Kent Nagano és Msztyiszlav Rosztropovics
(a papiruszportal.hu archívumából [2009])
Szerző: szabói
A Warner kiadó újdonságai közül két lemezre hívom fel a figyelmet. Benjamin Britten alig vagy egyáltalán nem ismert fiatalkori darabjait Kent Nagano vezényli, ő mutatta be a Young Apollót 1987-ben, az Aldeburghi Fesztiválon. Dmitrij Sosztakovics hányatott élete jól ismert, ő nem hagyta el a Szovjetuniót. Művei a keserűségről, a kilátástalanságról árulkodnak. Az 1989-ben rögzített X. szimfóniát egy szintén meg nem értett, disszidált csellista-karmester, Msztyiszlav Rosztropovics vezényli.
Benjamin Britten fiatalkori darabjaiból jelent egy figyelemreméltó válogatás. Brittent ismerhetjük pedagógiai művei (Téma és variációk egy Purcell-témára), egyéb, gyermekeknek szóló darabjai (A kis kéményseprő), érett alkotásai (operák, szimfonikus művek) alapján. A szigetországban Purcell óta ő volt az, aki képes volt kivívni a hírnevet. Stílusa igen különleges, bár semmilyen újdonsággal nem remegtette meg a zenei világot, szívesen nyúlt vissza a régi korok zenéihez. A Young Apollo (op. 16.) című fantáziaszerű művét az első előadás után Britten nem tartotta érdemesnek további előadásra egészen 1967-ig, akkor kapta az opusszámot is. A mű hangszerelése izgalmas, vonósnégyes, zongora és vonósok számára hangszerelte, emiatt a hangzás is különleges, a zenei anyag kevésbé, de érdekes a kvartok, kvintek gyakori használata. A mű mindenesetre tartogat kiemelkedő részeket, bár kissé bőbeszédű, de ebbe a hibába minden zeneszerző beleesik.
A Double Concerto hegedűre és brácsára írott darab, a h-moll kettős versenynek nincs opusszáma, tizenkilenc évesen kezdte el írni, Britten itt is szívesen használja a kvartot, kvintet. A két vonós hangszer szólama összeillik, a szerző maga is brácsás volt. Impulzív, kellemes zene a Double Concerto, itt is észrevehetők az egyedi stílusjegyek, a mű kevéssé kísérletező, mint a Young Apollo.
A Two Portraits első megszólítottja David Layton, Britten barátja, a második maga a szerző (E. B. B.). A tizenhét évesen írt mű hangzásvilága az előző kettőhöz képest jóval merészebb, rengeteg kromatikával, fúgával (később is sokat merített a barokk zenéből), a vonósokra írt tétel expresszív, hangulatában sok mindent megtalálunk: keservet, szomorúságot, szívszorító félelmet, de felvillan az életszeretet is, némi keringős ízzel. A második portré poláris ellentéte az elsőnek: gyengéd, mély, érzelmes dallamot hallunk, egészen egyszerű kísérettel. A dalszerű melódia sokat elárul Britten érzelemvilágáról.
Az 1932-ben befejezett, a következő évben bemutatott, kamarazenekarra, pontosabban tíz előadóra írt Sinfonietta viseli az Op. 1-es számot. Érdekes, hogy Britten később készített egy zenekari változatot is, második kürttel. A partitúra az Egyesült Államokban maradt, csak az 1980-as években került elő, rajta két Auden-verssel. Az eredeti verzió Britten különleges képességét tárja föl, hogyan lehet a kamarazenei elemeket ötvözni a nagyobb együttessel, későbbi műveiben szinte mindenhol találkozunk ezzel.
A Kent Nagano által vezényelt Hallé Orchestra igen szépen domborítja ki a néhol még iskolásnak ható dallamokat, hangzatokat, hangszerelési esetlegességeket. A Young Apollo zongoraszólamát Nikolai Lugansky játssza, mind az ő, mind a vonósnégyes szólamai rendkívülien formált, a dinamikai megoldások – bár kissé szélsőségesek, enélkül talán lapos is lenne a mű – kiválóak. A Kettős verseny két szólistája Gidon Kremer és Yuri Bashmet. A két hangszer hangja gyönyörűen összecseng, ötletes megtorpanásokkal, belemenésekkel találkozunk, a brácsa tónusa kiemelkedően szép. A Két portré első darabjának tolmácsolása feszítő, a másodiké szívhez szóló. A Sinfonietta elsőrangúan szól az együttes előadásában. A lemezt gyűjtőknek ajánlom elsősorban, ritka vagy eddig lemezen meg nem jelentetett felvételekről lévén szó.
Míg Britten útkeresésének állomásait figyelhettük meg, Sosztakovics X. szimfóniája egy érett alkotó műve. Az 1953-ban befejezett, hatalmas első tétellel nyitó mű megosztotta a közvéleményt, Olaszországban kétszer is kitüntették a szerzőt, az Egyesült Államokban hatalmas sikert aratott a szimfónia. Az első, Moderato feliratú tétel elégikus bevezetése a vonósok nagyszerű, puha játékát mutatja, a basszus szólam különösen érzékenyen támasztja alá a dallamot. Szép a klarinét által játszott, szinte himnikus főtéma az ellenpontozott szólamok felett, a keringőjellegű melléktéma – mely rendkívül sokszor megjelenik, különféle transzformációkban – hangulata feszült, nem idézi a könnyed, gondtalan érzést. A tétel végig keserű, nagyon jók a rézfúvósok, tekintélyes tömbjük meghatározó. A magas fafúvósok is ábrázolják azt a végtelen keserűséget, ami a műből árad. A tétel szinte szétfeszíti az embert, hatása alól nehéz szabadulni. Az Allegro (második tétel) scherzojellege nem a könnyedséget mutatja, nem a játékosságot, az akkordok (melyek néha nem egyszerre szólnak) és a kisdob mindenre elszánt ütései a végzet előtti pillanatokat takarják szinte, a diabolikus vágta, a hangszerelés kiváló, az előadás itt is feszítő erejű. Az Allegretto mintha menüettet idézne, a hangulat azonban nem ezt jelzi, újra borongós, a kromatikus lépések egyfajta bezártságot teremtenek. A variált visszatérés indulójellege sem a vidámságot tükrözi. A záró tétel (Andante-Allegro) első szakasza hangulatában az elsőt idézi, később pasztorális, majd derűs, körtáncjellegű részeket hallunk. A szimfónia zárása kissé oldja a nehéz, komoly előzményeket.
Msztyiszlav Rosztropovics vezényli a London Symphony Orchestrát. Rosztropovics elismert csellistaként emigrált abból a közegből, melyben Sosztakovics maradt, vállalva az elviselhetetlen körülményeket, a többszöri meghurcolást. Sosztakovics Kisvárosi Lady Macbethje például olyan módon felháborította a szocialista közvéleményt, hogy példás intézkedéseket akartak tenni. Rosztropovics mind Prokofjev, mind Sosztakovics versenyműveit vitte diadalra a világ minden táján, később karmesterként népszerűsítette az orosz szerzők műveit. A felvétel számomra azért is példaértékű, mert Rosztropovics pontosan tudtam, miért ilyenek Sosztakovics művei, miért ez a feloldhatatlan keserűség, mi lakozhat egy orosz lelkében, aki nem látja a kiutat a reménytelenségből. A londoniak képesek voltak megteremteni azt a hangulatot, ami átjárja a művet. Minden hangszercsoport, a szólóállások is nagyszerűen szólnak a felvételen. Érdemes megvenni a lemezt.
Shostakovich: Symphony No. 10.
London Symphony Orchestra
Mstislav Rostropovich
Warner, 0825646951154
Kent Nagano conducts Britten
Britten: Double Concerto
Sinfonietta, Op. 1
Young Apollo, Op. 16
Two Portraits
Gidon Kremer, Yuri Bashmet & Nikolai Lugansky
Hallé Orchestra, Kent Nagano
Warner, 2564694521