Warner, 2564 63484-5
a papiruszportal.hu archívumából [2014]
Szerző: Lehotka Ildikó
Több szempontból is remek kiadványt jelentetett meg a Warner, igen ritkán megszólaló fúvós kamarazenét hallunk a lemezeken, a két CD tematikus: az elsőn francia szerzők művei, a másodikon XX. századi fúvóskvintettek szerepelnek (egy-egy kivétellel). Az előadókat sem kell bemutatni, három közülük nálunk is szerepelt már: Emmanuel Pahud a napokban, François Leleux és Radovan Vlatkoviæ korábban, a felvételeken még Paul Meyert és Gilbert Audint halljuk. A második lemezen többek között Ligeti György és Veress Sándor egy-egy kompozíciója is szerepel.
A fúvósötös nem régi keletű együttes, Anton Reicha (1770–1836) volt az első, aki erre az összetételre írt 24 művet, és természetesen átiratokat is készített növendékei számára. Sajnálatosan kevésszer hallunk fúvósötöst, a lemezek száma csekély, és be kell vallani, nem ennek a műfajnak van a legnagyobb rajongótábora.
Az első lemezen öt francia szerző darabját hallhatjuk, elsőként Jacques Ibert 1930-as Trois pièces brèves című háromtételes kompozícióját, melyben érződik egy csipetnyi hangulat az I. világháború utáni francia művekből. A darab talán központi tétele a csodálatos középső, végtelen dallamával, a záró Assez lent humora, és ezt tökéletesen megjelenítik a hangszerek.
Maurice Ravel 1914–1917 között – eredetileg zongorára – írt (később néhány tételét maga hangszerelte zenekarra) hattételes Le tombeau de Couperinjéből a fúvósegyüttes tolmácsolásában négy tétel szólal meg. Franciásan elegáns, kecses a mű, és talán nemcsak azért indokolt Mason Jones átirata, mert kevés a hangszeregyüttesre írt darabok száma, hanem igencsak jól, helyenként karcsúan szól. Gyönyörű a Fúga, nagyon érzékeny az együttes játéka, finom, szinte áttetsző, a hangszerek egymáshoz való viszonya rendkívüli. A Menüett kissé antik hangzása megejtő, Ravel nem véletlenül kér lassabb tempót a szimfóniákban megszokott helyett. A díszes Rigaudon pezsgése zárja a művet.
André Jolivet Oboa-fagott szonátája 1963-ban keletkezett, a mű kacérkodik a 12 fokúsággal. A háromtételes darab nagyszerű példa arra, hogy a két, szólóban alig szereplő hangszer mennyire szépen összecseng, helyenként szinte zenekarszerűen. Jolivet nagy hangsúlyt fektet a ritmizálásra, a záró Ostinato tétel a maga humorával, jellegzetességeivel egyedi.
Darius Milhaud René király kandallója című szvitje 1939-es, ahogy Ravel és talán Jolivet művében, itt is csipetnyi archaizálással találkozhatunk. A zene láttató (utolsó tétele nem ismeretlen a Bartók rádiót hallgatóknak). A rövid tételek kép- és meseszerűek, bennük szerenáddal, játékkal, madrigállal.
Paul Taffanel Fúvósötöse a legkorábbi mű a lemezen, 1876-ban ez a darabja nyert meg egy versenyt. A háromtételes mű a bécsi klasszika harmóniavilágát követi, a nyitótétel nagyon szép, a középső kevésbé, a kürt játssza a dallamot, a hangszerelés sem igazán szerencsés a nyitó szakaszban, a magasabb tartományt is behívó rész jóval érdekesebb. A záró Vivace kicsit mendelssohnos, néha sejtelmes, kellemes zene.
A második lemez Ligeti György Hat bagatelljével nyit: a rövid tételeket 1956-ban hangszerelte át a szerző fúvósötösre. Az eredeti kompozíció, a Musica reservata, mely 12 tételes zongoraciklus, 1949–1953 között keletkezett. A fúvósátirat rendkívül jó, az Allegro con spirito humora, ostinatója (utóbbi a III. tételben is), a II. tétel fájdalmas sikolyai, a IV. izgalmas ritmusa, kicsit magyaros hangvétele remek. Az V. tételt Bartóknak ajánlotta a szerző – Bartók és Veress egy időben jártak a Zeneakadémiára, Ligeti pedig Veress tanítványa volt –, csodálatos zene, benne az éjszaka csöndjével.
Alexander von Zemlinsky Humoreszkje (1939) mahleri hatást is mutat – a IV. szimfóniát halljuk ki belőle esetenként, ez a zene kellemes, jól fogyasztható, de nem a fúvósötös-irodalom csúcsa.
Samuel Barber nevét az Adagio tette ismertté Európában, ez a tétel már a popzenében is megjelent. Summer Music című, 1956-ban bemutatott darabja változatos, a nyugodt hangulattól kezdve a kissé szaggatottabbig több karaktert sorakoztat fel, nem véletlenül tűzik műsorra a fúvósötösök.
Veress Sándor 1933-as, háromtételes, három hangszerre írt (hogy maradjunk a hármas számnál) Szonatinája bőségesen tartalmaz ostinatót, a fagott, oboa és klarinét színét nagyon jól használja a szerző. Veress népdalgyűjtői vénája is megmutatkozik a műben, a népzenei intonáció belesimul a zenébe, a II. tétel első szakaszának siratójellege nagyszerű (a Bartók halálára írt Threnos című műve gyönyörű). Szellemes a zárótétel, a mű nagyon jól felépített, érdemes többször ízlelgetni.
Paul Hindemith Kleine Kammermusik (op. 24. No. 2.) című műve 1922-ben keletkezett, mindazonáltal eredeti, nagyon kellemes az öt hangszer hangzása. A „tág értelemben Bachhoz kapcsolódó”, de a mai kor érzéseit is felvillantó mű öt tétele színes, nagyon jól megírt.
A szerzők közül néhányuk filmzenét is írt, Hindemith, Honegger, Milhaud mellett Veress Sándor is, ő Bán Frigyes Talpalatnyi földjéhez. Ligeti Lontanója nem filmzenének készült ugyan, de ikonikussá vált.
Öt nagyszerű előadó alkotja a Les Vents Françaist, kamarazenészi mivoltukban is elsőrangúak: játékukat az egymásra figyelés, a művek nagyon alapos ismerete jellemzi, hihetetlen hőfokkal tolmácsolják a legkisebb motívumízt is. A szólamok a megfelelő helyen emelkednek ki, a pontosság nem kérdés, a dinamikai és hangszínbeli árnyalások egészen rendkívüliek. Azt hiszem, ezt a hiánypótló „antológiát” nem mindenki tenné gondolkodás nélkül a kosarába, mégis erre biztatok mindenkit.
Nagy felfedezés ez a lemez, a művek, az előadók, az előadás miatt.
Warner, 2564 63484-5
