Nigel Cawthorne: Zsarnokok
a papiruszportal.hu archívumából [2008]
Szerző: terminátor
Utazhatunk a Holdra, Marsra, szörfözhetünk az információs sztrádán, nézhetünk digitális tévét – az emberi tulajdonságok változatlanok. A rendszeresen fellépő világ- és országmegváltó szándékok ellenére vagy következtében a politika mindig kitermeli magából, felszínre hozza a legerőszakosabb ösztönöket és figurákat. Zsarnokok ma is (és néha köztünk) vannak, olyannyira, hogy nem messze tőlünk épp a minap fogtak el egy áltermészetgyógyászt – Nigel Cawthorne könyvében a történelem 100 legvéresebb diktátora nyomába ered.
„Hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak a puskacsőben,
nemcsak a börtönökben…”
(Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról [1950], Irodalmi Napló, 1956. november 2.)
Az erőszakos egyszemélyi uralmat bevezető, alkalmazó politikai rendszerek nem új keletűek, valószínűleg végigkísérik az emberiség történetét. Megannyi kifejezés ugyanazt a nyers erőszakra épülő berendezkedést takarja: illethetik kortól, országtól függően diktátor, türannosz, kondukátor, népünk bölcs vezére stb. elnevezéssel. A zsarnoki rendszerek a többpárti parlamenti demokráciát leszámítva bárhol létrejöhetnek, sőt akár abból is kifejlődhetnek (Weimar). Egy kaptafára, és mindig ugyanúgy: a válságban lévő társadalomban egy önmaga számára karizmatikus és valószínűleg a hatalommegragadásban tehetséges ember egyszemélyi vezetést valósít meg, majd ezt saját szempontjából tökélyre fejleszti. Az alapja mindig olyan politikai konstelláció, amelyben patthelyzet alakul ki, a politikai pólusok/fékek egyensúlyban vannak, gyengék vagy ki sem fejlőd(het)tek.
Nigel Cawthorne, a Londonban élő sikeres szerző (újságíró, szerkesztő) mindig közkedvelt, néha bulvártémákat választ: Rémtettek, A pápák szerelmi életrajza, Királyi házak botrányai, A horror háza stb. Ezúttal könnyű és egyben nehéz faladatot szabott magára. Könnyűt, hiszen nem nehéz a történelemből száz zsarnokot kiválasztani, és nehezet, mert a legek mindig különösen nagy odafigyelést kívánnak. A „száz legvéresebb” kitétel ráadásul olyan objektív mércét kívánna, amihez sok esetben a történelmi források hiánya miatt hozzá sem juthatott. Valami oknál fogva a vérengzéseknek alig van nyoma, jó ötven évvel a második világháború után Katyñ története nagyjából már összeállt, de például Karadzsiccsal összefüggésben számos véres esetre derülhet még fény.
A könyvben Cawthorne felmondja a kötelező leckét: Néró, Dzsingisz kán, Hitler, Sztálin, Szaddám Huszein és így tovább. Azonban a kötet számos alakja esetében a szerző nem győzött meg beválogatásuk helyességéről, és mindez abból a nagy hibából ered, hogy művében nem határozza meg, kik is szerinte a „zsarnokok” (tyrants, despots, dictators az eredeti címben). Ezek után bármilyen válogatás is önkényessé válik. Ha az eredeti kifejezésből indulunk ki, már akkor kilóg a lóláb, hiszen a türannisz rendszere nem okvetlenül volt egyenlő a despotikus vagy a mai értelemben vett zsarnoki berendezkedéssel. (A „diktátor” megint mást jelentett az ókorban, és mást a 21. században.) Így kerülhetett a könyvbe, mint Pilátus a Credóba, VIII. Henrik vagy II. Vilmos német császár – noha nem tartom szimpatikusnak őket. Mivel nincsenek a szempontjait erősítő fogódzók, elég nehéz meghúzni a határt, egy uralkodó/katonai vezető mettől kezdve zsarnok, és mikor csak a kor és a társadalmi rendszer megszokott elemeivel él. Ennek következtében pedig Cawthorne, mint népszerű könyvek szerzője, el is csábul. Az természetes, hogy Vlad Tepes (Drakula) belekerül könyvébe, de mit keres a zsarnokok közt Báthory Erzsébet? (Noha szomszédainknál nagy piaca van – az eddigi legnagyobb költségvetésű szlovák filmet róla forgatták, kasszasiker lett – kommentár nélkül.)
Az önkényes válogatásnak számos példáját hozhatnánk, de nem tesszük. A könyv kétségtelen érdeme, hogy összegyűjtötte ha nem is a fülszövegben ígért „száz legelvetemültebb zsarnokot”, de nagyon sokat közülük. Alapvető és fontos információkat kapunk az általunk is jól ismert „diktátorokról”, de olyanokról is, akik az európai látómezőbe nem mindig férnek bele (Samuel Doe, Libéria diktátora; Mobutu Sese Seko, kongó diktátora stb.). Ám a szerkesztés és az életrajzok is egy kaptafára készültek: a nagyon széles merítéssel válogatott, minél inkább „népszerű” személyek kiválasztása és egy dobozba gyömöszölése nem mindig sikerült. Az életrajzok végi „Élete és az általa elkövetett bűnök” részbe néha csak olyan események kerültek, amelyek közt nincs „zsarnoki” bűn (pl. Földnélküli János esetében). A fordítás is lehetett volna pontosabb (pl. „a meggyilkolt Caesar őt nevezte meg örökösének”). Végeredményben egy többnyire pontos, alapos információkkal szolgáló, ám elmosódó fogalmakkal dolgozó ismeretterjesztő kötet született, mely talán a „népszerű történelem” kategóriába sorolható.
Nigel Cawthorne: Zsarnokok
A történelem 100 legvéresebb diktátora
Alexandra, Pécs, 2008
Kötött, 218x300x20 mm, 208 oldal
ISBN: 9633705773