rege;
Melyen, kezében széttépett bilincscsel,
Győzelmi zászlóval másik kezén,
Áll köztünk a kivítt sajtó-szabadság;
Melyen egy jobblét dicső reggelén
A leigázott óriás, a nép,
Üdv néki! a kigyó fejére lép –
Dobogjon össze szívem hő sziveddel,
Mint egybeolvad lantom énekeddel.
(Garay János)
A szabadság, egyenlőség, testvériség szentháromságának első átütő magyar megfogalmazása ma sem vesztett népszerűségéből, talán a márciusi ifjak idealizmusa kopott meg kissé az idők folyamán. De a nemes cél, a követelések többsége azóta is változatlan érvényű. A demokrácia egyfajta fokmérője, lakmuszpapírja, hogy e követelésekből mikor mennyi valósul/t meg.
PETŐFI
Csöndes falu, bús őszi este,
Már alszanak a barna asztagok,
Most ébred a kaszálók méla lelke,
A kémény füstje szőkén kanyarog.
Halk hegedűszó sír a faluvégen,
Valaki a babáját temeti,
Tenger csillag ragyog a magas égen,
Szép, büszke, sok fény, könnyű ott neki.
De valaki ma búcsút mond a háznak,
Kakukkos óra elválást dalol,
Lehull szirma az őszirózsafának,
Fekete árnyak várnak valahol.
Az ifjú megy. Kalapján árvalánynak
Bús szőkesége, szíve oly nehéz,
Ezüstöt sző rá fénye holdvilágnak,
Vár rá a nagyság és a szenvedés.
(Juhász Gyula, 1908)
Nem engedünk a negyvennyolcból
- március 15-ének és az azt követő szabadságharcnak számos, ma már néha észre sem vett jele ivódott bele mindennapjainkba. A kokárda viselése, a Nemzeti dal, a politikai és mozgalmi követelések 12 pontba gyűjtése, március hónap forradalmi heve mára egy középiskolás veszélytelen, dekódolt üzeneteivé váltak. Ám nem volt mindig így. Egy-egy parlamenti beszéd a Monarchia idején Franz Josef elfojtott dühét válthatta ki; egy-egy szobor elé tett virágszál, Budai Ifjúsági Parkban elénekelt „Rabok tovább nem leszünk″ olykor a legnagyobb riadalmat keltette a hatalom berkeiben. Szerencsére ez 1990-ben megváltozott, s reméljük, 48 ezután mindig hivatalos ünnep lesz, mégha ezzel veszít is valamennyit varázsából.
MÁRCIUS 15-ÉN
Üdvöz légy, Március! Köszöntlek!
Villámot szór szemem, szivem remeg.
Öröm s harag vív énbennem tusát
Dicsőjtve március nagy idusát;
Homlokomon kigyúl a büszkeség,
Szivemben düh és bosszu tüze ég.
Sírjából a megholt idő kikél;
Rajzik a múlt s újfent pezsegve él;
Az üdvözült naptestü szellemek
Élőkkel fognak immár társkezet.
Boldog az értő, jaj, ki nem érti meg,
Amit e más világból intenek!
Ó, mennyi fény s utána mennyi gyász!
Félistenküzdelem, új hősvilág;
Minő csaták, minő lelkesedés!
- Fukar talajba pazar vérvetés; –
Szent őrület, csodás álomvaló,
Gondolni is gyönyör, vérforraló.
Új Tirteusz és új Démoszthenesz:
Petőfi és Kossuth: félistenek. –
Száműzve virraszt lángszavú Kossuth,
Petőfi meghalt s halhatatlanult. –
Új Golgotán elvérző nagy fiak,
Gyászos bukás: Nagyvárad és Arad.
Majd álhalál, virrasztók kardala;
Majd a nagy éjre új nap hajnala:
Álcsillag volt, ah nem a büszke nap,
Hisz keleten nem: – nyugaton hasadt.
S a nemzet él, – él mint idült beteg,
Türelme nőtt, akarni feledett.
Élsz, nemzetem, de még nem vagy szabad!
Megalkuvás lőn, s mit tőn jelszavad?
Hizelgés, zsarnokkedv, fondor cselek
Beköték nyiladó, szilaj szemed!
Kegy s alkalom megadá félig azt,
Mi teljes szent jogunk volt, ős, igaz.
Arcomra ez hajt szégyen- s bosszupirt,
Ez az, mi tisztán lelkesedni tilt.
Szégyenlenem kell, hogy csak itt vagyunk,
Napok lehetnénk, s mint mécs, sápadunk.
Pislog csupán, holott valód a fény:
Helyetted, nemzetem, pirúlok én!
Vagy éppen naggyá lenni félsz talán?
Mily gyávaság! Szégyen reád, hazám!
Nem ismered tennen hatalmadat,
Amelyből új kor, új világ hasad?
Avagy megszűnt-e szülni új gyönyört,
Új hősöket e vérihlette föld?
Meddő vagy férfiakban, Kánaán!
És néped – ó, mily átok ez, hazám! –
Míg a hatalom előtt meglapúl,
Testvértelen saját keblébe dúl;
Törvényt lát rajta félénk bárgyuság,
S mosolygva hordoz megszokott igát.
Ó, hogyha szétoszthatnám köztetek
Szabadságszomjas, büszke lelkemet!
Ó, vajha tudnátok szeretni azt,
Egyedül azt, mi fennkölt és szabad:
Szent rémülettel hogy dobnátok el
Mindent, mi még zsarnokjelet visel!
Ó, hogyha szétönthetném köztetek
Nagy, lánggal égő, forró szívemet!
Ó, vaj ha tudnátok gyülölni úgy,
Mit bűnmagul hagyott a gyáva múlt,
Melyből csak átok, szolgaság terem,
Eldobnátok borzadva, hirtelen!
Hogy tűrheted ilyen soká, hazám,
Mi szolgabélyeget visel magán?
Dús kerteid meddig tapossa még
E gyászmagyar, ez alkusz nemzedék?
Mikor jön már a megváltó vihar
Rontó, teremtő tenger lángival?
Üdvözlégy Március! Köszöntelek.
Emléked rázza fel a nemzetet!
Ha lángszavam lángban fogamzanék,
Gyönyör vón akkor s boldog büszkeség
Dalolnom eszmeharcot, hőstusát
S a szent szabadság égi himnuszát!
(Komjáthy Jenő)
PETŐFI ÉL
(Arra az álhírre, hogy Petőfi a szibériai ólombányákban raboskodik. 1877.)
Petőfi él! De nem mint hiszitek,
Nem mint bágyadt tekintetű öreg.
A kor arczára nem vésett redőt,
Fehér hajjal ne képzeljétek őt.
Fejét fenhordja most is; szeme fényes;
Oly fiatal még: csak huszonhat éves!
Petőfi él! De nem volt soha rab.
Ne higyjétek, nem hord ő lánczokat!
Kard van kezében, ajkán harczi dal;
Előre száguld mint a bősz vihar,
És túlharsogja az ágyúk morajját
Szent himnusza, egy szó: Világszabadság!
Petőfi él! Lánglelke fenviraszt.
Vénség, halál sohasem érik azt.
Lázas szivével, ifjan, szabadon
Él és fog élni, édes magyarom.
Lesz trónok és országok pusztulása; –
De az ő sírja még se lesz megásva!
(Reviczky Gyula, 1877)
KÖSZVÉNY-ORSZÁG MÁRCIUSA
Március-Isten keresésre
Indít ma minden friss szelet:
Volt egy ország valaha, régen,
Negyvennyolcnak nagy idejében
S ez a szép ország elveszett.
Az élén jártunk a világnak,
Micsoda áldott, nagy tusák.
Föltört a hunn szívből a láva,
Mi voltunk a világ Japánja
Akkor s maga az – Ifjuság.
Nép volt az és nem rongyos horda,
Az márciusban nem aludt:
Sziken nőtt, piros csoda-rózsa.
Bámult is a vén Európa,
Rómák lettek a hunn faluk.
Mennyit tudtunk és mennyit mertünk.
Bús egek, hát mi lett velünk?
Barmok, akik mindent megszoknak,
Helótái puhult latroknak:
Ezek vagyunk, ezek leszünk.
Grófok hű nyája, Köszvény-ország,
Pupákok, senkik és vakok,
Új ifjaink bódítva állnak,
Mária-zsoltárt kornyikálnak
S lesik az úri abrakot.
Sodomás bölcs, komisz, vén kasznár,
Pimasz pap, lelketlen cseléd,
Mágnás-úr, zsivány oltja, oltja,
Hogy föl ne csapjon nagy-lobogva,
A régi március hevét.
Bús Hunnia, podagra-nemzet,
Kis Köszvény-ország, baj vagyon:
Ma március van. Csúzod óvjad,
Húzd magadra a takaródat,
Szelek járnak víg hajnalon.
Kossuth népe, Petőfi népe,
Ma március van, ha tudod,
Ha nem tudod, óh, meg ne kérdezd
Urad, bíród, sorsod, köszvényed:
Kegyelmes Franz von Kossuthot.
(Ady Endre)
MÁRCIUS IDUSÁRA
Vannak napok, melyek nem szállnak el,
De az idők végéig megmaradnak,
Mint csillagok ragyognak boldogan
S fényt szórnak minden születő tavasznak.
Valamikor szép tüzes napok voltak,
Most enyhe és derűs fénnyel ragyognak.
Ilyen nap volt az, melynek fordulója
Ibolyáit ma a szívünkbe szórja.
Ó, akkor, egykor, ifjú Jókai
És lángoló Petőfi szava zengett,
Kokárda lengett és zászló lobogott;
A költő kérdett és felelt a nemzet.
Ma nem tördel bilincset s börtönajtót
Lelkes tömeg, de munka dala harsog,
Szépség, igazság lassan megy előre,
Egy szebb, igazabb, boldogabb jövőbe.
De azért lelkünk búsan visszanéz,
És emlékezve mámoros lesz tőled,
Tűnt március nagy napja, szép tavasz,
Mely fölráztad a szunnyadó erőket,
Mely új tavaszok napját égre hoztad,
Mely új remények ibolyáját fontad.
Ó nagy nap, szép nap, légy örökre áldott,
Hozz mindig új fényt, új dalt, új virágot!
MÁJUS HUSZONHÁROM RÁKOSPALOTÁN
1912.
1.
Pest utcái között rohanó nép, puskalövések,
rendőr, tört üvegek, népszava, forradalom.
Én egyedül tehetetlenül itt számlálom a percet
nincs hír, nincs újság, villanyosom megakadt.
Néma falun lakom én, hol még az ebek sem ugatnak,
nem bőgnek tehenek, még a malac se visít.
Nádas eresznek alatta topázszemü tengericső csügg.
Hószinü fal, kék árny. Csend, csak a fecske csicserg.
Csak ha a villanyos átrohan itt (és mint a tehén bőg)
sejteni a város szörnyeteges közelét.
Ám most alszik a táj: egy döglött villanyos állong.
Ó bús villanyosom! bús ez a néma világ!
Bús e méla falún az üres sínekre merengni.
Ó jövevény sínek, visztek-e még ma tovább?
Visztek-e még ma odáig, ahol most csörren az ablak,
hol most csorran a vér, forran a forradalom?
hol zajgó tömegen most úr a néma Petőfi
s sarkra az Eszme kiáll isteni ríma gyanánt;
hol tán míg irom ezt, Magyarország nagy betegágyán
vér és kínok közt megszületett a Jövő.
2.
Ó te Jövő, aki jössz és senki se sejti, hogy itt vagy;
jössz és senki se lát; jössz sürü fátyol alatt,
mit hoztál, idegen? mit, mit viszel el? van-e célod
vagy boros emberként ingatod útaidat?
Ah, boros is vagy már ezer őrült eszme borától.
Álmodsz s kóros vágy szennyezi álmod izét!
Álom vagy magad: a mult álma, ki halni szeretne,
s sír, hogy mindene fáj s nem lehet így betegen.
Jöjjön az elhazugult életre halálos igazság,
lesben az utcákon álljon a kósza halál:
minden mindegy már! zúgjon fel a tengerek alja!
hányódjon fel a geny! jöjjön a forradalom!
Jöjjön a barbárság! jöjjön legalább az igazság,
annyi hazugság és elmulatások után!
Jöjjön a lázálom, mely minden bűnt kibeszél majd:
egynek mondja: „Jogok gyáva barátja, remegj! ”
Másnak: „Ajkaidon kopott szó lett a szabadság!
s szíved zsarnok volt, öklöd rossz kalapács. ”
Másnak: „Álnokul és önzőn fogtál kezet: íme
véres lett a kezed: moshatod a kezedet! ”
Mindnek: „Félre vakult csökevény, s ti koholt ideálok!
Nem játék a világ! Látni, teremteni kell.”
(Babits Mihály)
PETŐFIHEZ
Az ország elvétetett tőlünk,
Elvétetett a hatalom,
És a dicsőség is elvétetett,
Felbontatott és eltöröltetett
Közöttünk minden földi kötelék.
Térdig porban és övig hamuban
Mi mégis a te nemzeted maradtunk:
Petőfi nemzete!
Mert megmaradtál Te!
És Benned megmaradt az ország,
És megmaradt a hatalom,
S a dicsőség is, a mi dicsőségünk,
Most és mindörökké.
Az ország megmaradt,
Ó nem a földi ország,
A szemfedős, a könnyel áztatott.
Nem az, nem az!
A mi világtól elfordult szemünk
Immár a földi ország égi mását
Tebenned keresi.
Honfoglalónk Te vagy.
Ha őseink csak földet hagytak ránk:
Te reánk hagytál egy darab eget
Egy örökrészt a porló rög felett.
Kisajátíthatatlan birtokot.
Az álmaiddal benépesítettél
Egy új hazát,
Szabadság és szerelem gyarmatát:
Egy magyar csillagot.
És megmaradt a hatalom.
Nem a kard élén csillanó erő,
A kard, az eltörött,
Nem az ágyúk torkából ásító,
Az ágyúk hangos torka néma lőn,
Nem tűzben, vérben edzett vértezet,
Nem az, nem az,
Elvette tőlünk azt a végezet.
De mi most Reád szegezzük szemünk,
A páncélunk Te vagy.
Te vagy tűzálló, kemény fedezékünk.
Lelked örvénylő mélységeiben
Adatott nekünk örök menedék.
És nekünk ez elég.
A vezérünk Te vagy.
Mint verseid, a „rongyos katonák″,
Akiknek éhség, s igazság a bére:
Álljuk seregparádéd sorfalát.
És megmaradt a dicsőség is.
Ó nem az oktalan kevélykedés,
Világ színe előtt hetvenkedő!
Nem a cifrálkodó magyarkodás.
Ez más, ez más!
Nagyon nagyot zuhantunk.
De megmaradt a büszke öntudat,
A Te öntudatod,
A mi öntudatunk:
Ha balsorsverten, ha koldusszegényen:
Vagyunk, vagyunk!
És akarunk még lenni!…
Az ország elvétetett tőlünk,
Elvétetett a hatalom,
És a dicsőség is elvétetett,
Felbontatott és eltöröltetett
Közöttünk minden földi kötelék.
Térdig porban és övig hamuban,
Mi mégis a Te nemzeted maradtunk:
Petőfi nemzete!
Mert megmaradtál Te!
És benned megmaradt az ország,
És megmaradt a hatalom,
S a dicsőség is, a mi dicsőségünk,
Most – és mindörökké!
(Reményik Sándor, 1922. október)
