„Még mindig abban a lendületben vagyok…” – interjú Sebő Ferenccel

a papiruszportal.hu archívumából [2006]

Szerző: Lehotka Ildikó

A Sebő-együttes vezetőjének, zenetörténésznek, a Hagyományok Háza szakmai igazgatójának érdemeit nem lehet eléggé hangsúlyozni, a népzenét széles tömegekkel ismertette és szerettette meg. Zenetörténészként részt vett Bartók Béla: Magyar Népdalok Egyetemes Gyűjteménye legutóbbi kötetének elkészítésében. A nem szokványos interjúban (alig érintettük gondosan összeállított kérdéseimet) egy nagy mesélőt is megismerhetünk. Érintettük a nép- és a középkori zene kapcsolatát, szó esett arról, hogy minden mindennel összefügg.

– Vikár László magyarországi gyűjtőnaplóját adtuk ki, hangzóanyaggal, Bodza Klára Énekesiskolája, amely eddig csak kazettán volt hozzáférhető, végre megjelent cédén is. Lajtha László Dunántúli hangszeres népzenei gyűjtésének eddig kiadatlan 2. kötete is megjelent, hangzó melléklete mindkét kötet zenei anyagát tartalmazza. Megjelentettük Lajtha: Bogyiszlói gyűjtés 1922 című kötetét is, a fonográffelvételek mellékletével együtt. Ezek a kották úgy készültek, hogy Lajtha a hengerek forgását felére lelassítva, minden apró hangot, hajlítást megfigyelt és lejegyzett. Az előszóban figyelmeztettem a használókat, hogy ezek a lejegyzések tanulmányozásra valók, mint a mikroszkopikus képek. Nehogy azt higgye valaki, ezt így, minden leírt hang hangsúlyozásával kell leénekelni. Így nem lehet, de nem is kell, mert a valóságban nem úgy hallatszik a dal, hiszen nem minden hang egyformán hangsúlyos. (Olyan ez, mint a madárfütty, csak egy csicsergést hallani belőle, pedig ha valaki lelassított felvételről lejegyzi, millió hangot talál benne. Szőke Péter bácsi le is kottázott egy sereg madáréneket.) A második versszakokat Lajtha már csak vázlatosan, egyszerű hallás után írta le. De ez meg nem jelenti azt, hogy csak az első versszakot énekelték díszítve! Sok félreértés, torz hagyomány származott már abból, hogy kimarad egy fontos lépcsőfok, az eredeti felvételek meghallgatása. Kodály is, Bartók is melegen ajánlotta ezt mindenkinek, de a technikai feltételek csak mostanra fejlődtek odáig, hogy ez a kívánság teljesíthető is legyen. Maga a kotta önmagában – szájhagyományos konszenzus nélkül – kevéssé alkalmas a rekonstrukcióra. Ez így van a klasszikus zenében is. A zenetanár is „szájhagyományos” eszközökkel dolgozik, megmutatja növendékének már az első órától kezdve, hogy kell állni, ülni, mi a helyes hangszer-, illetve kéztartás, melyik jelet hogyan kell értelmezni a kottában stb. A szájhagyomány mindig jelen van, még ha nem is vesszük észre. A kotta csak a hangmagasságot és a ritmust rögzíti. Abban nincs benne se a hangsúlyozás, se az artikuláció.

– Azért problémás a régizenélés, mert lehet, hogy úgy hangzott, de az is lehet, hogy egészen másképp.
– Épp ezért értékes ez a még élőben megismerhető szájhagyományos örökség, mert – lemaradt divatként – komplexen megőrizte egy régebbi korszak sablonjait, technikáit és repertoárjának egy részét is. A historikus irányzat nagyon sokat meríthetne ebből az élő hagyományból, szinte az időutazás élményével fűszerezve a kutatási munkát.

– A Bartók-év kapcsán mit sikerült megvalósítaniuk?
– Bartók idősebbik fiának édesapjáról írt könyvét (ifj. Bartók Béla: Apám életének krónikája) jelentettük meg a Helikon Kiadóval közösen. Ez egy alapmű, amely már rég elfogyott, és mivel más kiadónak nem jutott az eszébe, mi vállaltuk a kezdeményezést. Szintén mi kezdeményeztük a szinte csak szakkörökben ismert Lampert Vera: Népzene Bartók Béla műveiben című munkájának kibővített, javított újrakiadását a ZTI Bartók-kutatóinak közreműködésével. A Bartók-lemezösszkiadást illetően nemrégiben vettem meg – a régit. Ahogy elnézem, lassan lejár a Bartók-év, mire sikerül megegyezni, hogy ki kaphat rá támogatást [Azóta kiderült, a Kocsis Zoltán vezette Nemzeti Filharmonikusok és a Hungaroton kiadásában jelenik majd meg – a szerk.]. A Mozart-összkiadások (ugyanezen év jubilánsaként) már a magyarországi áruházakban is kaphatók. Hajrá, Magyarország!

– Mikor került kapcsolatba a népzenével? Mikor volt az a pillanat: Na, nekem ez kell! Nem kell a klasszikus, vagy nem olyan szinten, nem kell a rockzene, semmi más, csak a népzene.
– Nem hiszem, hogy a zenét ilyen kategóriákra kellene osztani. Ha a mai ember igazán a zenére kíváncsi, akkor nem mondhatja, hogy csak a barokk zene van, és akkor már Schumannt nem is hallgat. Sokféle zene van, s ez a nagy választék sokféle igényt képes kiszolgálni. A „fogyasztó” legfeljebb a hangulatai szerint válogat. Korunkban még mindig az az éppen „trendi”, hogy sokszínű anyagból válogathatunk. Nem mindig volt ez így. A romantika előtt például egyáltalán nem hallgattak régi zenét az emberek. Ezt Mendelssohnék hozták divatba Bach és Händel műveinek előásásával. Ma úgy mondanánk: remek „marketingmunkával eladták” koruknak a régi zenét. És ez azóta is tart. (Most akarják egyes újító magyar politikusok beszüntetni a zeneiskolákban a klasszikus zene tanítását. Hogy nekünk miért az ilyesmikben kell az élenjárni?!)
A népzene a régi zene titkainak, technikai fogásainak utolsó forrása. Ez az egész heterogén hagyományanyag sokféle stílust őriz, több évszázadnak a divathordalékait rögzítette valamilyen módon. Ezeket ma még mindig lehet élőben tanulmányozni. A csapda ott van, hogy mire ezt mindenki megérti, addigra elmúlik. Mire rendelkezésre állnak a szükséges eszközök, addigra már nem lesz mit fölvenni.

– Mozart is Bach műveit zongorázgatta.
– Igen. Van Swieten báró házában. Mert őt érdekelte. Egyházi zenéiben (ahol egy 100 éves stílusbeli lemaradás jelképezte az örökkévalóság érzetét) hasznosította is ezen ismereteit. A klasszikus világi nyelvezet közben már más, könnyedebb irányokat vett. Maga Van Swieten báró különleges figura volt, aki szenvedélyesen összegyűjtötte ezeket a kottákat. És ezek az érdeklődő zeneszerzők oda jártak: Na, mit is írt az öreg Bach? Hallani hallottak róla, csak akkor nem voltak még közkönyvtárak.
Az ember beleszületik egy korszakba, és azt hiszi, hogy ami körülveszi, az mindig így volt. Hát egyáltalán nem! Bizony nagyon relatív dolog, hogy milyen zenét hall az ember, mi veszi körül, mi közül választhat. Úgy látom, hogy ma csak nő a választék. Ilyen még soha nem volt. Mintha egy nagy asztalon lenne kirakva minden, az ember csak oldalog körülötte, és a tudásának, műveltségének megfelelően választ. (Mikor kint voltunk Belső-Mongóliában, Kínában, a táncosok is oldalogtak egy szépen megterített asztalnál. „Mi a fene ez, mi a fene ez?” Láttunk egy zöld, gumószerű valamit, a táncosok nem mertek belőle venni. Hát kovászos uborka volt. Egy az egyben kovászos uborka volt. Csak azért mondom, hogy a hozzáállástól mi minden függ. Na, mondtam is: „Gyerekek, látjátok mekkora hülyék vagyunk?!”)
Napjainkban a régi zene előretolakodott. Az ember maximum Mozartig hallgat zenét. A romantikából egy kicsit elég lett, túl sokat hallgattuk, már Bartókék is elteltek vele, ezért vágtak újabb csapásokat. Én Bartókot is hallgatok.
Nagy a felhozatal. Ez meg azt a veszélyt hordozza, amit a svéd gyerekvers fogalmaz meg: „Bélyeget gyűjtöttem. Egyszer apám hozott haza egy kilót. Azóta nem gyűjtök bélyeget.” Ez a dömping már elképesztő. Lélektanilag is lehangoló hatású. Évekig hörögtünk, hogy népzenei kedvenceinknek nincsenek felvételeik, pedig milyen jó lenne. Még mindig abban a lendületben vagyok, hogy ezeket ki kéne adni… Aztán nézem a ránk ömlő választékot, és már nem veszek semmit.

– Én sem tudtam, hogy ennyi népzenei kiadvány van, az egyik koncert előtt itt [a Hagyományok Házában, Bartók-emlékesten] egy nagy asztal tele volt.
– Ez a ló másik oldala. A Hagyományok Házának az a dolga, hogy megszűrje, kiválogassa, egyensúlyba hozza, olyan színvonalat diktáljon, amely a dilettánsokat kizárja. Azon dolgozunk, hogy ezt a szájhagyományos információtömeget szortírozzuk és rendbe rakjuk. Ez nem egyedülálló a történelemben. Már ezer évvel ezelőtt a gregorián dalokkal is így volt. Ma a gregoriánról azt tudjuk, amit a kódexekben lemásoltak, továbbhagyományoztak, rögzítettek, szelektáltak. Meghatározott számú kódex maradt fenn. Nem sokan tudják, hogy a magyarországi gregoriánkutatás a világ élvonalához tartozik, Rajeczky Benjáminnak, Dobszay Lászlónak és Szendrei Jankának köszönhetően. ők begyűjtötték a teljes európai kódexanyagot (mikrofilmen), ami egyedülálló. Ennek eredménye volt, hogy felfedezték az addig teljesen ismeretlen középkori magyar zenét. Igaz, hogy későbbi könyvek kötéstábláit kellett szétfejteni, hogy az azokban másodlagosan felhasznált régi kottalapokat kiáztassák, de előkerültek magyarországi többszólamú anyagok is, amelyekről addig semmit sem tudtunk. Európai életünk bizonyítékai. Egy külön magyar kottaírással. Ezek az emberek három-négyszáz év anyagát bányászták elő a semmiből, olyan munkát végeztek, amelyről a világ tud, csak a magyar társadalom nem.

– Az általános iskolai tananyagban csak néhány népzenei felvétel szerepel a lemezeken, a gimnáziumban pedig öt, még mindig bakelitlemezen. A diáknak persze nagyon furcsa ez a hangzásvilág.
– A zenei közízlés, a hallásmód is történelmi változásoknak van kitéve. Mint ahogy a beszélt nyelv hangzása is egyre változik. Láttam a lányomnál, mikor kicsi volt még, panaszkodott, hogy nem érti Jókai nyelvezetét. Hogy lehet az, gondoltam, mikor én ennyi idős koromban faltam Jókait? Hitetlenkedve elkezdtem felolvasni neki a kötelező olvasmány szövegét. Azt mondta, hogy így már érti. Akkor értettem meg, hogy ez az énekekkel is így van. Csak akkor rekonstruálható az írással rögzített dallam is, ha hangzó élmény van mögötte, a szájhagyomány segítségével. Ma már nem azt a magyar nyelvet beszéljük, amit Jókai rögzített. A gyerek elvész a hosszú mondatok, mellékmondatok láncolatában, mert ma már így senki sem tud beszélni, sajnos. Én még hallottam ezt az elegáns stílust idős tanáraimtól.
Az nemcsak egy tudományoskodó elnevezés, hogy stílus, hanem korszakos közmegegyezések elnevezése. Aki ezeket utólag egyben kapja a nyakába, az főleg amellett dönt, azt szereti, amelyben szocializálódott. Ha egy újabb stílust megkedvelünk, a régebbit már elutasítjuk. A zenében a legnagyobb váltás a többszólamúság kialakulásánál történt. A síp-dob zene és a dudazene már elavult. A dallamokat meg kellett változtatni, hogy egymáshoz illeszkedhessenek. Már Palestrinánál látszik, hogy ő nagyjából próbálja tartani, egyeztetni a dallamvonalat, de már megvannak a tiltott lépések. Mire kialakul az a fajta zene, amit a klasszikus zene használ, a dallamosság az alátett harmóniák felbontásából származik, az, aki erre rászokott, megőrül attól a „nyekergéstől” [énekli], amit kihall belőle, nem azt az áradó szépséget, amit hallania kéne. Ez egy szociológiai probléma, az ember azt szereti, amit hallott, amit megtanult, nehezen tud abból kilépni. A művelt ember több mindent megtanul: a régi stílusokat, a barokkot, a romantikát stb. Nem akarok szentségtörő lenni, de a zene azé, aki megműveli. A sakk se mindenkié, a zene még bonyolultabb.

– Hogyan lett önből népzenész?
– Először klasszikus zenét, csellót és zongorát tanultam Székesfehérvárott a zeneiskolában. Akkoriban még teljes gőzzel működött a zenetanítás. Ez arra jó volt, hogy a gimnáziumi és a műegyetemi zenekarban játszhassak. Így mindjárt voltak szép élményeim a zenéléssel. A Műegyetemi Zenekarban találkoztam Halmos Bélával, aki brácsázott. Nem akárki volt a direktorunk: a fiatal Oberfrank Géza volt a karmester. Csodás élmény volt számunkra, ahogy sodró egyéniségével zenekarrá varázsolta a kis malacbandánkat. Egyetemistaként nyári gyakorlatokon vettünk részt, ásni, kubikolni, betonozni kellett meg mindent, ami az építészszakmánkhoz tartozott. Egy-két nyarat Hajnóczi tanár úr nemzetközi régészeti ásatásain töltöttem Aquincumban. (Akkor akarták beépíteni a római város még feltáratlan nyugati részét, így szükség volt egy gyors elhárító kutatásra). Ott összeverődtünk mindenféle nemzetiségű diákkal, és esténként énekeltünk. Mindenki énekelte a saját népdalait, mi pedig énekeltük, gitároztuk a József Attila-dalaimat. De hát lesült a pofánkról a bőr. Mi az, hogy mi, Bartók és Kodály országának polgárai nem tudunk magyar népdalokat? Összenéztünk Bélával, majd Sebő Ferenc és Halmos Béla a kezdetekkorelkezdtünk kutakodni. A Néprajzi Múzeumban azt kérdezték: „Minek az maguknak, hiszen nincs is hozzá végzettségük?” Tovább tipródtunk. Egy javaslat alapján elmentünk Martin Györgyhöz, aki olyan tudós hírében állt, aki nem dugdossa az anyagát az érdeklődők elől. Így is történt. Sorra szedte elő a felvételeit. Mi meg csak hallgattuk a mezőségi, gyimesi és egyéb, számunkra teljesen ismeretlen zenéket.
Ezekből kezdetben feldolgozásokat készítettünk (két gitárra és énekhangokra), s úgy játszottuk a dalokat. A feldolgozások kvintpárhuzamai és egyéb akkori megoldásaim inkább a régi zene világát idézték, a korai többszólamúság eszközeit. Ezt már a mai eszemmel mondom, de szinte csodálatos volt, ahogy az élő népzene keltette élmények épp azt a zenetörténeti világot nyitották meg előttünk, amelynek ez a népzene az utolsó hírmondója. Az, hogy szerintem az illett ehhez a zenéhez, már stilisztikai igazodás volt.
Persze egyre jobban izgatott bennünket maga az eredeti népzene. Elkezdtük az öntevékeny képzést, Martin György segítségével. Hajnalokig mesélt nekünk, megmutatta az elődök lejegyzéseit, tanulmányait, majd munkát adott. Odaadta a szalagjait, hogy lemásoljuk, de megadta az adatközlők címeit is, és arra inspirált, hogy menjünk le falura, kérdezzük ki mi is ezeket a zenészeket a magunk szempontjai szerint, és ami felvételt készítünk, azt vigyük vissza neki. Úgy mentünk oda, hogy már tudtuk, mit akarunk hallani, figyeltük a vonózást, a tartást, a technikát, a cifrázást. Így felkészülve már tudtunk kérdezni.
Így kezdtünk el magunk is gyűjteni. Amikor végre megszólalt a kezünkben a muzsika, már éreztük, hogy ez ugyanolyan jó és tanulni való zene, mint a klasszikus, csak egy másik korszak, másik műfaja. A tanulást nem lehet megkerülni. Végig kell járni ezt az utat, de az írástudománnyal együtt. Nem az van, hogy lekagylózzuk a zenét, vagy leakasztjuk a lejegyzett kottát, mert a hangrögzítés és kottaírás csak egymást kiegészítve hatásos.
Beálltam a nagy zenei folyamatba, és megtaláltam benne a helyemet. Úgy gondoltam, hogy túl idős vagyok ahhoz, hogy öntevékenyen járjak a szükséges tudnivalók után. (Már elvégeztem a Műegyetemet, más szakmában dolgoztam, más tudnivalókkal telt el a fiatalkori töltekezés ideje.) Így támadt ez az ötlet, hogy beiratkoztam a zenetudományi szak nappali tagozatára, és végigkúsztam az árkot huszonéves osztálytársaimmal együtt. Nem lehetett ezt megúszni másképp, de arra gondoltam, hogy micsoda kiváltság, hogy olyan emberek, mint Rajeczky Béni bácsi, Szendrei Janka, Kroó György, Kárpáti János, Somfai László, Kovács Sándor, Almásy László, Vikár László, a szakma legnagyszerűbb emberei, kötelesek bejönni és engem tanítani. Felejthetetlen élmény volt a sok termékeny beszélgetés Szőllősi Andrással, aki partitúraolvasásra is tanított. Vagy a szófukar Tallián Tibor, aki fantasztikus átvilágítást adott a kínai birodalom s ezáltal a mindenkori birodalmak természetéről. Komlós Katalin minden héten egy órával korábban bejött velünk kamarazenélni az egyébként kőkemény szigorúságú zeneelmélet-óra előtt. Maga játszotta a hiányzó szólamokat, így fedve le hibáinkat, s kifogyhatatlan lendületével a muzsikálás élményéig sodort bennünket. Ha Dobszay László előadott, kitárult/kitágult a világ, megvilágosodtak és értelmes rendbe álltak a bonyolult összefüggések. Úgy vitte, ragadta magával a hallgató figyelmét, hogy szinte már azt hihette, hogy ő is mindent tud, akár a Mester. Nagy kár, hogy egy ilyen fajsúlyú PEDAGÓGUS-t csak egy válogatott, szűk kör ismerhet meg. Soha nem fogom megérteni, hogy a „Mindentudás Egyeteme” sok makogó, rosszul előadó professzorai közé ő miért nem fért be legalább egyszer? Micsoda helyrehozhatatlan mulasztások ezek…
Nagyon nehéz volt azt az öt évet szabadúszó előadóművészként, három gyerekkel megcsinálni, de megkaptam, amire vágytam: annak a folyamatnak az egységes szellemi hátterét, amelybe munkálkodásommal én is bele akartam tartozni.
Be kell látni, ahogy én építészként beláttam, hogy a zene világa sok-sok folyamból áll össze. De mind ugyanabba a tengerbe ömlik. Az se helyes, ha túlértékeli bármelyiket az ember, de az sem, ha háttérbe szorítja. Nem lehet kiemelni egy korszakot, üdvözíteni és kikiáltani, csak azért, mert én ebbe gyakoroltam bele magam. Ezeket egymás mellé kell rakni. A népzenében is van olyan, aki a palatkait úgy tudja játszani, mint senki más. Ám az ne játsszon dunántúlit, de tudjon róla, tudja, hogy mi a különbség. A mi harmadik nemzedékünk fiatal zenészei már prímásra lebontva hallják, hogy ki játszik, mert az ugyanis nem egyforma. A zenében jártas ember is megmondja, hogy ezt vagy azt a művet ki vezényli. Kroó György hozott egy Beethoven-tételt, tíz különböző karmester felvételében. Meg kellett őket hallgatni, anélkül, hogy bármi információt kaptunk volna. Aztán le kellet írnunk a benyomásainkat. Megdöbbentő volt a különbség, tempók, hangzások. Ha ilyen szintre megyünk, akkor már beszélgethetünk zenéről.

– Mindennapos dolog, hogy koncerten nemcsak az utolsó tétel után tapsolnak, a mobiltelefonok is megcsörrennek (még Bayreuthban is). Olyanok járnak koncertre, akiket egyáltalán nem érdekel a zene, a jegy is drága, de ott kell lenniük, mert a többiek is ott vannak.
– Nem szeretek végletesen fogalmazni, de biztos vagyok benne, hogy a sznobéria pozitív is lehet, mert olyanokat is vonz, akik csak megfelelni akarnak, úgy kell tegyenek, mintha. Csak az nem mindegy, hogy mi a sznobéria tárgya. Ha arra irányul, hogy nem járok, „csak nem képzeled?!” akkor rossz. De ha arra irányul, hogy továbbvigyen, emelkedjek fel a többihez, nézzem meg, hogy kell késsel, villával enni, az már valami.
A történelem során a művészet az uralkodó osztály reprezentációjának számított. Ha az uralkodó osztály nem ezzel akar reprezentálni, ha nem ad rá pénzt, nem intézményesít, akkor baj van. A zene nagyon intézményigényes, pénzfüggő, több generáció kell hozzá, míg kitermelődik az a réteg, amely magas szinten zenél. Az nem úgy megy, hogy útépítő munkásból átképzem magam, és holnaptól orgonista leszek.
A zene a legnehezebben megtanulható művészeti ág. Írni mindenki tud, rajzolni is, de a zenetanulás nagyon sokáig tart. Ha odarakják eléd a kottát, hallanod kell, mi van benne. Se az írás, se a rajzolás nem ennyire bonyolult. (Tersánszky Józsi Jenő mondogatta ironikusan, hogy „írni mindenki tud, nem kell hozzá más, csak papír és ceruza, s ha elég tehetségtelen, még sikere is lehet. Na, de két szólamban fütyülni? Azt nem tud mindenki!”)
A gyerekeim, Laci és Feri, hat–nyolc évesek voltak, mikor az Amadeus című filmben látták, hogy Mozart az ágyából diktálja Salierinek a szólamokat. Tanultak már ugyan egy keveset zongorázni, de a kottaolvasást nemigen favorizálták. Na de akkor leesett a tantusz nekik. Kérték tőlem a partitúrát, beültek a számítógép elé, és egy kottaíró program segítségével elkezdték beírni a gépbe a szólamokat. Mint a tűz, úgy égett a szellemük, egy órán belül hozták a Lacrymosa tételt. Rájöttek, hogy a partitúra egy program. (Rendesen írni-olvasni sem tudtak még, de a hexadecimális kódot meg tudták már fejteni.) Én meg addig hiába öltem őket, hogy gyakoroljanak már, kottából játsszanak. Amikor szükségük lett rá, azonnal befalták a tudnivalókat.
A táncházban is volt ilyen élményem. Sok kisgyereket hoztak az Aprók Táncára. Volt egy, aki háttal ült a táncnak és egész idő alatt autózott a lábunk előtt. Jöttek a szülők: „Gyere, Pistike, állj be a körbe!” Közbeszóltam, hogy hagyják békén azt a gyereket! Hat alkalom is eltelt talán, hogy a gyerek rá se nézett a táncra, a zene érdekelte. A bőgő tetszett neki, meg akarta fogni. A hetedik alkalommal magától beállt táncolni és az összes táncot tudta. Ennyit a pedagógiáról.
Ezt erősítik a gyűjtési tapasztalatok is. Martin György mindig megkérdezte a falusiakat, hogy tanulták meg a táncot, melyiket tanulták meg először. Hímeztek-hámoztak, nem tudtak mit mondani, mert ebbe születtek bele, ők se tudták, hogyan. Nagy nehezen kinyögték, hogy a legényest. Az a legnehezebb. És akkor a többit? A páros táncot? „Hát az a semmi tánc a nővel, az már magától is ment!” A mi pedagógiánk meg a fokozatosságra épít, hogy először az alapok, aztán a többi…
Karsai Zsiga bácsival, lőrincrévi táncossal nagyon sokat dolgoztam. Kérdeztem: „Zsiga, hogy vettek rá, hogy ennyi hülyeséget megtanuljatok? Bottal vertek? Én a gyerekemnek a három kötelező verset nem tudtam megtanítani.” A válasz: „Hát, Ferikém, másképp nem jutottunk volna a nőkhöz!” Na, ezt pótolja az ember intézményekkel! Hát persze, hogy törték magukat. Muszáj volt tudni, mert máskülönben be se engedték őket a táncházba. De ők be akartak jutni, mert ott voltak a lányok. Nem volt intézményes tanítás. Ott leselkedtek az ablakban, s onnan lesték el, hogyan kell táncolni. Aztán az istálló végében lehetett szemináriumot tartani. Ott hasonlítgatták össze, ki mit lopott el, s tanítgatták egymásnak a figurákat titokban. (Tudjuk, hogy Bach apja se akart zenészt nevelni a fiából, elzárta hát előle a kottákat. A gyerek meg éjszakánként föltörte a szekrényt, és úgy tanulmányozta a tiltott gyümölcsöket).

– A Vikár Béla, Kodály és Bartók által gyűjtött népdalok viaszhengerei valami csoda folytán megmaradtak. Azokat leírták már?
– Hogyne, a bogyiszlói könyvet például azok alapján készítettük. Lajtha László jegyezte le. Bizony, voltak másolási hibák. Az előszóban leírtam, hogy nem szabad könnyen ítélkezni, mert ezeket a felvételeket csak egy-két alkalommal lehetett meghallgatni, mert a viaszhengerek nagyon sérülékenyek voltak. Minden lejátszás koptatta a felvételt. Ezek a kürtőskalácsra emlékeztető viaszhengerek 3-4 percnyi zenét tudnak rögzíteni. Külön tű kellett a felvételhez, és egy másik a lejátszáshoz. A felvételkor a tű vertikálisan rezegve vájja a barázdákat, nem úgy, mint később a bakelitlemezeknél, ahol horizontális rezgést rögzítettek. Csak úgy hányja a forgácsokat. Manapság azzal kísérleteznek, hogyan lehetne fénnyel letapogatni ezeket a barázdákat. Egy televíziós felvétel alkalmával kipróbáltam egy ilyen fonográffelvételt. A Hajdanában-danában című sorozat egyik adásában látható volt, ahogy Sztanó Pál segítségével beleénekeltem egy rövid népdalt, és utána rögtön vissza is játszottuk. Teljesen úgy hangzott, mint a régi felvételek. Az viszont meglepett, hogy milyen erősen kellett beleénekelni.

– A Sebő-együttessel min dolgozik, amellett, hogy koncerteznek?
– A Karinthy-gimnázium megbízásából csináltunk egy kétlemezes albumot, mely zenés illusztrációja az énekelt versformák gazdagságának. Az egyik CD-n az időmértékes, a másikon pedig a hangsúlyos versformák hallhatók. A tervek szerint tartozna hozzá egy könyv is. A formák hiába régiek, ugyanarra a formára egyaránt énekelünk ókori, középkori, illetve kortárs szövegeket is. Varró Dániel komputerverse pl. egy háromezer éves görög formában dübörög. A módszertani célokat is szolgáló kiadvány ötletét a gimnázium tanárai találták ki, de biztos vagyok benne, hogy érdekes olvasmánynak is fog számítani a széles közönség számára is. A zene segít bevenni az információt, az információ segít megkedvelni a zenét. Előadásaimon is szeretem beavatni közönségemet az előadott darabok titkaiba, érdekességeibe.