Philippe Herreweghe, Paul McCreesh és Alekszej Ljubimov
a papiruszportal.hu archívumából [2008]
Szerző: Lehotka Ildikó
A pezsgő hangversenyélet megint olyan eseményeket kínált, melyek nemcsak önmagukban jelentettek igazi csemegét, de alkalmat adtak az összehasonlításra is. Természetesen mind Herreweghe, mind McCreesh erős egyéniség, tele egyedi gondolatokkal, mégis csábító a lehetőség az összevetésre, hogyan jutottak a barokk (és azelőtti) zenétől a romantikusig, Schumannig, Mendelssohnig, Csajkovszkijig, mennyire érzik sajátjuknak a bécsi klasszicizmust, milyen tónusokkal szólal meg a zenekar a kezük alatt, hogyan képzelik el egy zongoraverseny megszólalását a zenekar részéről.
Philippe Herreweghe a Flamand Királyi Filharmonikus Zenekart vezényelte december 6-án a Művészetek Palotájában, s az együttes művészeti vezetője is egyben. Elsőként Schumann a-moll zongoraversenyét (op. 54.) hallhattuk, a szólista az alig 26 éves Martin Helmchen volt. A fiatal zongoraművész előadásában gyönyörű hangszínek szóltak, és a határozott karakterek sem hiányoztak. Az Allegro affettuoso tétel határozott nyitása után bensőséges, intim hangzást varázsolt elő a fiatal művész, a pianók magvasan szárnyaltak. A karakterek közt feszülő ellentéteket is jól kiaknázta, a halk tartomány közelebb állt hozzá a Schumann-koncert alapján. A frazeálásokat igényesen oldotta meg, a dinamikai síkban a fortét keveselltem. A zenekar szép megoldásokkal segítette Helmchent, bár a második tétel cselló- és brácsaszólama nem volt szép. A zenekarra is az intimebb, mély érzelmeket feltáró ábrázolás volt a jellemző, a zenekar és zongora karaktere néha nem találkozott. A záró tétel ujjongása az egyensúlyt egy kissé helyrebillentette.
Beethoven Eroica szimfóniája annyi előadásban, felfogásban hangzott el, hogy szinte új felfedezést nem lehet tenni. Van hősies, van roppant gyors és persze lassú, van jó és van rossz előadás, felvétel. Herreweghe felfogása a műről sokféleképpen értelmezhető, ami biztos, hogy a nagy indulatok hiányoztak. Nekem kevésnek tűnt a basszus első tételbeli vészjósló hangulata, a kidolgozás fugatójának masszív, könyörtelen ereje, a visszatérés előtti feszültségkeltés viszont nagyszerű volt. Némi szétcsúszást, megingást is hallhattunk, ami szerencsére csak egyszer fordult elő. A második tétel gyászindulója nem fulladt unalomba, mindig tudott Herreweghe újat mondani, elkerülte a pátoszos lassú tempót, a rétestésztaszerűen nyúló dallamvonalakat. A fenségesség érzését föl tudta kelteni, a kürtök ebben a tételben is egy hangszerként, úgy szóltak, ahogy talán még nem is hallottuk. A hangszín, hangerő, tisztaság, tökéletes együttjáték, különösen a Scherzo triójában – mintaszerű volt. A két utolsó tétel sejtelmes, de tartalmas pianóból indult, a zárótételben a humor is felcsillant. Számomra a második és negyedik tétel volt a legmívesebb.
A Flamand Királyi Filharmonikus Zenekar vonósai egységes hangon játszottak, a fafúvósok szépen szóltak. Herreweghe vezénylése látványnak nem a legszebb, a zenéről való gondolatai legalábbis nem fejeződtek ki, valószínűleg a próbafolyamat alatt építi fel a műveket. A belgiumi karmester most készül lemezre venni Beethoven szimfóniáit, a felfogása egészen más, mint amit az ember megszokott. Érdemes lesz a felvételeket meghallgatni, olyan részleteket is megmutat a maga csendes módján, amire eddig még nem figyelt fel senki.
A Budapesti Fesztiválzenekar éppen egy héttel Herreweghe és a flamand zenekar után adott koncertet december 13-án (14-én újra eljátszották a műveket) a Zeneakadémián, Paul McCreesh vezényletével, a Haydn–Mozart plusz sorozat első előadásaként.
Alekszej LjubimovAz első rész Mozart D-dúr szimfóniájával (No. 20., K. V. 133.) kezdődött, három fortissimo előtéttel. A szonátaformájú első tétel főtémája pezsgett, a melléktéma karaktere lehetett volna lágyabb, kis megingást is hallottunk. A megismételt kidolgozás elejét üresnek éreztem, a melléktéma – bár hangulatosabb volt az expozícióbelinél – több játékosságot is elbírt volna, a fafúvósok nyugvópontja jó alapot teremtett rá. A kevés hangszerrel játszott Andante nem sok fantáziát mutatott, a zene magától csordogált, McCreesh nem ragozta túl a tételt, a fuvola azonban szépen szólt. A rövid, bakitól nem mentes Menüettben újra a nyugvópont gyönyörűen kivitelezett crescendóját élveztem, a rendkívül gyors zárótételben a kidolgozási rész imitációja szépen domborodott. Izgalmas volt a szimfónia, azonban több finomság is belefért volna.
Haydn D-dúr zongoraversenye nem ismeretlen a komolyzenét kedvelők körében, a Bartók rádió (most MR3 Bartók rádió) egykori szignáljaként hallhattuk a zárótétel témáját. Olyan előadást élvezhettünk, hogy sistergett minden, a nyitó zenekari bevezetőtől kezdve az utolsó utáni pillanatig. Nagy egymásra találásnak lehettünk tanúi, McCreesh Ljubimov felé hallgatta a kadenciákat, többször hátranézett, félelmetes elánnal vezényelt. A két művész nemcsak mint ember talált közös hangot, a műről is azonos elképzelésük volt, melyet a zenekar is teljes mértékben támogatott. A szimfóniában kevésbé, a zongoraverseny alatt a brit karmester teljesen kinyílt, vehemens mozdulatai vitték a zenét előre, állították meg egy-egy pillanatra. Az ember újra meghallgatta volna a versenyművet, ahogy márciusban a Kavakosz–Perényi-féle Brahms Kettős versenyt is, Steinberg dirigálásával.
Mendelssohn Capriccio brillant-ja (Op. 22.) ritka vendég a koncerttermekben, más előadói habitust, más felfogást feltételez. A közönség nem járt rosszul a műsorváltozással, hiszen így egyenes út nyílt Csajkovszkij szvitje felé, a zenetörténeten keresztül. A capriccio a szólózongora intim, arpeggiós dallamával indult, hihetetlen tónussal. Bár Ljubimov is a régizenélés egyik elkötelezett híve, sem a Haydn-műben, sem itt nem élt az olyan eszközökkel. Ljubimov a virtuóz részeket nem öncélúan játszotta, nem is az a fajta művész, aki a talmi csillogásra ad. A kivételes tehetségű Alekszej Ljubimov ráadással köszönte meg a közönség viharos tapsát.
A szünet utáni második mű Csajkovszkij IV. (G-dúr) zenekari szvitje volt, az Op. 61-es Mozartiana. Az Ave verum corpus éteri hárfával színezett vonóshangzása, az elhaló piano zárás, a harsány, némi trivialitástól sem mentes tételek, a hegedűszóló, az elegáns lefelé futó hegedűállások, a drámai kitörések mind Mozart és Csajkovszkij, valamint egy csipetnyi Liszt találkozását jelképezték. Nem ez a szvit az orosz zeneszerző legjobb műve, de élvezetes volt a négy tétel, a lehető legjobb előadásban hallotta a Zeneakadémiát zsúfolásig megtöltő közönség. A ráadás – az oroszoknál maradva – Prokofjev Klasszikus szimfóniájának Gavotte-ja volt. Szellemes befejezés, klasszikus is, orosz is. A Fesztiválzenekar ismét olyan koncertet adott, amiről beszélni fognak. Paul McCreesh jóval extrovertáltabb, temperamentumosabb alkat, mint Herreweghe. Kettejük, valamint Alekszej Ljubimov és a nagy reményekre jogosító Helmchen két zenefelfogást mutattak, a közönségnek csak választani kell, melyiket preferálja.
