a papiruszportzal.hu archívumából [2009]
Szerző: leho
Az idén (2009 – a szerk.) másodszor megrendezett Első Fesztivál keretében június 20-án 21 órától koncertezik főszereplőként a Korál együttes a harmincéves Érden, az Ercsi úti sportpályán. A rendezvény sajtótájékoztatóján, az Osváth étteremben beszélgettünk Balázs Fecóval, a zenekar vezetőjével a Korál egykori sikereinek titkáról, a nyolcvanas évek zenei viszonyairól, a könnyűzene mai állapotáról, Horváth Attiláról, Sitkéről, azaz életpályájáról.
– Mi lehetett az induló Korál sikereinek titka a Taurus slágerszámai mellett?
– Ez egy sokoldalú kérdés. Zenekarunk mondanivalója és fazonja találkozott az akkori korosztály ízlésvilágával. Ez meghatározó dolog. Nem lehet szétválasztani a vizualitást a hangzó anyagtól. Ez nálunk találkozott az akkori közönség szimpátiájával. Ehhez társult az a fajta szövegcentrikusság, amit egyrészt a Taurus hagyatékából hoztunk Attilával a hetvenes évek elejéről, A kőfalak leomlanak és a többi, másrészt ezt folytattuk a saját számokkal – én ezt a kettőt azonosítom sikereink titkaként.
– A szövegeitek jobbára politikamentesek voltak, ennek ellenére be tudtátok vadítani a közönséget. Emlékszem egy 1981–82 táján zajló koncertre, a váci művelődési központban a közönség szét akarta szedni az intézményt, s a rendezők – kéretett rendesen viselkedni – az áram lekapcsolásával próbálták fékezni a hangulatot.
– Az a közönség – a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején – egy új korosztályhoz tartozott. Ez egy váltó korosztály volt teljesen más ízlésvilággal, a dalszövegektől a ruházatig mindenben, és elsősorban fiatalokból, tizenévesekből állt. Ez a korosztály vágyott valamire, hogy valamit kimondjanak helyettük, amit ők magukénak éreztek. Ez az átütő siker bármelyik bandával megtörténhetett volna, ha a szerelmes dalokra gondolok. De azért politikai töltése is volt a dolognak, ami a Taurus hagyatéka volt. A kőfalak leomlanak szövege mindenki számára világosan arról szólt, hogy a család egyik fele a „folyó” egyik oldalán állt, a fele meg a másikon. Ez egy jelképes politikai dal, bár nem direkt módon.
A mai korosztálynak azonban egészen mást mond a zene, a rockzene is. A mi korosztályunknak egy életérzés, egy kapaszkodó, egy önkifejező eszköz volt a rockzene, amiben megtaláltam saját magamat. A rendszerváltással megszűnt az a fajta tiltakozás, amit ez a zene sugall. A rockzene küldetés volt, a vasfüggöny mögött megvoltak a külső és belső tiltások, ami végül is erősítette a rockzene erejét. Ma más a helyzet, amióta kinyílott a világ, a maiaknak nem arról szól a rockzene, mint nekünk, ez ma már kőkemény üzlet. Ma az inspirálja a fiatalokat, hogy minél több pénzük legyen és jól éljenek, mindenáron. Nem számít, hogy miből, akár gagyiból is, lásd az én műfajomat: ma már nem kell tudni zenélni, sikeresnek kell lenni; tisztelet a kivételnek. Ennek pedig megvannak a mag receptjei. Itt a reklámról szól a dolog. Ha a nagymamámat kisminkelem és egy-két bulvár tévéműsorban szerepeltetem, akkor ideig-óráig sztárt tudok belőle faragni – majd jön a nagypapa… A cél szentesíti az eszközt. Nem érdekes, hogy miből van a pénz, csak legyen. Hiába nem fognak rájuk emlékezni, nem húsz, öt év múlva sem, viszont több pénzük van, mint amennyit mi összezenéltünk negyven év alatt. Azt szokták erre mondani: ne kérdezd, honnan van az első millió! Megváltozott a világ, bár tőlünk nyugatabbra az értékek jóval időtállóbbak, az én korosztályomban Tina Turner, Eric Clapton és sorolhatnám, ugyanúgy a topon vannak, sőt! Az értékek jobban sugallják a nézettséget és a lemezeladásokat. Nálunk elég speciális a helyzet, sajnos, Sandokantol Isauráig.
– Óriási sikereitek voltak, aztán érezhetően egyre lágyabbá vált a hangzás. Az orgonamegmászás alatti vad futamok finom harmóniákká szelídültek. Ennek a kor előrehaladta vagy az egyéni ízlés változása volt az oka?
– Mi is változunk. Talán nem is vesszük észre, hogy az évek múlásával az ember változik. Ha fiatalkorában felugrott, kicsit korosabban már nem ugrik fel. Ez már nem arról szól. Én mindig csodálkozom azokon a kollégáimon, név nélkül mondom, akik ugyanazokkal a manírokkal dolgoznak, mint régen, miközben beleszaladtak közel a hatvanba. Ami számomra nevetséges. Ami a hetvenes-nyolcvanas években jó volt, jól állt, mert fiatalok voltunk, az ma gáz egy hatvanéves embernek. Nagyon fontos, hogy szinkronba legyél azzal, ami elhangzik a szádból.
Visszakanyarodva a kérdésedre: én tulajdonképpen ebben a kettősségben éltem, az én énem a kemény rockzene és a lírának az ötvözete. Ezen belül lírai alkat vagyok, a megélt érzelmeken keresztül közelítettem meg a szakmát. A megélt érzelmeimet írom ki magamból, amihez ugyancsak igaz gondolatok párosulnak Attila szövegeivel. Elválaszthatatlan ettől a barátom, Horváth Attila, aki hasonló korú, hasonló életpályát futott be, ő az én „krónikásom”. Nem lehet tőle különválasztani, a zenék csak ezekkel a szövegekkel egészek és hitelesek – mert igazak! ő nagyon kevés előadónak írt huzamosabb ideig, de azok mind hitelesek – Horváth Charlie, Cserháti Zsuzsi, Piramis.
A nyolcvanas évek elején véget ért a Piramis-jelenség, és tulajdonképpen a Korál vette át a helyét a népszerűségben. Ugyanakkor a világot elöntötte a diszkóhullám, egy új műfaj, amire az állami támogatás, Erdős Péter és a Hungaroton – az egy tévé, egy rádió, egy lemezkiadó elve alapján – ráült. Erdős Péter – különböző eszközökkel – átalakíthatta, formálhatta a közízlést a rockzenével szemben. Hiába játszott egy ellenzékinek tartott zenekar akárhány ezer néző előtt a koncerten, ha az egyetlen tévébe nem kerülhetett be, vagy nem adhatott ki lemezt. Ez az állami irányítás mesterségesen átalakította a hazai könnyűzenét. Ráadásul Nyugatról a Boney M-mel, az ABBA-val stb. bejött egy populárisabb zene, ami egyébként is közel állt az átlag magyar fülhöz és szemhez… Ez a kettő együtt átalakította a műfajt. A Piramistól a P. Mobilig, Korálig a nagy rockegyüttesek a nyolcvanas évek közepéig vagy leálltak, vagy megszűntek. Újabb generációváltás jött. Nekem szerencsém volt, mert én zongorista vagyok, nem gitáros, én a zongorával elő tudom adni a saját számaimat. Illetve nem úgy, mert mondják, hogy egy zongorista két kezében benne van egy zenekar. Egy gitáros vagy egy dobos nem tud – illetve ritkán – kiállni egy szál gitárral, dobfelszereléssel. Az egy másik történet, hogy én nem autodidakta módon tanultam zenélni, nem ösztönösen meghallgattam a Deep Purple-t, és megpróbáltam kifejezni magam, hanem egy idő után már saját magam készítettem dalokat. Meggyőződésem, hogy komolyzenei alapok nélkül az ember csak egy bizonyos szintig tud eljutni. Ha nem képzed magad, nem tanulsz, megállsz. Nem tudsz továbblépni. Én viszont klasszikus zenén nőttem föl. Én sokoldalúbb zenéket voltam képes szerezni, filmzenét, klasszikus lemezeket csináltam, amikor erre felkérést, illetve lehetőséget kaptam. Az én mozgásterem sokkal nagyobb volt, mint egy dobosé vagy gitárosé. Ezért is tudtam átvészelni ezeket a különböző korokat, generációváltásokat. Meg amiről még nem beszéltem, az egyik legfontosabb dologról, a szerencséről, ami minden szakmában elengedhetetlen!
A nyolcvanas évek második felében pedig Sitkén…
– Ez lett volna a következő kérdés!
– Mindenki megkérdezi. …Sitkén elsőként nyúltunk egy olyan dologhoz, ami a mai napig, immár 23 éve megy, és ez egy nagy társadalmi összefogás eredménye. Ha jó az idő, akkor tízezer ember is (…) összejön, és ebből a bevételből – állami támogatás nélkül – működik a sportegyesület, különböző helyi szakkörök stb. Augusztus utolsó szombatján tartjuk minden évben a Vas megyei településen, Sárvártól 3 kilométerre. Ma már nemcsak országos a fesztivál, hanem külföldről is sokan jönnek. Azóta a nevem ide is kötődik, mert fölépítettünk valamit, ami pusztulásra volt ítélve. Másrészt egy kulturális missziót is teljesítettünk azzal, hogy létrehoztunk egy ilyen rendezvényt. Ahol az élő zene az úr még mindig!
– „Ha kedved tartja…”, ma mit iszol? Milyen az életformád, a közérzeted?
– Tizenvalahány éve, amikor egy infarktus és egy szívműtét után újjászülettem, mind a szakmában, mind a családi életemben újjászülettem, van egy 11 éves fiam, ennek megfelelően élem az életem. Alkohol, cigaretta nélkül és egyéb káros szenvedélytől mentesen.
A műfaj meg amúgy megváltozott, mert nincs évi 460 fellépés, mint ami annak idején nekünk volt. A számok, amiket Horváth Attilával írtam, erősek, többgenerációsak, nem panaszkodom, a korosztályomhoz képest sok helyre hívnak. A lemezeladás is megváltozott, mert már azt is lemásolják, amit még meg sem csináltak! Ma már a kiadók nem ölnek bele milliókat egy-egy lemezbe, mert a jó esetben két-háromezer eladott példány nem hozza vissza. Ennek nincs értelme, ezért nincs lemezeladás.
A koncertezésnél és a CD-készítésnél fordított sorrendet él a műfaj, régen minket kerestek meg, mind a lemezgyártó, mind a koncertszervező, ma fordított a sorrend! Előbb az anyagiakat kell biztosítani, szponzorokat keresni, majd lehet lemezt, koncertet csinálni. Nagy koncertekről beszélek, ami egy Kisstadion-beli vagy egy minőségi felszerelésű turnéhoz kell. A Korálnak 2006-ban volt utoljára koncertje a Kisstadionban, ami egy új lemez kiadásával párosult (Ne állj meg soha). Tehát azért mi dolgozunk tovább, csak nem olyan látványosan és sűrűn, mint ezelőtt harminc évvel.
A közérzetem? Ma Magyarországon a bizonytalanság és a pénztelenség légköre uralkodik. Ez ránk is hat. Olyan előadókkal kell megküzdenünk, akiknek kevés köze van a műfajhoz, életükben nem tanultak zenét, páran a hirtelen jött médiasiker bűvöletében élnek, és azt hiszik, hogy ők a Madonnák vagy a Michael Jacksonok, és hogy ez örökké tart. Fogalmuk sincs, miről szól ez a műfaj, két pillanat múlva nem fogják tudni, hogy kik ők. Az igazi tehetség meghozza gyümölcsét, ha valaki kitartó, hisz magában és szerencse is mellé áll. Én megtanultam köszönni az idősebb kollégáimnak, még ha nem is szerettem, amit csináltak, de elismertem, mert keményen megdolgoztak érte, tiszteltem őket, letették a névjegyüket a szakmában. A tisztelet hiánya egy sajnálatos erkölcsi „hozadék”, ami benne van a mai korban. A bulvárlapok pedig végképp nem tesznek jót a műfajnak, de egyáltalán, az átlag közérzetnek, mert hamis képet, hamis értékrendet állítanak fel, és ledöntenek 30-40 éve felállított, megírt zenei értékeket, és ezeket összemossák a szórakoztatás olcsó műfajaival. A közönséget pedig nem lehet lecserélni…
– Mit játszotok 2009-ben Érden, keményebbet, mint az első korszakban, vagy lágyabbat, mint a másodikban? Lesz Hazafelé, A kőfalak leomlanak, Anyám, vigasztalj engem?
– Mindent, ami a zenekarhoz és Balázs Fecó munkásságához leginkább hozzátartozik, egy slágerfesztivált, amiben elfér a kemény és a lágy is, csak értékesen, bulvár nélkül!
Comment on “Ne állj meg soha! – Interjú Balázs Fecóval, a Korál vezetőjével”