Fischer és Brahms

a papiruszportal.hu archívumából

Szerző: Lehotka Ildikó

Míg az I., Brahms negyvenes évei derekán írt szimfónia a küzdelmet állítja előtérben, addig a II., D-dúr szimfónia a szelídséget, népi hangvételt, a természeti képeket sem nélkülöző, az egyszerűbb zenei anyagot mutatja. Nem is véletlen, hiszen Brahms alig egy hónap alatt készült el a darabbal, a Wörthi-tó mellett – az I. szimfónia komponálása majd húsz évig tartott. „Ami itt elénk tárul, az mosolygó élet, boldog, hömpölygő áradás és virágzás” – írta La Mara az 1877. december 31-i, Richter János által vezényelt bemutatóról.

Brahms e szimfóniája nem a leggyakrabban játszott a négy közül, többféle okot is lehet találni, nem olyan vidám, mint mondjuk egy Haydn- vagy korai Schubert-szimfónia, nem tragikus, de nem is pátosszal teli, mint a szerző I., vagy IV. szimfóniájának szakaszai. Talán e szimfóniája dallamszövés szempontjából a leggazdagabb, a motivikus építkezés izgalmas.

Fischer Iván és zenekara lemezén a II. szimfónia szólal meg nyitó felvételként, éppen azzal a tisztasággal, ami a művet jellemzi. Fischer kerüli a szélsőségeket, csak nagyon ritkán, a legindokoltabb helyeken él a kitörésekkel. Az I. tétel nyitó, pasztorális ütemei meglepően egyszerűek, szinte érzelem nélküliek, tág teret adva így a nagy dinamikai, egyéb fokozásnak. Fischer nem mindig él ezzel a lehetőséggel. A melléktéma kissé óvatoskodó, enyhén szentimentális, így nem kitárulkozó első megszólalásakor, később a téma dúr változata, melyet a fuvolák és oboák játszanak, nagyon kifejező. A marcato szakasz nem mellbevágó (és kicsit szájbarágós), Fischer mintha lekerekítené az éleket. A tubák a 33. ütemben nem szólnak kristálytisztán. Nagyon feszítő a hemiolás szakasz előtti, dús hangzású fúvós szakasz, ez a tétel legkiemelkedőbb része mind zeneszerzői, mind előadói szempontból. Nagyon szépek a kürtök, egyfajta bukolikus idillel szólalnak meg. Szintén izgalmas a timpani tremolója, feszültséget kelt, Fischer jó érzékkel használja a cezúrát, így a piano „morgás” jelentőssé válik.

A II. tétel szemlélődő, merengő, de fel is forrósodik, a zenekar nagyszerűen kifejezi a brahmsi érzésvilágot, a hangszínek csodásak, a csellódallam szuggesztív. Nagyon jó hangszeres megoldásokat hallunk, a csendesebb szakaszok az időtlenséget jelentik a hallgatónak. Itt is nagyon jó a kürt, az oboa, majd a fafúvósok párbeszéde szinte láttató. A tétel vége felé a drámaiság kifejezése a motívumokon belüli dinamikai hullámzással a szimfónia egyik nagy pillanata. Szép hangszínek, remek érzelemátadás, az idő kezelésének egészen megejtő bemutatása jelzi Fischer átgondolt elképzelését.

A kéttriós scherzóban nagyon jó karaktereket hallunk – bár itt is lekerekítettnek érzek néhány szakaszt), humort, csipetnyi diabolikus hangzást. A magyaros íz a főtéma második elhangzásakor a a hallgatónak jólesik. A rusztikusság talán lehetne vaskosabb, a csendesebb részek szépek, bár a motívumok apró dinamikai hullámzása talán sok.

Ugyanígy keveslem a IV. tétel vaskosságát, viszont a kavargó zenei anyag után robban a zene. Szép, szinte himnikus a beethoveni dallamfordulatot követő dallam. Helyenként nagyobb, karakteresebb hangsúlyt, hanghosszt sejtek a zenei anyagból. Az ujjongás mértéktartóan kifejező, a zárásnál nem, itt fényes a hangzás. Bár Brahms zenéjére mondják, hogy vaskos hangszerelésű, Fischer elveti az erőteljesebb megoldásokat, a szépséget, lágyságot helyezi előtérbe. Hogy a Budapesti Fesztiválzenekar nagyon jó, mi sem bizonyítja jobban, hogy a karmester utasításait, aki a szimfóniát egy új dimenzióból láttatja, minden kérésnek képes eleget tenni.

Brahms két nyitánya is hallható a lemezen, az Akadémiai ünnepi (1879) és a Tragikus nyitány keletkezése közt egy év telt el. A két mű ellentétes hangulatú, érdekes megfigyelni, összevetni a két művet. Az Akadémiai ünnepi nyitányt (Op. 80.) Brahms díszdoktori avatására írta, nagy zenekari apparátust foglalkoztat, a darabot fúvós zenekarra is áthangszereltette. A bemutatón a professzorok mást vártak, egy súlyosabb művet, de a szerző inkább a fiatalságnak szánta az Akadémiai ünnepi nyitányt. A Tragikus nyitány (Op. 81.) valószínűleg jobban megfelelt volna a tudósok ízlésének, a darab komor, tépelődő, jóval brahmsosabb.
A nyitánypárt, mely keletkezési idejükkel ellentétben fordítva szerepel a lemezen, a zenekar tetszetősen játssza, különösen az Akadémiai ünnepi nyitány zárása – az ismert dallammal – izgalmas; egyszerre himnikus és vidám.